Kapaszkodó

Kapaszkodó

Szerencsétlen! – gondoltam, ahogy a nő belépett a metróba. Kiüresedett tekintetével ápolatlan kinézetével, kezében reklámszatyornyi életével lerítt róla, hogy hajléktalan. Ülőhelyet keresett, de tele volt a szerelvény. Megállt középen és maga elé révedve, fennhangon kántálni kezdett.
– Milyen nap van ma? Csütörtökön jön a segély. Tudna adni pár forintot? Eurot is elfogadok. El ne felejtsek leszállni, Népligetig megyek, ott van mosdó. Lehet fürdeni is akár. Tudna adni néhány papírzsebkendőt? Csütörtökön jön a segély.
Kereste a szemkontaktust. Mindegy kivel, csak valaki nézzen már rá! Egy fiatal lány, aki elég közel ült hozzá, szemlesütve feléje nyújtott néhány papírzsebkendőt. A nő gyorsan elvette, köszönetként mosolyogni próbált.

Bámultam a telefonom kijelzőjét, de a betűk összefolytak miközben azt mantráztam magamban: „Ne nézz oda, ne nézz oda!” Azt hittem, ha nem nézek rá, talán nem is történik meg, de a hangja betöltötte az egész szerelvényt. Az a monoton, kétségbeesett kántálás a csütörtöki segélyről és a Népligetről! Jajj nekem! Olyan közel állt hozzám, hogy éreztem az ázott ruha és az utca átható szagát. Miért pont mellém állt? Miért kell ezt látnom, hallanom, amikor megvan nekem a saját bajom – gondoltam elrévedve, de aztán megláttam a kezét. Az ujjbegyei repedezettek voltak, és remegett az egész, ahogy a reklámszatyor fülét szorongatta. „Tudna adni néhány papírzsebkendőt?” – kérdezte, és éreztem, hogy felém fordul. A kezem önkéntelenül nyúlt a táskám mélyére, kihúztam a csomagot és átnyújtottam. De nem bírtam a szemébe nézni. Gyorsan, szinte kapkodva adtam oda a zsebkendőket, miközben a cipőmet bámultam zavartan. Elvette nyugodtan, és hálásan-torz mosollyal köszönni próbálta. Elszégyelltem magam. Szégyelltem, hogy van zsebkendőm, van tiszta kabátom, és hogy este van hová hazamennem. Szabadulni akartam a helyzettől, visszatettem fülembe a fülhallgatót. Csak néhány pillanat múlva jöttem rá, hogy újra a kezét bámulom, és nem indítottam el a zenét. Nagyon megsajnáltam!

Megálló közeledett, az utasok átrendeződtek: volt, aki felállt, mások helyet kerestek. A nő még mindig ugyanott állt egymagában, kirekesztve. Szemben a nyíló ajtóval. Mosolygós fiatal pár szállt fel, óriási gurulós bőrönddel. A nő most nekik célozta zavaros mondandóját.
– Csütörtökön jön a segély. Addig még van pár nap. Népligetig megyek. Jaj, csak el ne felejtsek leszállni. Tudna adni egy kis aprót?
A fiatal külföldi turisták nem értették miről beszél. Néztek egyenesen a szemébe, végig mosolyogva. A nő a feléje irányuló nyílt tekintetből erőt merített. Tartása megváltozott, és a fiatalok nem várt kedvességétől megacélozva, angolul kántálta nekik kérdéseit:
– Do you like Budapest? It’s a beautiful city, isn’t it? I like it too.

– Nézd, milyen gyönyörű ez az állomás! – suttogta Chloe, és a telefonjával már fotózta is a Deák
tér mozaikjait. Imádtuk ezt a várost! Az egész tele történelemmel, és azzal a furcsa, kelet-európai melankóliával, amit annyira szeretünk. A bőröndjeinket magunk előtt húzva-tolva, felszálltunk a metróra. A kocsi tele volt, az arcok komorak voltak és fáradtnak tűntek. Aztán megláttuk őt. Az asszonyt a szerelvény közepén. Ruhája koszos volt, remegő kezével szorította magához a lommal teli szatyrát miközben ritmikus, mély hangon kántált valamit maga elé meredve. Nem értettük a szavait, de láttuk, hogy az utasok elfordultak, vagy zavartan a földet bámulták. „Biztos pénzt kér – súgtam oda Chloénak, amikor az asszony hirtelen ránk nézett. Nem volt benne semmi tolakodó. Meglepődtünk amikor tiszta angolsággal nekünk szegezte a kérdést. – Do you like Budapest?It’s a beautiful city, isn’t it? I like it too.

Megdermedtünk a meglepetéstől. Itt van ez a nő, aki láthatóan az utcán él, és nem koldul, hanem arról faggat bennünket, tetszik-e a városa? – Yes, we love it! It’s amazing! – válaszoltuk szinte egyszerre. Chloe és én tovább mosolyogtunk, és láttuk, ahogy az asszony arca is felragyogott. Egy pillanatra eltűnt a kosz, a nyomor, és csak egy helyi lakos maradt, aki örül a turistáknak. A kocsi többi utasa szokatlanul elcsendesedett. Telefonomba merülve a reptéri busz menetrendjét nézegettem, de nem tudtam figyelni, eszembe jutott az a méltóság, ahogy az angol mondatokat mondta.

Az utasok közül néhányan felkapták a fejüket. Hirtelen csend lett. Olyan beszédes. Amit érezni lehet. Az a fajta csend, ami ahhoz kell, hogy az ember magába nézzen. Többen zavartan helyezkedni kezdtek az üléseiken. Voltak olyanok, akik bizonytalan félmosollyal bólintottak a nő felé. Ő mélabúsan visszazökkent magányos világába, és újra kántálni kezdett.
– Csütörtökön jön a segély. Népligetnél kell leszállni. Jaj csak el ne felejtsek leszállni.
Ekkor egy férfi odalépett a nőhöz, félszegen átnyújtott neki egy müzli-szeletet és azt mondta:
– Népligetig megyek, szólok, ha le kell szállni.
A nő mosolyogni próbált. És észrevétlenül bólintott.

Már a Nyugatinál észrevettem, amikor felszállt. Lehetetlen volt nem észrevenni! Nem a szaga vagy a kántálása miatt – az ilyesmihez hozzászokik az ember a hármas metrón – , hanem az a zaklatott ritmus zavart meg, amivel a teret próbálta betölteni. Olyan volt, mint egy menekülő madár, ami beszorult egy szobába, és minden falfelületnek nekitámad, hátha ott a kijárat. Néztem a többieket. A lányt, aki zsebkendőt adott neki, de utána úgy húzta össze magát, mintha láthatatlanná akarna válni. A turistákat, akiknek fogalmuk sem volt mibe keveredtek, de úgy tűnt mégsem csak a felszínt látják. És néztem az asszonyt. „Do you like Budapest?” – kérdezte tőlük. A hangja ennél a kérdésnél tiszta volt, szavai jól érthetőek. És látszott, hogy büszke a városára. Éreztem a zsebemben a müzliszeletet, amiről a napi rohanásban elfeledkeztem. Nem nagy dolog, sőt szinte nevetségesen kevés egy ilyen sorshoz képest. Mégis, ahogy ott álltunk egymás mellett abban a hirtelen beállt, fojtogató csendben, tudtam, hogy nem a csoki a lényeg. Odaléptem hozzá, a lábam nehéz volt, kicsit elbizonytalanodtam.

Mi van, ha kiabálni kezd? – Népligetig megyek, szólok, ha le kell szállni – mondtam, és a kezébe adtam a müzli szeletet. A feszültségem elszállt. Nem történt csoda, nem változott meg a világ, csak két idegen sorsa egy pillanatra párhuzamossá változott. Éreztem a többi utas tekintetét a hátamon, ahogy magam elé engedve, együtt leszálltunk. A peronon még egyszer rám nézett, a szeme megtelt élettel, ahogy elbúcsúzott. – Nagyon szépen köszönöm! Összeszorult szívvel bólintottam, aztán a kijáratnál a felszínen, mélyet lélegeztem a friss levegőből.

És hallani lehetett újra a csendet…