Az utód

Azon a helyen ülök, ahol elkezdődött minden. A fiam, mert már rég annak tekintem őt, tőlem alig pár méternyire áll, lábát keresztbe téve, egy kisebb épület falának támaszkodva. Mellette természetesen ott a kaszája, szereti, ha mindig kéznél van. Büszkén tekintek rá, minden értelemben. Meglett férfivá érett az elmúlt több évtized alatt. Kiválóan végzi a munkáját, sőt, fiatal kora ellenére talán még jobban, mint én valaha. Ahogy nézem, eszembe jut annak a sok-sok évvel ezelőtti napnak minden pillanata, amikor megjelent az életemben.

Kora nyári nap volt, kicsit melegebb a megszokottnál, ezért amint végeztem az utolsó megbízással, kerestem egy nyugalmas helyet, és leültem egy üres padra. Örültem a pillanatnyi nyugalomnak. Kapucnimat hátratolva élveztem a nap kellemes sugarait az arcomon.

Innen ráláttam a közelben lévő ravatalozóra, mégis elég távol voltam ahhoz, hogy hallhassam az azt körülvevő egybegyűlt csoportot. Itt kevesebb ember volt, mint az előző helyen, de ez már nem lepett meg, helytől függően változott a számuk. Még nem sikerült megfejtenem ez minek a függvénye lehetett, végeredményben számomra nem is volt fontos. Fáradtan kifújam a levegőt, fejemet hátrahajtva, szemem becsukva hallgattam a csendet. Majdnem leestem a padról, mikor váratlanul megszólalt mellettem egy vékonyka hang. A francba, mikor lettem ilyen ijedős? – korholtam magam.

– Szia! – köszöntött közvetlen hangnemben az alig fél méterre álló aprócska emberpalánta. Elég véznácska, mosolygós arcú legényke volt. A korát körülbelül öt év körülire saccoltam magamban, amitől nem igazán voltam elragadtatva, mivel ebben a korban köztudottan be nem áll a szájuk. Munkám során sajnos elég gyakran volt dolgom gyerekekkel. Valamiért rettenetesen irtóztam tőlük, fogalmam sem volt róla, hogyan bánjak velük. Olyannal meg végképp nem, aki beszélt is hozzám. Döbbenten néztem körül, csakhogy biztos legyek abban, valóban én vagyok a megszólított. Mivel senkit sem láttam a közelben, gyanúm beigazolódott, így kigúvadt szemekkel rámeredtem. Ha azt hittem ezzel sikerült elijesztenem, akkor nagyot tévedtem, mert, ahelyett, hogy sírva rohant volna el a világ bármelyik sarkába, továbbra is ott állt mellettem vigyorogva, engem bámulva.

– Szia! – üdvözöltem kissé bizonytalanul. Mi mást tehettem volna? Erre, minden teketória nélkül, szó szerint felmászott mellém a padra, mire kényszeredetten kicsit távolabb húzódtam, épp csak elkerülve, hogy leessek a pad másik végén. Mikor kényelmesen elhelyezkedett, lóbálni kezdte a lábait.

– Fura a ruhád – jegyezte meg, amitől ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy végignézzek magamon. Nem tudom, mit talált furcsának az öltözékemben, a legújabb divat szerinti, szürke, hosszú, kapucnis köpeny volt rajtam, a kedvenc fekete bakancsommal. Szerintem mindkettő kimondottan illett hozzám, sőt, nagyon is jól állt.
– Te itt dolgozol? – folytatta az egyoldalú beszélgetést. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb kénytelen leszek neki válaszolni, ha másért nem is, csakhogy békén hagyjon.

– Nem igazán – köszörültem meg a torkom és követtem a tekintetét a munkaeszközöm felé. Bármennyire is nem szokásom, majdnem elkáromkodtam magam. Eszembe sem jutott elrejteni a kaszámat, csak nekitámasztottam a legelső alkalmasnak tűnő tárgyhoz, ami jelen esetben egy jókora sírkő volt. Ki gondolta volna, hogy a nyakamba szakad egy bámészkodó kölyök. A tekintetem kissé ellágyult, ahogy a becses tárgyat néztem. Nagyon régi darab volt, fogalmam sincs róla mikor készülhetett, szinte tekintélyt parancsoló volt, és én iszonyúan büszkén tekintettem rá. Gondját viseltem, ahogyan az elődjeim is, akik előttem használták.

– Csak kicsit megpihenek, mielőtt tovább megyek – válaszoltam vontatottan, ami tulajdonképpen igaz is volt. Valamiért az utóbbi időben megsokasodtak a teendőim. Ebből következett, hogy kezdtem besokallni.

– Hogy hívnak? – csacsogott tovább, engem egyre kínosabb helyzetbe hozva ártatlan kérdéseivel. Álljunk csak meg egy pillanatra! Sok nevem van, gyorsan végig vettem mindet a fejemben, de egyiket sem találtam alkalmasnak arra, hogy eláruljam egy gyereknek. Bár, ha jobban belegondolok, lehet, hogy úgy elszaladna, vissza sem nézne többet. Be kellett látnom, bármi is a munkám, akkor sem tehetem meg ezt szegénnyel. Nem venném a lelkemre, ha miattam álmatlan éjszakái lennének. Na ne már! – korholtam magam. Mióta vagy ilyen szentimentális? Attól kerek a világ, hogy végzed a munkád, minden más mellékes. Ezért az ellenkező irányba néztem, úgy tettem, mintha ott sem lenne. Erre ő mit tett? Csak csacsogott tovább, valójában nem is értettem miről, azonban kezdett bennem felmenni a pumpa. Bennem! Aki a hidegvéréről híres.

– Hol vannak a szüleid? – kérdeztem végül tőle nem túl barátságosan.
– Nem tudom – vonta meg a vállát. Meghökkenve vettem tudomásul, hogy cseppnyi kétségbeesést sem hallottam a hangjában. Újra körülnéztem, hátha megpillantok egy kétségbeesett anyát, vagy apát, aki az elkeveredett gyerekét keresi, de közel-távol nem láttam senkit. Ehelyett váratlanul megszólalt a telefon a zsebemben. Annyira meglepett a hangja, hogy ijedtemben akkorát ugrottam, mint akit legalább egy lódarázs csípett meg. A vadul dobogó szívemre szorítottam a kezem, miközben azt morogtam magamban, hogy ez a modernizáció lesz a vesztem. Hiába mondtam a főnökömnek, hogy semmi szükségem telefonra, eddig is nagyon jól megvoltam nélküle, ő mégis ragaszkodott hozzá. Azzal érvelt, haladni kell a korral és így legalább bármikor el tud érni. Nem mintha eddig egyszer is előfordult volna, hogy nem tudta, hol vagyok, de a főnöknek mindig igaza van, ezért magammal hordtam. Olyan ritkán szólalt meg, el is felejtettem, hogy nálam van. Miután sikerült néhány mély lélegzettel normalizálni a szívverésem, akkor tűnt fel, a fiú annyira viccesnek találta a helyzetet, hogy a hasát fogva kacagott.

– Ez egyáltalán nem vicces – bosszankodtam, miközben felvettem a telefont, ami egyre csak rezgett és énekelt a zsebemben.
– Igen, főnök! – szóltam bele.
– Azt hittem, már sose veszed fel! – hallottam a másik oldalról.
– Bocsánat, még nem szoktam meg, hogy időnként a frászt hozza rám ez az izé, remeg tőle a kezem. Képzelje, főnök, van itt egy gyerek – húztam el a számat és kissé lehalkítottam a hangom – aki a rám akaszkodott.
– Hát akkor már megismerkedtetek.
– Hogy érti, azt, hogy megismerkedtünk? – ráncoltam a homlokom rosszat sejtve.
– Tulajdonképpen azért hívtalak, hogy szóljak, ma megismerheted az utódodat.
– Az utódomat? – pillantottam kétségbeesetten a fiúra. Kicsit távolabb mentem, nehogy véletlenül meghalljon valamit a beszélgetésünkből, persze továbbra is rajta tartva a szemem.
– Főnök, ki akar rúgni?
– Szó sincs ilyesmiről, egyébként sem szokás a kaszást kirúgni. Csupán elég ideje vagy már szolgálatban, rád fér a segítség.
– Ezt értem, de akkor is, ilyen váratlanul? Ráadásul ez egy gyerek – nyomtam meg szándékosan kissé a gyerek szót.
– Tisztában vagyok vele, jobb, ha minél korábban kezdi el a tanulást.
– Semmit sem tudok a gyereknevelésről, sőt, kimondottan nem kedvelem őket – suttogtam a telefonba, bár szívem szerint kiabáltam volna.
– Pont azért leszel jobb tanár. Hidd el nekem, nagyon szórakoztató lesz. – Azt el tudtam képzelni, valaki biztosan szétröhögi majd magát, de az biztos nem én leszek.

– Egy utolsó kérdés – próbálkoztam.
– Hallgatlak!
– Mondhatok rá nemet? – tettem fel a kérdést, halvány reménnyel.
– Persze, de akkor a fiúnak vége. – Te jó ég! Lehet ez még cifrább? – hunytam le a szemem, már sejtve a választ.
– Mi történt vele? – csak ennyit kérdeztem.
– Gyere, megmutatom. – Egy kórházi szobában találtam magam, az ágyban ugyanaz a fiú feküdt, mégis teljesen másnak tűnt. Jókora kötések fedték a testét, a szabad részeken is alig látszott ki ép felület a zúzódásoktól. Erősebben markoltam a telefont, mint korábban, amin magam is meglepődtem.
– Cunami, szerencséje volt, hogy egyáltalán túlélte. Senkije sem maradt. A döntés a tiéd – jutott el újra a hang az agyamig.
– Kaphatnék egy kis időt, hogy átgondoljam a dolgot? – Ez valóban én voltam? Egyszerűen nemet kellene mondanom és minden maradna úgy, ahogy van. Nem ismertem magamra. Biztosan összeszedtem valamilyen agykárosító fertőzést.
– Persze, néhány nap még belefér, de az ő érdekében, ne gondolkodj sokáig.
– Majd jelentkezem! – válaszoltam és bontottam a hívást. Azonnal ott voltam megint a pad mellett és valahogy más szemmel néztem a fiúra. Annyi minden kavargott a fejemben, kénytelen voltam kicsit lassítani a tempón. Leültem mellé, ezúttal valamivel közelebb merészkedve hozzá.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem tőle, bár elég ostoba kérdés volt, mivel ő nem igazán tudhatta, mi történik körülötte.
– Jól vagyok – mosolygott foghíjas szájjal.
– Mi a neved?
– Nem tudom – vonta meg a vállát elgondolkodva.
– Semmi baj, a név nem fontos – nyugtattam meg rögtön.
– Figyelj, nekem most dolgom van, de te csak üldögélj itt nyugodtan, nem lesz semmi baj – mondtam neki annyira kedvesen, amennyire csak tőlem tellett. Mielőtt még meggondolhattam volna magam, otthagytam. Első utam egy könyvesboltba vezetett és jó pár gyerekneveléssel kapcsolatos könyvet megvettem, az eladó nézett is rám különös tekintettel.

– Első gyerek? – kérdezte.
– Úgy valahogy – válaszoltam, figyelmen kívül hagyva megrökönyödött tekintetét. Otthon kitettem az asztalra az új szerzeményeimet, és a fejemet vakarva azon tanakodtam, mi a fenét is művelek? – Valahol el kell kezdeni a gyereknevelést – mondtam magamnak, leültem és a kezembe vettem az egyik könyvet. Mit ne mondjak, voltak kétségeim bőven a döntésemmel kapcsolatban, nem is igazán tartottam magam épelméjűnek, de úgy gondoltam egyszer az életben valakinek nem csak elvehetem az életét, hanem újat is adhatok neki. Ez olyan mértékű lendületet adott, hogy másnapra elméletben nagyjából tisztában voltam a legfontosabb dolgokkal. Hogy ebből mennyit leszek képes a valóságban megvalósítani, arról fogalmam sem volt. Habozás nélkül kezembe vettem a telefont, most fordult elő először, hogy én kezdeményeztem a hívást.

– Helló főnök! A fiú velem marad – hadartam gyorsan a készülékbe, talán attól tartva, hogy vagy ő, vagy én gondolom meg magam.
– Örömmel hallom, jól döntöttél, hidd el, nem fogod megbánni. Azt azonban tudnod kell, hogy nem lesz egy sétagalopp, időbe fog telni, amíg összecsiszolódtok.

– Ezzel jómagam is tisztában vagyok – ami igaz is volt. Mármint, hogy nem lesz könnyű, hiszen a mai naptól a feje tetejére áll körülöttem minden. Amint befejeztem a beszélgetést, készülni kezdtem életem legfontosabb találkozójára. Mivel szemhunyásnyit sem aludtam, vérvörös tekintet meredt vissza rám a tükörből. Többször megmostam az arcom jéghideg vízzel, semmi esetre sem akartam halálra rémíteni a leendő társam a külsőmmel. Igen tudom, a társ nem a legmegfelelőbb szó, de egyelőre így gondoltam rá, korai lett volna még a gyerekemnek nevezni. A fiú ugyanott ült, ahol előző nap hagytam. Fogalmam sincs róla, már akkor tudta-e ki vagyok, de nem is számított. Magamhoz vettem, és sajátomként neveltem.

Egyetlen percét sem bánom az akkori döntésemnek. Voltak nagyon nehéz napjaink, főként a munkámból kifolyólag, de idővel elfogadta, megértette a fontosságát és kitanulta ő is. A legfontosabb mégis az, hogy az ellőttem álló ifjú boldogabbá tette az életem. Lett egy közös tréfánk is: egy család vagyunk, amíg a halál el nem választ.

Értékeld a novellát csillagokkal!

[Összes: 2 Átlag: 5]

Ezt a novellát ennyien olvasták el: 34