A Szenteste előtti nap

Történetünk 1945-ben, Magyarországon játszódik. A főszereplői két fiatal, Anna és Ferenc.
Anna egy tűzrőlpattant, cserfes, meggyőződéses nő. Ferenc egykorú vele, de jóval megfontoltabb, érzelmes fiatalember. A háború előtt ismerkedtek meg, szerelem szövődött közöttük, aminek meglett a gyümölcse, egy kisfiú személyében, aki apukája után a Ferenc nevet kapta. Sajnos a békebeli szép életnek a második világégés vetett véget. Amennyire lehetett, próbáltak együtt maradni és átvészelni a nehéz időket. 1945 elején a II. világháború a vége felé közeledett, de még korántsem volt vége. A városnak volt egy nagy hadiüzeme, amely a szövetséges támadások kiemelt célpontjává vált. Itt javították ugyanis a német repülőgépeket, főleg a Messerschmitt BF 109-es típust. A gyárban szinte csak nők dolgoztak, hisz a férfiak a közeledő fronton harcoltak. Anna is a gyárban dolgozott és finoman szólva sem szimpatizált a németekkel. Jó munkaerő volt, bár az a szóbeszéd járta róla, hogy nem megjavította, hanem még jobban elrontotta a repülőket. De erre bizonyítéka senkinek sem volt. Tény azonban, a repülőgépek harcképtelennek bizonyultak. A gyár védelmére – mivel kiemelt hadiüzem – egy szakasz magyar katona volt kirendelve. Az alakulat parancsnoka Ferenc volt, aki hadnagyi rangban szolgált.
Az egyik hétköznap délelőtt, egy német Kübelwagen és két oldalkocsis motor érkezett a gyárhoz. Kiterelték a többségében női munkásokat és az udvaron felsorakoztatták őket. Egy SS tiszt, tolmács segítségével ultimátumot intézett hozzájuk, ha nem adják elő azokat, akik szabotálják a repülők harcba állítását, akkor minden harmadik embert kivégeznek. Ferenc, a gyár mellett sebtében felhúzott barakkban a papírmunkával bíbelődött, mikor egy őrmester rontott be hozzá.
– Hadnagy úr, alázatosan jelentem, a németek falhoz állítottak a nőket gyárudvaron!
– A kutya úristenüket! – kiáltott fel Ferenc – Mindenki fegyverbe!
Nyakába akasztotta Király géppisztolyát és a katonáival együtt rohant a gyárba. Már a visszaszámlálás tartott mire odaértek.
– Mi folyik itt Untersturmführer? – kérdezte Ferenc tökéletes németséggel a tisztet.
– Semmi köze hozzá! – hangzott a válasz – Partizánokat számoltatunk el, akik a Birodalom ellenségei. Most pedig takarodjon innen!
Ferenc nem hagyta magát és jobb kézről úgy képen vágta, hogy az a földre esett, közben a katonái lefegyverezték a többi németet.
– Ezek az asszonyok az életüket teszik kockára, az üzem ugyanis a szövetségesek légitámadásainak céltáblája lett azzal, hogy a maguk gépeit javítják. Most pedig hordja el magát – kiáltott erélyesen az Untersturmführer-re.
A németek fenyegetőzve és szitkozódva, de távoztak. Ferenc átölelte Annát, amaz hozzábújt, ránézett, majd annyit mondott:
– Ebből bajod lehet.
– Ne félts engem, te viszont jobb, ha többet nem jössz a gyárba, menjetek el a vidéki rokonaidhoz, ott húzzátok meg magatokat, míg vége nem lesz ennek az egésznek. Várj rám, menni fogok értetek!
Nem így történt, mert a háború vihara elsodorta őket egymástól. Anna hiába várta Ferencet. Teltek múltak a hónapok, időközben a háború véget ért, de a férfiről csak nem érkezett semmi hír. Anna reménykedve várta hátha felbukkan szerelme, de nem jött. Mígnem 1945. december 23-án Ferenc ott állt a kis ház ajtajában. Bement Annához, aki nem volt egyedül. Egy újszülött kislányt tartott a karjaiban. Megszületett a kis Anna, az én édesanyám!