Családi

Elválás
4.7 (10)

Elválás – Novella Blog

Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.

Elválás

Hirtelen csend lett, nyomasztó, mély, rideg magány.
Szomorkás januári vasárnap van, tátongó üresség terül el a tájon.
A nap csak nem akar kisütni, fodros széleit a tétova felhők egész álló naphosszat takarják.
A fák búsan, kopaszon álldogálnak a parányi forrás partján.
Nyirkos köd lepi el a csöppnyi fahidat, egy fahéjbarna ökörszem csivitel.
Azt is csak mélabúsan, feszengve teszi, hogy hangja ne zavarja meg ezt a feszült, gyászoló kertet.
Egy itt felejtett rőzserakás között rovarokat, pókokat, bábokat keres.

Tekintetem végigszalad a tájon, arcul csap a néma, fásult természet.
Végigfut hátamon a hideg, megborsódzom.
Szorosabbra húzom a kardigánom a testem körül.
Fáj, nagyon fáj a kopogó, fagyos levegő, mégsem tudok moccanni.
Fejem lüktet, kavarognak gondolataim.
Napok óta, lépten-nyomon a betegség, az elesettség, a fájdalom, a kiszolgáltatottság, az elmúlás ér el.
Hol egy fiatal munkatárs halálhírét kapom, hol egy ismert profi kosárlabdázóét, hol egy számomra kedves, csupaszív ember végső búcsújáról értesülök.

Peregnek az elmúlt hetek eseményei, cikáznak bennem: egy kórházi betegágy, egy baleset helyszíne és egy sírhalom között között.
Némán állok, jéggé dermedve, sírni sincs erőm.
Talán csak egy néma könnycsepp fagyott rá könyörtelenül az arcomra.

Az eső hirtelen zúdul rám, eláztatva ruhámat.
Az autóhoz lépek egy meleg polár takarót terítek magamra.
Piros színével üde színfolttá válik a szürke semmiségbe.
A rádióban egy ismert melódia csendül fel:

Volt idő mikor még nem voltál,
S nem éreztem, hogy fájna majd ha nem volnál;
és most látod, féltelek, őrizlek, védelek;
Mert lesz idő meglehet, hogy nem leszel már.

Változnak az évszakok.
Rossz idők, szép napok;
Bújj hozzám, ne hagyj el;
Ha én mennék, ne engedj el…

A refrén kegyetlenül hasít belém, leküzdve a cseppnyi madár keserű dalát.
Némán állok és hallgatom a melódiát..
Akarva akaratlanul féltőn a szeretteimre gondolok… összeszorul a gyomrom, a mellkasom szorít, a torkom ég…
Mennyi gondolat fűz hozzájuk éjjel-nappal.
Hisz mindenki fontos és értékes, idős és fiatal is egyaránt.
Minden emberélet értelmet kell, hogy nyerjen.
Oly nehéz szembenézni az elmúlással, betegséggel, de még az öregedéssel is.
Józan ésszel tudjuk mi az élet rendje, mégis dacolni próbálunk ellene.
Kibúvót keresünk, nem akarunk tudomást venni róla, nem merünk szembenézni vele.

Belépek az ajtón, felkapcsolom a fűtést.
Zöld teát készítek magamnak, gyertyát gyújtok.
Forró vizet engedek.
Érzem, ahogy átmelegszik a testem.
Nézem a gyertyaláng bizonytalan fényét, ami kezdetben erőtlenül pislákol, majd egyre erősebben beragyogja a teret, és az én szívemet.
A közelgő tavaszra gondolok, a virágba boruló természetre, az első napsugárra, a lágy tavaszi esőre, az ibolya illatára, a füsti fecskék dalára, a cseresznye ízére…
És…És…És…. az öreg diófa alatt hintázó kisgyermekre…
Elmosolyodom… ❤️

Hovella Blog Hirdetései banner 1100 x 200
Kattints a csillagokra a novella értékeléséhez!
[10 értékelés alapján az átlag: 4.7]

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük