A Kárpátok őrzője

A Kárpátok őrzője

A Kárpátok gerincén túl, ahol a szél úgy ordít, mint a kitaszítottak lelke, és a fenyők koronái vérszínűre sötétednek alkonyatkor, ott terült el egy völgy, melyet már akkor is csak a halottak ismertek név szerint. A helyet az emberek Valea Neagrának hívták – Fekete Völgynek –,aki oda belépett, többé nem talált vissza az élők közé.
A föld itt mindig nedves volt, mintha valaki alattomosan locsolná éjjelente vérrel. A patak, mely a hegyekből zuhant alá, kénes gőzöket okádott, s a partján fekete moha nőtt, olyan, amilyen csak ott nő, ahol valaha szentségtörés történt. A köd soha nem oszlott el teljesen: nappal gyenge szürkület borította a tájat, éjjel pedig a csillagok is elkerülték az eget, mintha maguk is félnének lenézni.

A völgy fölött magas sziklára épült vár volt nem olyan, mint a királyok cirádás kőpalotái, hanem inkább mint egy hatalmas síremlék, mit valaki túl nagy szívfájdalomból emelt. A falait sötét kőből rakták, melyről azt beszélték, hogy nem kőbányából való, hanem az ördög égette össze a hegy gyomrában, mielőtt az első ember megszületett volna.
A vár kapuján nincsen címer, sem zászló. Csak egy régi, rozsdás vasszimbólum, mely két összefonódó kígyót ábrázol, egyik fejét emberi, másikét farkasformára faragva. A falak között csupán egyetlen torony magasodott – s annak ablakából soha nem láttak gyertyafényt, csak néha, viharos éjjeleken, vörös derengést, mintha belülről lángolna valami, ami nem alszik el soha.

A nép úgy tartotta, e várban lakik Vlad Dracul, a feketében járó úr, kinek neve soha nem hangzik el templomban. Nem uralkodó volt ő, hanem valami régebbi , egy őr, egy láncra vert erő őrzője, akit az ég elfeledett, s a pokol még nem fogadott be.
Mert réges-régen, mikor a hegyek alatt még sárkányok szuszogtak és a kolostorok falait frissen festett vérrel kenték meg, történt, hogy egy apát, Mihail a Fehér, levelet küldött a havasalföldi püspöknek. A levél így kezdődött:

„Találtatott vala a hegy gyomrában egy sír, mely nem emberé, sem Istené, hanem valamié, mit emberi szó ki nem mondhat. És aki közel ment hozzá, annak a lelke hideggé vált, mint az üveg, s többé nem tudott imádkozni.”

A sírt a kolostor szerzetesei ásták fel, s benne feküdt egy férfi, oly régi, hogy a bőre a csontokra tapadt, mégis érintetlenül, mintha csak aludna. Szívében egy ezüsttőr, fején korona, ujján pecsétgyűrű, melybe két kígyó volt vésve, ahogy a vár kapuján is.
A test szájából vér szivárgott. Friss volt.
Az apát megijedt, s a holttestet a várba vitette, mely akkor még üresen állt. Azt mondják, az éj közepén az ezüsttőr megmozdult. A férfi felült, s megszólalt. Nem dühvel, nem ordítással, hanem lassan, szinte szomorúan:
„Miért ébresztettetek, mikor az ég még nem bocsátott meg nekem?”

A szerzetesek futásnak eredtek, csak az apát maradt, s térdre hullott előtte.
Így született újra Vlad Dracul, az Őrző, ki nem ember többé, de még nem is szörny.

A hajnal aznap nem virradt fel. Az ég alján sötétvörös szalag feszült, mintha az éjszaka sebeit rejtegetné. A kolostor tornyában a harang nyelvét elnémította a jég; a szerzetesek közül hárman eltűntek, s csak nyomukban találtak fekete hamut, mintha a föld emésztette volna el őket.

Mihail apát a várhoz indult. Felettébb félt, de még jobban gyötörte a kíváncsiság, mit Isten nem enged az embernek büntetlenül. A hídon túl a kapu kitárva állt, mintha a vár maga hívná be őt. A ködben minden nesz felerősödött: a csizmája nyikorgása, a szíve lassú dobolása, s a távolból hallható halk, emberi sóhaj, mely nem jött sehonnan, és mégis mindenfelől szólt.
A nagyterem hideg volt, s a kőpadlón apró repedésekből vörös fény szivárgott, mintha odalent valami égne.
Ott, a trónon — ami inkább kőkoporsó volt, mint ülőhely — ült Vlad Dracul. Nem vértől mocskosan, nem démonként, hanem egyfajta fenséges nyugalommal. Arca halvány, mint a viasz, szeme mély, mint a fagyott tó, mely alatt valami mozog.

„Te hívtál engem, apát,” — szólalt meg — „te bontottad meg az álmomat.”

Mihail térdre rogyott, és remegve mondja
„Ha valóban te vagy az, akit a sírban találtunk, mondd, miféle lény vagy? Ember? Angyal ki bukott? Vagy valami, amit a pokol küldött közénk próbára?”

Dracul lassan felállt, köpenye alól fém csillant: a mellkasában még mindig ott volt az ezüsttőr, s minden szívdobbanásával gyenge, füstszerű fényt lehelt ki.
„Nem a pokol küldött,” mondta csendesen. „Én kértem az átkot. S mert az Ég hallgatott, hát az átok megmaradt.”

Ekkor Dracul a falhoz lépett, s megérintett egy kőlapot. A kő megremegett, és titkos kamra nyílt a mélybe.
A kamrában emberalakú szobrok álltak, tucatjával, de egyik sem volt faragott — húsból, vérből, szenvedésből valók voltak, fagyottan, némán. Mindegyikük arca szenvedést tükrözött, s szemükben apró fénypontok pislákoltak, mintha lelkük ott rekedt volna.

„Ők voltak az első bűnök, apát,” szólt Dracul. „Mikor még ember voltam, Havasalföld ura, én kértem, hogy az én földem legyen tiszta. Ki bűnt követett el, annak a lelkét elvettem, hogy a többiek megmeneküljenek. De az Úr hallgatott, s a gonosz nem tűnt el — csak bennem gyűlt, amíg végül már nem volt bennem hely az imának.”
Az apát hátrált, arcát a köpenyébe rejtette.
„Ezt hívják hát örökkévaló tisztulásnak? Hogy egy ember magába zárja a világ szennyét?”
Dracul szeme megvillant.
„Nem tisztulás ez, hanem őrzés. Én nem választottam a vért. A vér választott engem, mert a bűn nem hal meg, csak átalakul. Az én testem lett a foglya. Ezért nem öregszem, ezért nem halok meg — mert minden halál után újabb bűn születik, és engem hív vissza.”
Mihail apát sírni kezdett, s térdre borult:
„Engedd, hogy elpusztítsalak! Engedd, hogy megszabadítsalak ettől!”
Dracul közelebb lépett, és kezét az apát fejére tette. Érintése hideg volt, de nem kegyetlen.
„Ha elpusztítasz, a bűnök elszabadulnak. És akkor a föld vért fog inni, az ég tüzet fog hullatni, s az emberek megtanulják félni saját arcukat. Jobb, ha én maradok. De te…” — hangja elhalkult, — „te majd írd meg az igazságot, mielőtt elfelejtenéd, mi az.”

Ekkor a toronyban újra megszólalt a szél, s a gyertyák egyszerre kihunytak. Mire az apát magához tért, a vár üres volt. Csak a trónon maradt ott az ezüsttőr, s mellette egy viasszal lepecsételt tekercs.
A pecséten a két kígyó, egymásba fonódva.

A legenda szerint Mihail apát soha nem tért vissza a kolostorba.
A völgyet évszázadokra elkerülte az ember. A földön nőtt fű sötét lett, mint az árnyék; a fák kérgén mintha arcok jelentek volna meg. És néha, mikor a telihold a hegy fölé kúszott, a várból halk zsoltárszó hallatszott — mintha valaki imádkozna azokért, akiket a bűnök már rég elfeledtek.
A nép később úgy mondta: Vlad Dracul, a vér éneklője, halhatatlan lett, mert magára vette az emberiség vétkeit.
De akik közelebb merészkedtek, tudták: nem az emberekért őrzi hanem az emberektől .