A pénz az új Isten
A pénz az új Isten
A város minden reggel ugyanazzal az imával ébred: ma mi az árfolyam, kamat, vajon mennyi a hozam? Nincs templom, mégis minden utcasarkon oltár áll: a pénz oltára. Üvegkirakatok, kijelzők, villogó, változó számok. Az emberek nem előre néznek, hanem lógatva a fejüket telefonjukra, a pénztárcájukra, a földre, ahol már nem nő semmi, csak beton és ígéret.
Az ígéret földjén, ahol a fák helyett előre gyártott elemekből gyárak nőnek, mik ontják magukból a mérgező gázokat. Valaha szántók, erdők és a vadak otthona volt.
Valaha más is számított. Így mondják az öregek. Ma ezek a szavak, hogy becsület, szolidaritás, mi lesz a jövővel, gyanús szavak. Aki kimondja ezeket a szavakat, igen csúnyán néznek rá. Ha nincs pénzed, akkor csak annyit is érsz. Szavaid jelentéktelen frázisok maradnak, de emellett azonnal meg is bélyegeznek.
Ma a pénz az új isten. Sokak számára láthatatlan, mégis mindenható. Nem beszél, mégis parancsol. Nem szeret, mégis mindent feláldoznak érte. Senki nem kérdezi, honnan jön és hová megy. Csak térdre esnek előtte, és remélik, hogy még több lesz belőle.
Feláldozzák a természet adta lehetőségeket, a legnagyobb adományt, mit kaptunk az Anyaföldtől: erdőket, tengereket, a tiszta levegőt és a drága időt, amiből a legkevesebbet kaptuk, és nem tanultuk meg gazdálkodni vele.
Ma a korrupció már nem bűn, hanem kenőanyag: kenést ad a fogaskerekeknek a jól működés érdekében. Olaj a gépezetben. Papírok csúsznak asztalról asztalra, kitömött borítékok mosolyognak, kézről kézre járnak, gazdát cserélnek. Kezek szorulnak össze hosszú kézfogások alkalmával. Mindenki tudja, mi történik, de senki nem nevezi nevén. Az igazság kimondása veszélyesebb, mint a hazugság fenntartása.
A város alatt létezik egy másik város. Nem szerepel térképen, nincs helyrajzi száma. Nincsenek a statisztikák lábjegyzeteiben. Itt élnek azok, akik kiestek a társadalom kegyeiből, a pénz védelme mögül. Akik nem futnak elég gyorsan, nem dolgoznak elég olcsón, nem hajolnak elég mélyre. Pedig azt mondják, a lehetőség ott van mindenki előtt, csak le kell hajolni érte. De vannak gerincek, melyek jobban szeretnek egyenesek maradni.
Fent azt mondják: mindenki a maga sorsának kovácsa. A lentiek ezt akkor is tudták, mikor a süllyesztőbe kerültek. Csak az számít, kinek hogyan hajlik meg a gerince.
A gyárakban már nem emberek dolgoznak, hanem időegységek. Órabérre bontott idegek, műszakokra szeletelt életek, és ha valaki összeesik, a szalag nem áll meg. A rendszer nem kegyetlen, csak érzelemmentes. A közömbösség az új brutalitás.
A politikusok mosolyognak. Fehér fogakkal, üres szemmel a jövőről beszélnek, miközben a jelent darabonként adják el. Lakásért hitel jár, hitelért engedelmesség, engedelmességért haladék, majd jön a végső összeomlás. A korrupció már nem titok, hanem stílus. Aki nem vesz részt benne, kívül marad. A kívülálló pedig veszélyt jelent a felépített rendszerre.
Az iskolákban megtanítják, hogyan kell sikeresnek lenni, de azt nem, hogyan kell embernek maradni. A gyerekek hamarabb tanulják meg az „önmenedzselés” szót, mint az együttérzést, az emberséget. A gyengék nem segítséget kapnak, hanem elnyomást a mélységekig. Mindenkivel megtanítják, hol a helyük, hol a helyük az élet sakktábláján.
A pénzisten folyton éhes, mindig éhesebb, mert neki a sok is kevés. Több adatot, több időt, több lelket követel. Az emberek önként adják oda magukat, feláldozzák életüket, eladják a lelküket, gondolataikat. A szabadság lassan eltűnik, de senki nem veszi észre, pedig a lánc már nagyon szoros.
A jövőről papolnak terített asztaloknál. Konferenciákon, plakátok vigyorognak rád mozivászon-méretekben, azon hirdetik a jövőt, hogy véletlenül se maradjon ki senki. A jövőkép mindig fényes, füvet télen is zöldre festik, mert ez az ígéretek országa. Mindig egy kicsivel több az ígéret. Soha nem most, hanem majd. A jelen rothadt, de sokaknak ez így kényelmes.
De egyszer csak megérkezik a töréspont.
Egy hír fut végig az összes digitális kijelzőn.
„Rendszerhiba miatt az alapellátások kifizetése határozatlan ideig szünetel.”
Ennyi.
A boltok nem ürülnek ki azonnal. Előbb csak az arcok feszülnek meg. A kártyák nem csipognak, a monitorokon, képernyőkön bemondók magyarázzák a fennálló helyzetet. Ígérnek, papolnak, nyugtatnak. „Technikai probléma”, „átmeneti fennakadás”.
Van ok pánikra. De a pánik csendes. Szinte beletörődő – csak lesz valami.
A harmadik napon már mindegy, ki kire szavaz. A pénz nem válogat. Aki fent van, később zuhan. Aki lent van, eltűnik a nyilvántartásokból végleg.
A kórházakban a generátorok zúgnak, majd hamarosan elhallgatnak. Már semmi sem működik. Az orvosok választanak, ki élhet, ki hal meg. Ekkor végleg összeomlanak az ígéretek. A pénz nem eszköz volt, hanem isten, és most elfordítja az arcát.
Az utcákon először segítenek egymásnak. Kenyeret törnek, vizet osztanak. A régi reflexek még élnek. Aztán elfogy minden. Amikor a remény elfogy, az ember nem szörnyeteggé válik, csak őszintévé, és megmutatja valódi, rejtegetett arcát.
A rend nem omlik össze. Elfárad. A törvények még vannak, de már senki nem hisz bennük. A korrupciónak sincs értelme: nincs mit megkenni. A pénz értéktelen papír. A fogaskerekek már nem gördülnek egymáson. Nem porszem került közéjük, hanem sziklák.
És az emberek emlékezni kezdenek arra, hogy lehetne másképp. Arra, hogy valaha nem számok döntöttek. Arra, hogy a szó, a kézfogás, az adott ígéret több volt, mint egy szerződés.
De késő.
A rendszer nem omlik össze látványosan. Szétesik lassan, bűzösen, visszafordíthatatlanul. A jövő sem érkezik meg. Nem elvették – soha meg sem építették, a mi jövőnket.
A jelen itt marad, teli ígéretekkel, megcsupaszítva saját valóságában.
Az emberek tovább élik satnya életüket. Nem lesznek jobbak, sem rosszabbak. De most már tudják, mire képesek, ha mindent elvesznek tőlük, és mire nem voltak képesek akkor, amikor még választhattak volna.
A seb ott van, ott is marad. Már nem vérzik, de nem is gyógyul.
Emlékeztet.
Valahányszor egy szám fontosabb lesz egy arcnál.
Valahányszor a jelen kényelme eladja a jövőt.
A jövő közeleg.
De a jelen az egyetlen hely, ahol még dönteni lehet.
Amikor már mindennek ára van, az ember az egyetlen, akinek nincs értéke.
Válaszok