Mesélő húrok

5 (1)

Mesélő húrok

A kislány tökéletes elegye volt szüleinek. Nem lehetett volna megmondani, kire hasonlít karakteresen, nem úgy, mint ikeröccse esetében, aki egyértelműen édesapja vonásait örökölte. Különleges arcú kislány volt, barna szemeivel kíváncsi komolysággal nézett a világra, vállig érő, sötétbarna haja fényesen keretezte arcát. Negyedik gyermekként született meg az egyre bővülő családba, s mire a Gondviselés elégnek találta az aprónép számát a tornácos kisház szobáihoz nemigen mérten, már nyolc éhes szájat számlált az anyakönyv. Szép sorjában érkeztek a gyerekek az Úrnak e szép földjére, a legnagyobb bizony felnőttkorba lépett, amikor a legkisebb meglátta a napvilágot.
A családfő a molnár mesterség gyakorlásával kereste meg a család kenyerét, míg el nem érkezett a háború. Azt követően sok viszontagságon mentek keresztül az évek során. Noha az imént a család fejének titulusával illettem e férfiút, meg kell hagyni, hogy a nadrágot mindig is felesége viselte otthon, a szó átvitt értelmében. Ő tartotta kezében a dolgok irányítását, afféle huszárkapitányos temperamentummal és határozottsággal nevelte gyermekeiket. Foglalkozása sok gyermeke születésével azok nevelése és ellátása lett, nem egyszer emlegette, hogy ha másképp alakul az élet, őbelőle tanító néni vált volna, ahogyan ez az álom sok évvel később végül egyik unokájának hivatásaként valósult meg. Nagyobb gyermekei mindig mosolyogva emlegették, hogy nem volt ez az elképzelés olyan nagyon elrugaszkodva a földnek porától, hisz valamiképp mégiscsak nevelőjévé vált sajátjainak, épp csak nem egészen úgy, ahogy ő azt megálmodta.
Sok minden történt meg azonban az ő és családja életében úgy, hogy igazán átérezze annak a mondásnak az igazságát, mely szerint „ember tervez, és Isten végez”. Nem hitte volna egyik szülő sem házasságuk gyorsan elröppenő éveiben, hogy olyan fordulatokat és végzéseket hoz a sors, amelyek éles barázdákat rajzolnak az asszony homlokára, és idő előtt őszülő hajat festenek az üstökére. Hűséges férjét igen korán elvette tőle a front, ahonnan betegen tért haza, s ha ma az utókor visszanéz a múltra, elképedve állapíthatja meg, hogy az asszony még ugyanannyit megélt ura nélkül, mint ővele. Ezt adta neki feladatul valami magasabb akarat, s a fantáziával csapongó unoka, aki e sorokat írja, szívesen gondol arra az elképzelésre, hogy amikor a drága nagymamának eljött az ideje, utolsó lélegzetvételével visszafiatalodott férjurához, s hogy nem egy idős asszony tért meg a távozása idején középkorúnak megmaradt hitveséhez, hanem úgy vannak ők egymás kezét fogva odaát most már, mint ami fénykép még utószor megmaradt róluk. Két fiatal lélek, akik életükkel és küzdelmeikkel kiérdemelték ebben az életben, hogy együtt lépjenek tovább a következőbe.
Mégsem búcsúznak még tőlünk, mert meséket ígértek, emlékekben megmaradt szép történeteket, amelyekkel méltón emlékezhet rájuk az utókor. Időközben felnőtté cseperedett lányuk idézte meg szeretett édesapját ezek közül az egyikben – az a kislány tudniillik, aki negyedik volt a testvérek között –, mikor egy-egy alkalommal eszébe jutottak a régi idők. Az ő gyermeke pedig áhítattal hallgatta szavait egy olyan ősről, akit ő maga már nem ismerhetett, de így mégis közelebb érezhette magához szívének egyre kedvesebb nagyapját.

***

Az április minden évben megmutatta, milyen álságos is tud lenni. Olyan gyönyörű volt az idő, hogy legszívesebben kabát nélkül szaladgáltak volna odakint. Szinte minden szárba szökkent a kertben, a fák rügyei határozott fürgeséggel bontogatták levélkezdeményeiket a napsugarak felé. Őket is becsapta a „se nem már tél vége, se nem még nyár eleje” érzetű levegő, s ha a gyerekek az udvaron ugráltak, akkor nagyon hamar melegük lett, de ha megálltak bogarat nézni vagy kavicsot felszedni, akkor rögtön érezték a friss szellőlengedezést, amitől aztán estére térdig lógott az orra a kevésbé szerencséseknek. Akadt csibészség a nyolc gyerek között bőven, nagyobb adta a lovat a kisebb alá, a kisebb meg olyat tanult az idősebbtől, hogy az összes szomszédság csudájára járt, a véd- és dacszövetség erős kötelékként élt a testvérek között.
Tulajdonképpen mindenben összetartottak, de a legerősebb kapcsokat a szüleik jelentették számukra. Még későbbi felnőttkorukban is mély tisztelettel beszéltek édesapjukról, és úgy óvták hosszú életet élt édesanyjuk törékeny asszonyiságát, mint a saját szemük világát. Nem mintha szükség lett volna erre. Mindig emlegették, hogy vezéregyéniség volt ő a családban, neki ellentmondani nemigen lehetett, s nem is volt érdemes, akarata törvényként érvényesült még idős korában is, rekedtesen halkká vált szava szerint formálódott az őt körülvevő világ. Élénken tartja még az emlékezet a magázódást vagy tessékelést vele szemben, csak a bátrabb unokák engedték meg maguknak, hogy tegezzék az idős hölgyet, aki azonban nem emelt szót ez ellen. Ő csak egyre vágyott: a nap minden percében társaság után sóhajtott, mindig földöntúli öröm fogta el, ha betért hozzá némelyik családtagja.
Azokban az években, amikor még férje is köztük volt, valamelyest jobban megoszlott a felelősség és a kötelesség legendásan kettős nyűge, közös volt a döntés a hétköznapok felett, és közös az öröm és a bánat is.
A kis házban, amelybe az egyik településről a másikra való vándorlással töltött évek után végül életük végéig szólóan beköltöztek, még ma is mesélnek a falak és a bútorok, de legfőképp a fényképek a falakon. A város főutcáján ez a ház volt sok-sok éven át maga a megtestesült állandóság. A színe, ha változott, tornácára, ha egy tartóoszloppal több került, udvarán, ha palló helyett az évek múlásával betonjárdán lehetett a kezdetben még csak árnyékszékkel rendelkező porta végébe jutni, hát ennyi volt az alakulása. Kertje nagy volt, fészer, istálló a kerítés mellett. Virágzó gyümölcsfák hirdették a tavaszt minden éven, birs és zöldalma bontogatta leveleit a fagyos téli hidegek után. Az első években még zsidócsalád lakott az egyik szomszédban, akik kedves barátaik lettek, s majdan a szomorúságban is szorosan összetartottak, amikor elérkezett ide is a háború, s vele az elhurcolás kegyetlen időszaka. Később ügyvédek költöztek az eladott szomszédságba, s magas, nagy családi ház épült a másik telekre, amitől a kis házikó olyan benyomást kezdett kelteni, mintha egyfelől megbújna a tekintélyes épületek sorában, másfelől viszont oly régóta tette már ezt, hogy apróságának dacára is kivívni látszott létének jogosultágát a főút házai között. Nem csekély szerepe volt ebben gazdáinak, akiket tisztelt és szeretett az utca népe, s aki ismerte őket, valamiképp erősebbnek vélte a tornác oszlopait, s szilárdabbnak a ház évente tisztára meszelt falát, mint semhogy arra bárki ferde szemet mert volna vetni.

Egy tavaszi délutánon valóban kissé élesebb és ridegebb arcát mutatta az időjárás, mint máskor. A gyerekek nagy örömmel indultak játszani a régi kút tövébe, a nagyobb lányok a veteményesben szorgoskodtak, a kisebbek meg a bátyjuk által lemetszett szőlőágakkal játszottak katonásat vagy éppen rajzoltak mindenfélét a porba, amikor megszólalt a figyelmeztetés:
– Gyertek befelé! Hűvös van idekint! – anyjuk nézett ki a bejárati ajtóra akasztott világos függöny mögül, s már húzta is be maga után újra, kint tartva a túl frissnek ítélt szellőt. A legkisebb gyerek még bent volt, épp csak felépült a megfázásból, nem hiányzott egy újabb betegeskedés.
Lassan változott az udvar képe, mintha senki sem szólt volna az imént. Csupán apró mozdulásokból látszott, hogy szófogadás indult meg a szavak nyomán. A kapáról visszahullt a veteménybe az eddig rajta ragadt föld, s éles, vékony hangon visított a fából faragott spatula, amivel a vasat tisztították. Utolsó igazítások végződtek a szőlősoron, határozott csattanással koppant a metszőolló a tartóoszlop derekán, ahogy bátyjuk jelzett a kiskatonáknak, itt a fegyverletétel ideje. Morgolódva szakadt félbe a játék, akik eddig ugráltak, csatáztak, nem érezték a hideget. Az egyik szőlőág nagy hirtelen gazdát cserélt, s az idő sodrába vész már a mozdulat, amikor a nagytesóhoz pattant a képzeletbeli kard, immár pásztorbottá válva. Kezdetét is vette a terelgetés, aprókat ugrott a vékony ostor a kisebbek lábszárán vagy éppen a hátsó fertályán.
– Hagyd abba, na! – visítoztak méltatlankodva a leszerelt kadétok.
– Szedjétek a lábatokat! – hangzott a parancs.
– De olyan jó volt játszani! – próbálkozott az ellenkezés.
– Majd kijöttök máskor. Ezt a két gallyat nem dobom ki, odateszem a pincelejáróba – felelt a nagyobb jótékonyan.
– Inkább tedd be a fészerbe, onnan nem viszi el a macska – feleselt az egyik kisebb.
– No eridj csak befelé, majd azt én tudom! – kezdett felhorkanni a nagyszájtól az idősebb, de azért belökte a két botot a fészerbe, habár egyenesen a tüzelőrakás tetejére. Ha legközelebb kijönnek játszani, tőle kell majd elkérniük, mert apjukon kívül csak ő éri el ott őket, ő meg majd meggondolja még, hogy visszaadja-e nekik, ha ilyen okosok.

Engedtessék meg, hogy e helyütt a múlt jelenné változzék pár percre, az emlék szépségének minél hűségesebb szemléltetése okán. Nem egy sorakozott e pillanatokból az élet sorában, de becsülendő és kedves mind, boldog időszakai egy sokszor keserű világnak.
Hadd folytatom hát mosttá szelídítve a régi tegnapot, miközben betérünk főhőseink otthonába. Az előszobába térve lekerülnek a cipők egymás hegyére-hátára górva. Később majd jön anyjuk, és rendet rak a halomban, hacsak egyik lánya meg nem előzi, s meg nem kíméli a pluszmunkától. Hátha vendég jön? Hová tegye a lábbelijét? A tornácon mégsem hagyhatja! Hideg van zokniban állni a kőpadlón, míg be nem térhet a szőnyeges szobába. Mintha csak a gondolatát olvasta volna, máris jön legidősebb lánya, s pillanatok alatt két sorba varázsolja a cipőket. Most meg lehet nézni őket! Látványos a bemutató. Azok a csemeték, akik munkába vagy iskolába járnak, újabb, épebb lábbelit húzhatnak, amelyik gyerek pedig még otthon tölti ideje nagy részét, viseltes, nagyobb testvértől örökölt cipőt vehet csak a lábára, ha húzni kell rá valamit. Törvény ez, a nagycsalád törvénye, ellentmondani neki nem érdemes, úgy tanulják meg a kicsik, mint az egyszeregyet. Mondhatni természetes a dolgok ilyetén rendje.
Mind megy most a dolga után, a nagyobbak igyekeznek elfoglaltságot találni, a kisebbeket várja a nagyszoba. A nagyszoba, s benne apjuk. Mindkettő kedves a szívüknek, mert így, együtt sok szép élmény fűződik hozzájuk. Ez a helyiség a legnagyobb a házban, és a legrendezettebb. Ide fogadják a látogatóba érkező rokonokat, szomszédokat, itt gyűlik össze a család az ünnepeken, és ez a legfontosabb események színhelye is. A falakat bekeretezett képek és fotók díszítik, a szobaajtó fölött világosbarna, fából készült feszület lóg. Az ajtó mellett jobb oldalon fakályha ontja még ilyenkor a meleget, felette a gyerekekről készült végzősfotókból állított össze egy tablót anyjuk. A másik oldalon Szűz Mária képe függ a keretben visszafogott mosolyával, csillogó rózsafűzért tart a kezében, mintegy állandó imádságba merülten. A bal oldali fal mentén két, világos fából készített, vitrines szekrény áll egymás mellett, az üveg mögött csészék, és ünnepi étkészlet vár a használatra, s ahol még hely akad a zsúfolt polcokon, ott fényképek egész serege hirdeti a gyerekek növekedését. A szoba közepén jókora ebédlőasztal áll, de előfordul, hogy mégsem férnek köré, különösen, ha vendég is érkezik. Megesik, hogy egymás után esznek, előbb a kicsik kapnak, aztán a nagyok ülnek a megüresedő terítékek elé. A szekrényekkel átellenben kis kanapé terpeszkedik a fal mentén, itt is lehet aludni, ha valakit nem zavar a belső szobából gyakran érkező forgalom, és a folytonos zaj. A pamlag felett újabb képet láthat a szemlélő a fal kellős közepén, virágos csendélet virít a keretben. A festmény két oldalán egyéb díszek foglalják a helyet, az ablakban cserepes virágok nyílnak.
A kisebbek apjuk köré gyűlnek, ki állva, ki a szőnyegre vagy székre ülve kíséri figyelemmel mozdulatait. A családfő vékony, szikár ember. Nem volt ez mindig így, a háború alakította olyanná, amilyennek most kívülről látszik. Nemrég még barna hajába ezüst szálakat húzott a front, csak a bajsza maradt sötét színű, mely most még idősebbé teszi, mint amilyen valójában. Egykor fiatalos tekintetét a fájdalom, a betegség torzította ráncok rajzolják egyre komolyabbra. Mindig tiszta, világos inge és sötét szövetnadrágja sem képesek már elrejteni a testében végbemenő egyre nyilvánvalóbb hanyatlást, hogy úgy fogy lassanként az életereje, mint ahogy a napsütésben elolvad a szilárdnak hitt jégcsap. Van azonban, ami nem változik se rajta, se benne. Az öröm és a szeretet még mindig ugyanolyan kedvesre szelídíti szemeit, mint annak előtte, amikor gyermekei körében lehet, kezei bár lassabban, de még mindig ütemet találnak oly szeretett dalaiban. Ha valami igazán övé ebben a házban, és amiben most is örömét leli, az a citera, ami jókora helyet foglal el az asztalon, de ottlétének okához szemernyi kétség sem fér, oly csodálatosan játszik rajta apa.
Mintha teljesen megváltozna a szoba, s benne ő is, mikor kezébe veszi az ütőket. Úgy tűnik, hogy ott sincs már gondolatban, annyira átszellemül, nincs se fájdalom, se gyengeség, és nem kell békén hagyni, hadd pihenjen egy kicsit, amikor látszólag semmit sem csinált. Mégis. Mégis ott van, mert egy-egy váratlan pillanatban kinyitja a szemét, odanéz rájuk, kacsint, mosolyog. Még az is megesik, hogy tanítgatja egyik kisfiát, türelmesen mutat, magyaráz, míg a többi tátott szájjal hallgatja őket. Úgy megváltozik közben a világ körülöttük. Kósza, távoli gondolatok támadnak a dallamok nyomán, mintha minden új lenne a szobában.
Énekel is apa, szépséges, furcsa dalokat hallanak tőle, nem mindet érti mindegyik, de előbb-utóbb együtt dalolják vele, mert olyan fülbemászó, olyan magával ragadó. Nem is kell azt érteni, csak együtt énekelni apával, még az sem baj, ha csak halandzsa eleinte a szó, majd lesz annak értelme az évek múltával. S nem is hinné még most, micsoda értelme!

A dalok nemhogy értelemmel, de érzelmekkel teltek meg később, s nem lehetett már azokat pityergés nélkül felidézni, tisztelettel. A múlt ködébe sodorja most ezt a jelenetet egy másik kép, de az is régről köszön vissza. Volt egyszer, évekkel ezelőtt, hogy egy másik szobában ült azoknak a gyerekeknek egyike, az a bizonyos negyedik a sorban. Ő volt az édesanyám. Zenés műsor ment éppen a tévében, amikor egyszer csak felhangosította készüléket. Már éppen méltatlankodni akartam a megsüketüléstől tartva, amikor felemelte a mutatóujját.
– Ezt hallgasd meg! Ez volt a nagyapád legkedvesebb dala – mondta elérzékenyülve, és azonmód le is hunyta a szemét, ahogy hátradőlt a fotelban. Csak néztem, ahogy átszellemült az arca, ahogy felkészült képzeletben az emlékek fogadására. Tudta, hogy pityeregni fog, de sosem szégyellte. Számára a könnyeknek lélektisztító ereje volt. Hát hagyta, hogy legördüljenek a vonásain. A szomorúsággal vegyes nosztalgiát hamar felváltotta a békés mosoly, amikor észrevette, hogy nézem, és nem is volt már ott helye búslakodásnak, mert nekem énekelte az „Akácos utat”, és közben olyan átélést adott bele, hogy szakadhatott volna a szív, mert szeretet acélozta minden pólusát.
A citera rég nincs már meg, s édesanyám is megtért nagyapám oldalára, de itt maradt az emlékezés. A fülemben cseng kedves hangja most is, s ahogyan ő őrizgette apjáét, én is nagyra becsülöm, micsoda örökséget hagytak rám az elődök, amikor olyan régi dalba fogok, melyről nem feltételezi a környezetem, hogy ismerhetem.