Nyárutó előtt
Ezt a novellát a szerző javított/lektoráltként jelölte meg, ezért változtatás nélkül tesszük közzé!
Nyárutó előtt
A nyár mindig azt hazudja, hogy örökké tart. Elhiteti velünk, hogy a szabadság és a mezítlábas esték nem érhetnek véget – aztán egyetlen éjszaka alatt összepakol, és csendben távozik.
Helyszín: egy hangulatos, fényesen kivilágított kávézó. Kint hűvösödő szél rázza a fákat. Megborzongsz a nyitott ajtón beáramló friss levegőtől, és egy forró, habos kávét rendelsz.
Veled szemben ül a NYÁR. Napszemüvegben, virágos ingben, unottan emeli szájához a koktélos poharát.
– Szóval ennyi? – kérdezed tőle szemrehányóan. – Egyik este még mezítláb sétálunk a parton, másnap reggel pedig már látszik a leheletem? Olyan ez, mint egy szakítás: készültem rá, mégis nagyon fáj.
A Nyár megvonja a vállát, és leveszi a napszemüvegét:
– Ugyan már, ne túlozz! Tudtad jól, hogy ennek egyszer vége lesz, benne van a szerződésben. Mindjárt szeptember! Nem lehetek örökké ügyeletben, nekem is jár a pihenés.
– De hazudtál nekem! Elhitetted velem, hogy a szabadság örökké tart!
A Nyár gyengéden elmosolyodik, előredől az asztalon, és mélyen a szemedbe néz:
– Nem hazudtam, csak hagytam, hogy álmodozz. Kellett neked az illúzió. Gondolj csak az elmúlt hetek izgalmára, csordultig vagy élményekkel. Ott van a bőrödön a napfény íze, a telefonod pedig tele van naplementés képekkel.
– De miért kellett elmenned az éjszaka leple alatt, szó nélkül? – kérdezed csalódottan. – Arra ébredtem, hogy fázom, és te már sehol sem voltál.
– Mert a búcsúzkodás nem az én stílusom – áll fel, és visszateszi a napszemüvegét. – Ha maradok, elázunk az őszi esőben, és a végén meggyűlöltél volna. Így viszont… visszasírsz majd.
Megfordul, és könnyed, laza léptekkel kisétál a kávézó ajtaján, egy utolsó meleg fuvallatot hagyva maga után…
Hirtelen hűvös, földillatú szél söpör be a helyiségbe. Egy alak lép be az ajtón hosszú, rozsdabarna kabátban, sálba burkolózva. Leül a Nyár elhagyott, üresen kongó helyére.
– Mindig ez van – mondja halkan. – Ő elviszi a csillogást, nekem meg marad a romok eltakarítása és a vigasztalás.
– Te meg ki vagy? – kérdezed hitetlenkedve. – És miért ülsz ide? A Nyár csak most ment el, még visszajöhet.
– Ne áltasd magad, nem jön vissza! – mosolyodik el együttérzően. – Ismerem őt, egy önző bohém. Én az ŐSZ vagyok, és azért jöttem, mert most már rám van szükséged.
– Rád? Na, ne röhögtess! – feleled keserűen. – Miért lenne szükségem a szürkeségre, a hideg esőre és a kopasz fákra? Miért akarnám a sötétséget a fény után?
– A Nyár vakító volt, de a túl erős fényben nem lehet tisztán látni – szól hozzád nyugtató hangon az Ősz. – Én megtanítalak arra, hogyan engedd el a régit, hogy helyet adhass valami újnak. Elhozom neked az aranyló délutánokat, a fűszeres illatokat és a színesbe öltözött, megnyugvó világot. Mindazt, ami a nyári zizegésben eszedbe sem jutott. Mostantól nem kell rohanni. Lassíts.
– És idd meg végre azt a kávét, mielőtt teljesen kihűl. Ideje felmelegedni!
Válaszok