Hallgass a lelkedre

Ragyogó nyári nap volt. A parkban ültem egy padon, a hűs árnyékot nyújtó fák alatt. Előttem Zokni csaholt ide-oda ugrálva, élvezte, hogy végre kint lehet.
Minden olyan idillinek tűnt: piknikező családok, a játszótéren visongó gyerekek, valami mégis zavart. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy a csend az, ami belülről jött. A lelkem, aki hol zsörtölődött, hol csipkelődött, néha ujjongott, de mindig hangot adott mindennek, ezúttal némán hallgatott.
– Hahó! – szólítottam meg.
– Itt vagyok – jelezte kissé egykedvűen.
– Mi a baj? – kérdeztem tőle.
– Semmi, minden rendben – válaszolta, mégsem hittem neki, így tovább kérdezősködtem.
– Ha elfelejtetted volna, ismerlek jól, tudom, hogy valami nem stimmel.
– Fázom – mondta némi habozás után. Meglepve néztem jobban magamba. Ekkor már megéreztem az apró remegéseket odabent. Annyira a külvilágra és a hangokra figyeltem, hogy fel sem tűnt, mi történik a bensőmben.
– Az hogy lehetséges? Legalább harminc fok van idekint.
– Ennek semmi köze a kinti hőmérséklethez.
– Akkor mihez van köze?
– Attól tartok nem fogsz örülni neki.
– Csak mondd, bármi is az, biztosan találunk rá megoldást – legalábbis reméltem, hogy így lesz.
– Magányosnak érzem magam – ismerte be végül. Szavai enyhén szólva is megdöbbentettek.
– Ezt nem értem. Azt hittem, boldog vagy, hiszen itt vagyunk neked mi: Zokni és én, egy család vagyunk.
– Tudom, nincs is ezzel semmi gond, mindennél jobban szeretlek benneteket, azonban mégis úgy érzem, hiányzik valami. Egy társ. Neked nem? Egy olyan személy, aki mindig melletted áll, aki kiegészít, jól érzed magad vele, és igazán önmagad lehetsz. Valaki, akihez oda tudsz bújni fázós estéken, vagy csak, hogy érezd a jelenlétét. Aki átölel, és szép szavakat suttogva a füledbe vigasztal, ha szomorú vagy. Aki biztat és új erőt ad, ha úgy érzed nem bírod tovább.
– Erre Zokni is kiválóan alkalmas.
– Ne butáskodj, ő egy kutya! Egy nagyon édes négylábú, akiért én is odáig vagyok, mégsem helyettesít egy igazi társat. Akkor úgy fogalmazok, nekem van szükségem egy társra.
– Ugye most a szerelemről, pillangókról a hasban meg ilyenekről beszélsz? – sóhajtottam.
– Igen, nagy vonalakban – ismerte el a lelkem.
– Sajnálom, nem hittem, hogy ennyire fontos neked ez a dolog. Te tudod a legjobban, nem egyszer próbálkoztam a szerelemmel, valamiért mégsem sikerült.
– Talán nem a megfelelő személlyel tetted.
– Meglehet, de elszállt az idő. Az én koromban egyébként sem lesz már szerelmes az ember.
– Ne bosszants! Egyáltalán nem vagy öreg, sőt, én kimondottan fiatalnak érzem magam. Harmincévesen nem mondhatsz le néhány fajankó miatt a boldogságról, mert sosem késő annak lenni. Szórakozni szeretnék, új dolgokat kipróbálni, világot látni. Nem értem, te miért nem?
– Sose mondtam azt, hogy engem ezek a dolgok nem érdekelnek. Másnak lehet, hogy könnyen megy az ilyesmi, nekem nem. Ismersz, azonnal lefagyok, ha olyannal találkozok, aki esetleg tetszik. Fogalmam sincs róla, hogyan viszonyuljak hozzá. Ha nem tudod, hol a határ, ameddig elmehetsz, akkor inkább el sem indulsz – magyaráztam neki.
– Pont ez az. Ha egy helyben állsz, elmegy melletted az élet. Nem tudhatod, mi fog történni, ha meg sem próbálod. Egyébként meg addig menj, ameddig engedik.
– Ehhez én gyáva vagyok.
– Vagy csak félsz a csalódástól, de ez normális. Én is rettegek attól, hogy nem vagyok elég jó neked – vallotta be. Elszomorított, hogy egyáltalán ilyesmit felvetett.
– Ez most komoly? Nem is értem ez honnan jött. Harminc éve vagy a társam, jóban, rosszban, én pont ilyennek szeretlek.
– Nagyon jó ezt hallani. Együtt legyőzhetetlenek vagyunk. Akkor nekivágunk a világ meghódításának? – kérdezte bizakodva.
– Jó, legyen – adtam be a derekam.
A beszélgetésünk alatt Zokni talált magának egy játszótársat, akinek a gazdája első ránézésre egész szimpatikusnak tűnt. Lelkem ujjongva és reménnyel telve lökdösött hozzá közelebb. Csak később derült ki mennyire igaza volt, sosem késő újrakezdeni, sosem késő boldognak lenni.