Bikaviadal
Bikaviadal
A Volkswagen Transporter lassan begurult a családi ház udvarára. A tagbaszakadt férfi leállította a motort, és miután kiszállt a kocsiból, nagyot nyújtózva ropogtatta meg a csontjait. Megigazította kantáros nadrágja pántját, majd lassan elindult a bejárati ajtó felé. Szilárd nem csengetett, hanem kopogtatott. Meggyőződése volt, hogy csak a puhapöcsűek csengetnek egy bejárati ajtón. Az igazi férfiak kopogtatnak. Míg várta, hogy ajtót nyissanak, szétnézett. Városszéli kertes ház, forgalom alig. Tökéletes.
Egy filigrán alkatú, harmincas éveiben járó nő nyitott ajtót, akinek hatalmas keblei szinte könyörögtek a szűk top alatt a levegőért. Szilárd direkt feltűnően bámulta meg őket, majd a nőre pillantott.
– Duguláselhárítás.
– Jó napot kívánok! Erika vagyok – mondta mustráló tekintetétől és órási termetétől feszengve.
– Szép napot! Szilárd – kezet nyújtott, és hatalmas marka szinte csuklóig elnyelte Erika kezét.
A hölgy szélesre tárta az ajtót előtte, és ámulva nézte, ahogy a nála majd kétszer nagyobb férfi leszegett fejjel bújik be a házba, mint egy hobbitlakba. Majd megfordult, és előrement az előszobában. Szilárd kéjesen nézte, ahogy a feszülő rövidnadrágban ide-oda ring apró, de formás feneke.
– Erre lesz a fürdőszoba, mutatom.
– Mutasson csak bármit, csókolom! – és felröhögött saját viccén. – Egyedül ebben a nagy házban?
Észrevette, hogy Erika teste alig láthatóan, de idegesen megremeg. Kiszúrta az ilyet, hiszen elsőosztályú vadász volt.
– Igen… Vagyis nem. A barátommal, csak még nem ért haza.
Szilárd egy hümmögéssel nyugtázta a választ, de közben két szeme ide-oda járt a földszintes házban. Elmentek a háló mellett, majd a nappalin vágtak át. Abból nyílt a konyha, mellette pedig a fürdőszoba. Sehol egy közös fénykép, egy székre dobott gatya. Mikor elérték a fürdőszobát, egyből a mosdóra pillantott, és újfent megállapította magáról, hogy ő egy páratlan ragadozó. Csak egy fogkefe volt a pohárban. Tehát jól sejtette, hogy a nő hazudik. Teljesen egyedül él, és ez jó. Továbbá azért hazudik, mert fél tőle. És ez még jobb. A riadt préda különleges zamattal bír.
Erika megállt az ajtóban, hogy előre engedje a szakembert. Szilárd féloldalt fordult, és csípőjét kitolva oldalazott be a fürdőszobába. Erika érezte a nadrág alatt feszülő húsdarabot, ahogy az hozzáért combjához.
– Hoppá, bocsánat! – mondta a szaki széles vigyorral az arcán.
Erika arcára egyszere ült ki a pánik és az undor.
– Kérem, ne csinálja ezt!
Szilárd letérdelt és a zsebéből elővarázsolt villáskulccsal lazítani kezdte a vécé csavarjait. Fel se nézett Erikára, úgy kérdezett vissza.
– Mégis mit ne csináljak?
– Ne inzultáljon, csak a dugulást szüntesse meg, még mielőtt hazaér a férjem! – próbált fellépni határozottan. De hangjából csupán a félelem érződött ki.
Szilárd félrerakta a csavarokat, és leemelte a kagylót. Ekkor hátrafordult, és pár másodpercig némán méregette a nőt. Lassan felemelkedett, és megállt Erika előtt.
– Nem azt mondta, hogy barátja van? – kérdezte, miközben letekintett rá.
– Vőlegényem, ha tudni akarja. Néha így mondom, néha úgy, talán probléma? – kérdezte reszketve.
Szilárd unottan megfogta a vállát.
– Nekem aztán nem – és szó nélkül kiment a fürdőszobából.
– Most hova megy?
– Ki kell mennem a szerszámokért. Elvégre puszta kézzel nem tudom megszüntetni a dugulást. Jobb szeretek szerszámot használni hozzá – mondta ismét vigyorogva, és megmarkolta a lábaközét.
Mire Erika szóhoz jutott volna a döbbenettől, ő már kilépett a bejárati ajtón. Komótosan kinyitotta a Transporter hátsó szárnyas ajtaját, és magához vett mindent, amire szüksége lehet: csavarhúzó, kalapács, fűrész, szikszalag és természetesen kötöződrót. Annyira elhagyatott volt a környék, hogy még azzal se bajlódott, hogy a kocsit visszazárja. Csupán a leterített takarófóliát igazgatta meg, mert az elcsúszott az ideúton. Majd visszament a házba.
– Hahó, hölgyem!
– Igen?
A hang a konyhából jött, így Szilárd egyenesen arra tartott.
– Sajnálom, ha félreértésre adtam okot. Ígérem, gyorsan megoldom ezt a kis eltömődést.
Amint Erika meglátta az óriást, kezében a szerszámokkal, már tudta, hogy innentől kezdve a férfi nyílt lapokkal fog játszani. A pultról felkapott egy konyhakést, és remegve tartotta maga elé. Szilárd megállt az ajtóban, és segédeszközeit ledobta maga mellé a földre.
– Hát igen. Mit is lehet ilyenkor mondani? – tárta szét kezeit.
– Tűnjön innen! A férjem bármelyik pillanatban megérkezhet! – és esetlenül suhintott egyet a késsel.
– Barát, vőlegény, férj! Döntsük már el, hogy milye van! – Szilárd lassan lehúzta válláról a nadrágja pántjait. – Mindenesetre köszönöm! Tudja, egy préda akkor értékes igazán, ha harcol.
A nadrág lehullott bokáira, és Erika meglátta zsírfoltos fehér pólóját, meg a piros kockás boxeralsóját, amiről önkéntelenül is egy felállított sátor jutott az eszébe.
– Kérem, csak menjen el! Ígérem, hogy senkinek se szólok egy szót se erről – suttogta.
– Édes kis gazellám. Ha tudnád, hogy hányszor mondták már ezt nekem. Szerinted mit tesz ilyenkor egy ragadozó? Azt mondja, hát jó, majd szedelőzködik, és levonul a prériről?
Erika át akarta venni másik kezébe a kést, de az kicsúszott kezei közül és a földre hullott. Szilárd megnyalta a szája szélét, és nekirontott. Ám félúton arcára fagyott, majd le is olvadt róla a perverz mosoly. Mintha a nő elvette volna tőle, és saját arcára ragasztotta volna. Most már Erika vigyorogott, de úgy, hogy szájzugai egészen a füléig értek. Szilárdot a Glasgow-i mosolyra emlékeztette, mikor az áldozat szájának két sarkát hátravágják a fül felé. Csakhogy Erika szája magától nyílt szét ilyen természetellenes módon. Megannyi girbe-gurba, hatalmas cápafog meredezett elő, és villás nyelve is előbukkant, köszönni a szakinak. A következő pillanatban a nő eltűnt előle. Mintha szellő csapta volna meg. Szilárd lendülete akkora volt, hogy már nem tudott megállni. Két karját maga elé tartva próbálta elkerülni, hogy teljes erővel belerohanjon a konyhapultba, de jobb oldala így is nekivágódott a bútornak. Ezzel jelezte a teste, hogy mostantól kezdve csupán a bal karjára számíthat hátralévő életében, mivel a jobb felső végtagját leszakította az a valami. Valami most már biztos, hogy nem egy filigrán bombanő volt. Felordított, és megfordult. Erika a konyhaajtóban állt, és vigyorgott.
– Toro! Tercio de muerte! – kiáltotta Erika harsányan.
Szilárdban úgy kavargott a düh, az értetlenség, az adrenalin és a sokk, mint centriző mosógépben a vegyes minőségű ruhák.
– Bikuci, hát te vérzel! – mondta a kreatúra aggódva, miközben odatáncolt a tűzhelyhez, és fenekét riszálva magához vette a tűzhelygyújtót. Közben egy slágert énekelt, a helyzethez illő szöveggel átköltve.
– Á biku, bikuci! Á biku, bikuci! Szét-tép-lek, meg-esz-lek. Ez-az igazi él-ve-zeeet! Á biku, bikuci! Á biku, bikuci!
– Te hülye kurva… Letépted a karomat! – hörögte Szilárd, és elhányta magát.
Erika félrerúgta a földön fekvő csonkot, és immár ő volt az, aki a prédáját cserkészte.
– Hadd segítsek! – mondta teátrálisan.
Olyan gyorsan szelte át a konyhát, hogy azt emberi szem nem volt képes követni. Egyik kezével megragadta az óriást a nyakánál fogva, másikkal pedig bekapcsolta a tűzhelygyújtót. Módszeresen égette el az artériákat és vénákat. Szilárd üvöltött.
– Olyan zabálnivaló vagy, mikor így gőgicsélsz. És mondd csak, mennyi prédád volt idáig? Csak nő volt, vagy gyerek is? – olyan erővel öklözött az arcába, hogy Szilárd a jobb karja után pár fogától és elbúcsúzhatott. – Micsoda pech, igaz? Belefutni egy nagyobb gonoszba.
– Megöllek… – nyögte a férfi.
Erika gyengéden megsimogatta a fejét.
– Tudom-tudom… Milyen vicces is volt játszani veled. Főleg miután rájöttem, mi vagy. Hát, sajnos bikuci, a látszat csal. Sőt! A látszat néha öl.
Továbbra is a nyakánál fogta, és vonszolni kezdte a pincelejáróhoz.
– Kérem… mindent megteszek. Könyörgök, hívja a mentőket.
– Édes kis bikucim. Ha tudnád, hogy hányszor mondták már ezt nekem. Szerinted mit tesz ilyenkor egy ragadozó? Azt mondja, hát jó, majd szedelőzködik, és levonul a prériről?
Szilárd teli torokból üvölteni kezdett.
– Micsoda vagy te?!
– Meg fogod tudni. Mikor elkezdelek enni, még életben leszel. És majd akkor megtudod.
– Ugyanaz vagy! Ugyanaz, mint én!
A lény megállt és szinte belemászott az arcába, úgy nézett rá.
– Nem… én kizárólag vadhúst eszek. Ragadozókat. Nagy különbség – sziszegte.
Kinyitotta a pinceajtót, és belökte a félájult vacsorát. Az pedig csak gurult lefele a lépcsőkön, míg meg nem állt egy hangos csattanással. Erika rázárta az ajtót, és nekilátott a takarításnak. Felmosás közben végig azon gondolkodott, hogy most akkor mi is legyen azzal a fránya dugulással.
Válaszok