Félresikeredett vakáció

3 (1)

Félresikeredett vakáció

Sosem értette igazán, ha édesanyja – állítása szerint – valósággal a rajongásig imádta szőrszálhasogató, folyamatosan prédikálásra, kioktatásra, kekeckedésre hajlamos, nárcisztikus apját, akkor mi a fenének kellett nekik állandóan véget nem érő szópárbajokat, macska-egér gyilkosan rikácsoló veszekedésekbe bonyolódniuk, mintha egy se veled, se nélküled párkapcsolat rángatható sakkfigurái lennének?!
Ez a mostani nyári nyaralás is egy isten háta mögötti kis romantikus szigetecskén, ahol ráadásul még normális wifi-kapcsolat sincs, vagy tiszta víz, és amit a kissé kotnyeles, állandó utazásra hajlamos, hiperaktív anyja foglalt le egészen bizonyos, hogy apja fejében ismét maradéktalanul ki fogja verni a biztosítékot. Ti. apja egy dobozos sörrel és tévével a közelében nem igazán volt szinte soha életében az az ,,ide-oda megyek, hogy felfedezzem a világot” típusú ember. Szabadságainak nagyobb részében vagy lustán tespedt a napon, és szalmakalapjával, vagy közepes méretű légycsapóval hajkurászta maga körül az átkozott legyeket, vagy nosztalgikus, kicsit melankolikus közönyösség telepedett rá, mellyel csak azt akarta érzékeltetni, hogy mióta nyugdíjas lett, azóta akár kétszer is meggondolja, hogy mit és mikor hajlandó kisebb-nagyobb házkörüli munkákra.
– Gyerekek! Pompásan fogjuk érezni magunkat! – nyomott barackot nagy felnőtt fia rövidhajú fejére, és cuppanós puszit adott felesége arcára.
– Drágám! Kérlek kösd be a biztonsági övedet, különben rád fognak szólni a stewardessek.
– Ugyan! Mit túráztatod már megint magad anyus! Eddig még senki sem szólt! Szerintem magasról leszarják! – kötötte az ebet a karóhoz a makacskodó családfő, és kéjes élvezettel hagyta, hogy valamelyik fülig érő bájvigyorgó, dögös bombázó utaskísérő hölgyike be ne csatolja az övét.
– Láttátok, ugye?! Öregem! Édes fiam! Ha ennyire dögös bombázót hozol haza, hogy bemutasd nekünk áldásom lesz rátok! – kérkedett kuncogva. S ha meggondoljuk, hogy Szalai József bizalmát, és rokonszenvét is több évtizedbe telt elnyerni, akár még a legközelebbi barátainak is,ezen már nem is lehet igazán csodálkozni.
A repülőgép valamikor a hajnali órák környékén szállt le a szinte homokszemnek tűnő kicsi sziget repterén, közvetlenül a Földközi-tenger mellett.
A családfő kivételével az anyuka és a felnőtt fiatalember totálisan ki voltak merülve, és el voltak fáradva. A fiatalember ugyanis nem szokhatott hozzá az éjszakázáshoz, hiszen mindennap, legkésőbb este tíz órakor szeretett lefeküdni, hogy másnap kipihenten, és frissen indulhasson a nap. Most még az is kínzó lélekjelenlétébe, és erőfeszítésébe került, hogy egyáltalán megpróbálja nyitva tartani csenevész szemeit, amik legszívesebben az igazak álmát aludták volna.
A közepes méretű, koszosfehér szálloda, mint utóbb, kiderült egy hegyen feküdt méltóságteljes pompájában. Amolyan nyolcvanas-kilencvenes évek eleji retró stílusban. Szinte mindenki gratulált a vérprofin manőverező, hosszú, pópaszakállas, olajbarna görög sofőrnek, hogy mennyire könnyedén, és ügyesen tekergeti a nagy buszkormányt, néhol farkasszemet nézve a sziklák alatti örvénylő mélységgel.
A Szalai család mikor megérkezett a szállodába el se tudták hinni, hogy egy kissé berregő légkondicionáló matuzsálem berendezéssel is felszerelték kissé szegényes, és lepusztult szobájukat. Ami ráadásul még működött is.
– Na tündéreim! Kapkodjátok magatokat, de szaporán! Menjünk le a strandra! – javasolta a frissnek, és üdének látszó családfő.
– Apukám! Mondd csak?! Te normális vagy?! Hajnali fél öt sincs! Kipakoljuk a cuccokat, letussolunk, aztán lefekszünk aludni! Végre legalább tudunk is, mert nem katlanban kell éjszakáznunk! – mondta ki véleményét megingathatatlanul a holtfáradt feleség. A felnőtt férfi mélabúsan, szintén nagyon fáradtan bólintott párat, majd amint felszabadult a fürdőszoba azonnal tussolni ment, hogy minél hamarabb álomba merülhessen.
Mivel a családfő szavai nem találtak meghallgatásra, így mindhárman lefeküdtek. A családfő még így is éberen hánykolódott a délelőtti órákig, amikor már valósággal tűzött a kánikulai, részeges napsugár.
Így is délután három óra is elmúlt, amikor végre a feleség és a felnőtt fiatalember frissen, kipihenten felkelt és lementek, hogy fürödhessenek egy jót a tágas, és meseszép, aranyhomokos strandon. A dagály éppen kezdett megnőni, így számos kúszónövényszerű indát, és algát sodort partra a víz, de ez nem különösebben zavarta őket, mert a feleségnek víziszonya volt, míg a családfő sörrel a kezében kiült a gyékényre, amit magukkal cipeltek, és máris stírölni kezdte a bombázó, általában bikinit viselő húszas éveikben járó hölgyeket.
– Nézz csak oda édes fiam! Hát mit szólsz a felhozatalhoz? Nem mondom! Itt aztán kedvedre kiélhetnéd a vadászó ösztöneidet! – jegyezte meg, ha éppen kihúzott napernyőjük mellett lépkedett el feltűnően egzotikusan, és szexin egy-egy szupermodell-alkatú, egzotikus, napbarnított szépség.
– Apukám! Mikor hagyod már végre békén a fiunkat! Neki most fontosabb dolgok járnak a fejében! – szólt rá rendreutasítón a feleség.
A felnőtt férfi kissé szánalmasnak érezhette magát, amiért az utóbbi pár évben – szinte kivétel nélkül -, mindig a szüleivel, és nem mondjuk barátnőjével, vagy barátaival ment nyaralni. Volt ebben valami groteszk kettőség. Vajon miért nem volt képes megtalálni még az igazit, aki legalább olyan különleges, nemes tulajdonságokkal rendelkezik, mint mondjuk Grace Kelly, vagy Audrey Hepburn? Akiben úgy egyesülhet a nőies, kifinomult intelligencia, és angyali báj, mint a legelőkelőbb, angol ladykben szokás? S minél inkább morfondírozott, emésztette gondolatait ezen, – maga se vette észre, de annál inkább kizárt mindenkit saját életéből, és elmagányosodott.
Rosszul gondolják azok, akik félnek az egyedülléttől, vagy a magánytól, hogy az egy köztes, áthidalható állapot. Sokszor észre se lehet venni. Olyan, mintha beszippantaná az embert, mint valami láthatatlan köpeny, vagy védőburok. Csak nagyon kivételes, különleges emberek képesek rá, hogy hasznukra fordíthassák, és kisajátíthassák a magány köztes, megrekedt állapotát.
Minél inkább újra és újra átgondolta a felnőtt férfi agyában ezeket az összefüggéseket, főként apjának meggyőződésévé vált, hogy fia egyáltalán nem százas, és nem is beszámítható.
– Milyen elfuserált idióta firkálgat verseket a nyári vakáció ideje alatt? – kérdezte.
– Olyan, akit más is érdekel, nem csupán a szórakozás! Inkább örülhetnél, hogy ennyire felelősségteljes és komoly fiút sikerült nevelnünk!
– Még hogy örüljek! Majd akkor édesem, ha végre a maga lábára tud állni, és minél előbb elköltözik hazulról! – Szalai József sok tekintetben hajlamos volt komplett idiótaként kezelni saját fiát, mert kidobni való semmiségnek tartotta az irodalmat, és a könyvek szeretetét is. Könyvekből szerinte még senki sem volt képes megtapasztalni magát az életet.
– Ne kezdd megint a kibírhatatlan kritizálásaidat, mert azt én is utálom! Kérlek viselkedj! – ahogy kimondta a feleség a maga véleményét a marcona, duli-fuli férj minden egyes nap talált valami kis apróságot, amibe beleköthetett, vagy amit éppen kritizálhatott.
Általában – kivétel nélkül -, a déli órák környékén mentek a szálloda melletti nyilvános étterembe, ahol legtöbbször svédasztal várta a mohó, kiéhezett, kedves vendégeket. Az ifjabbik Szalai ki nem állhatta ezt a sok tolongó, szinte éhenkórászokként viselkedő, sokszor rendkívül tolakodó, kiállhatatlan, népes embergyülekezetet, de azért mindent úgy csinált, ahogy szülei elvárták tőle.
Engedelmesen beállt a sorba, és ha egyszer-egyszer néhány bombázó, egzotikus virágszál tündér arra kérte tört angolsággal persze, hogy hadd álljanak elé a sorban, ő tapintatos udvariasságból maga elé engedte a rajta vihogó, egzotikus hölgyeket.
– Thank you very much! You are a funny idiot man! – vihogtak össze a háta mögött. Talán azt híhették, hogy a fiatalabbik Szalai nem beszéli az angolt. Pedig vagy tizennégy évig tanulta. Így megértett minden szót.
Amikor aztán ő következett csak mértékletesen pakolta meg hófehér tányérját. Főként zöldséges rizst, néhány szem citromos, rozmaringos sült krumplit vett, és hozzá sült nyelvhalat, mert azt hallotta abban kevesebb a szálka. Helyet foglalt egy viszonylag kevésbé nyüzsgő asztal mellett, bár a tisztaság néminemű kívánnivalót hagyott maga után. A feldöntött só-borstartót visszaállította, és megpróbált enni egy keveset, miközben – főként azon bombázó tündérek, akiket merő tapintatból maga elé engedett -, úgy vizslatták, figyelték minden mozdulatát, mintha legalább is filmsztár, vagy híres személyiség lenne, aki csupán itt nyaralgat.
A fiatal Szalai sosem tanulhatta meg a flörtölés, a titkos szemezés, a romantikus csajozás trükkös fortélyait, és ez a legtöbb főként külföldi hölgynek máris szemet szúrt. Nem tudni, hogy miről is pusmoroghattak egymás között, ám annyi bizonyos, hogy Oscar Wilde mondása a rejtélyes titokzatosságról egyre vonzóbbá kezdte tenni a szemükben a különös felnőtt férfit, aki kisfiús szomorúsággal gubbasztott az asztalnál, és valóságosan is a legelveszettebb embernek tűnt a földkerekségen.
A szülők nemsokára visszajöttek. Boldogan, és elégedetten, hogy kaptak ők is a svédasztalból.
– Anya! Nem lenne gond, ha visszamennék a szállodába? Ettem pár falatot, de nem érzem jól magamat… – váltott pár halk szót anyával bizalmasan.
– Csak nem kaptál máris napszúrást drágám?! – kezdte vizsgálgatni homlokát, hogy vajon lázas-e.
– Nem, nem! Csak szeretnék visszamenni a szobámba egy kicsit pihenni, ha nem baj… – könyörgőnek, esdeklőnek tűnt a tekintete.
– Persze kicsim! Csak nyugodtan! Apáddal megesszük az ennivalónkat, és nemsokára mi is megyünk! – szorította meg aggódón fia kezét az anyuka, majd útjára engedte a felnőtt férfit.
Az ifjabbik Szalai homlokon csókolta anyját, majd betette maga után a széket, leadta az ételestárcára tányérját, és elindult a szállodai szobájuk felé.
Amint felért azonnal ledőlt az ágyra, és a mennyezetet kezdte bámulni. ,,Vajon miért gondolja mindenki, hogy egy szánalmas idióta, amikor csak rendkívül udvarias és előzékeny volt?” – töprengett sokat.
A szülők is hamar feljöttek szobájukba, és kisebb figyelmesség gyanánt hoztak egy kis vanília, és erősen vízzel felhigított csokifagyit.
– Hogy érzed magad kincsem?! Nézd csak! Hoztunk csokifagyit is!
– Köszönöm! Igazán kedves! – szándékosan befelé fordult az ágyban, mert utálta, ha apja felfedezte, hogy maga alatt van, vagy sírdogál.
– Mi a baj édesem?! Mi történt?
– Jaj, anyukám! Biztos már megint történt vele valami, amibe nem hajlandó bennünket beavatni! Inkább menjünk le a minibárba! Mindig is ki akartam próbálni a mai taj koktélt! – azzal a családfő inkább lement a lenti bárhelységbe, mert nem akart zavarni.
– Most már nyugodtan beszélhetsz! – fordult szembe vele anyja. Ekkor vette észre, hogy sírdogált. – Te sírtál?
– Nem… nem igazán…
– Jaj, szívem! De hát mi történhetett? – adott egy zsebkendőt.
– Nem értem az embereket! Udvarias voltam, és azt mondták idióta vagyok!
– Ugyan már! Csak nem megint magad elé engedtél pár embert az étteremben?!
A felnőtt férfi bólogatott.
– Nem érdemes ilyesmikkel foglalkozni! Én tudom, hogy egyszer majd rád talál valaki, aki önmagadért fog szeretni!
– Ez egyre reménytelenebb vállalkozásnak tűnik…
– Ugyan! Csak akarat és hozzáállás kérdése az egész! Sose hagyd, hogy bárki elvegye a kedvedet! – igyekezett megvigasztalni fiát.
A nyaralás bőséges egy hetében a fiatalabbik Szalai tettette vidámságát és jókedvért, hiszen színésztanfolyamot is végzett és pontosan megtanulhatta, miként lehet jól, őszintén, és hatásosan manipulálni az embereket. Ez esetben saját szüleit.
Mikor a nyári vakáció letelt, és visszarepültek Magyarországra még mindig azt érezte, hogy szíve mélyén tátongó, lyukas seb keletkezett, aminek nagyon hosszú időre van szüksége, hogy begyógyítsa múltja és jelene eseményeit.