A halál pengéje
A halál pengéje
Aznap este a város úgy lélegzett, mint egy beteg, öreg állat lassan, rekedten. A városra valami ismeretlen ésszel fel nem fogható nyomás nehezedett . A neonfények fáradtan vibráltak, mintha valami láthatatlan jelzést küldenének az éppen arra járóknak .Sikátorokból
a patkányok is visszahúzodtak a biz-
tonságot nyújtó csatornáikba .
De nem csak a patkányokon vett erőt a félelem néhàny hazafelé tartó
járókelő is érezte a hideg fuvallatot ami átjárta testüket lelküket. Különösen egy valaki érzett iszonyú
félelmet,nevezetesen János aki az iro-
dájából tartott hazafelé .
A kabátja alatt hideg futott végig, és eleinte azt hitte, csak a szél az. De aztán meghallotta a lépteket a háta mögött . Csendesek voltak, kimértek, biztos ritmusban követték az övéit. Amikor gyorsított, a lépések is gyorsultak. Amikor lassított, a háta mögötti léptek is lelassultak.
Mintha csak valaki pontosan ismerné a tempóját.
Mikor a sikátor bejáratához ért, megtorpant. Valami ösztönös rettegettség kényszerítette rá, hogy hátrapillantson. A lámpa alatt egy alak állt. Nem lehetett kivenni, ki az – nem azért, mert sötét volt, hanem mert nem volt arca semilyen emberi vonás, sem fény, sem árnyék nem rajzolódott ki rajta.
Mégis valahogy azt érezte hogy az a valami rámosolyog.A lélegzete meg – remegett, de nem mert megszólalni. A válasz nélküli csendnél is rosszabb volt az érzés, ahogy a hideg végig- vándorolt a testén, és egyetlen szó formájában suttogta belülről -HALÁL-
Hátrálni kezdett. Az alak lassan követte. Nem sietett, nem futott – mintha tudta volna, hogy előbb-utóbb így is,utoléri.
Viszont a félelem erősebb volt ès egy- szer csak futásnak eredt. A város utcái összefolytak körülötte, az ablakok mögött semmi fény nem látszódott mintha minden élet meg-
szünt volna körülötte . A mellkasa égett, a torka kaparta a levegőt, de a lábai nem álltak meg .Az életéért futott
A halál léptei pedig követték.
Tökéletes pontossággal egy kicsit sem lemaradva.
Mintha nem is a talajon járna nyomot, sem hagyva maga után.Követte téren
és időn át.
Egy mellékutcához érve berohant egy kapu alá mintha ott biztonságban lenne .Tudata alatt érezte, valójában sehol nincs biztonságban . Bent a kapu alatt sűrűbb volt a sötétség, mintha a világ minden árnya itt gyűlt volna össze. A saját lélegzetén kívül semmi sem hallatszott.
Aztán… még valami.
Még egy lélegzet.
Megfordult. Az alak már csak néhány lépésnyire állt tőle. A kezében hosszú, ívelt penge villant, mintha maga a sötétség éle tancolna rajta.
Nem tudta, ki vagy mi ez a lény, Egy ember, aki a halál arcát öltötte magára? Vagy ő maga a halál, aki emberi testet választott magának? A válasz már egyáltalán nem számított.
– Miért én? – kérdezte János, alig hallhatóan remegő hanggal.
– A lény suttogása átszelte a levegőt, olyan élesen, mint a penge fénye amit a kezében tartott.
– Mert futottál,és aki fut előlem… annak komoly bűne van és eljött az ideje. A halál elől hiába futsz hiába
menekülsz .Csak a bünösök rettegnek a haláltól,mint te.
A penge felemelkedett még egyszer
megcsillant a levegőben majd ráborut
a sötétség .
A férfi halála után a sikátorban hosszú percekig csend ült meg. A sötét alak mozdulatlanul állt a test fölött, mintha nem is a fizikai eredményt figyelné, hanem valami egészen mást valamit, ami láthatatlan volt az emberi szemnek. Csak akkor lépett hátra, amikor a levegőben halk, szinte tapinthatatlan rezdülés jelent meg mintha valami kötés elszakadt volna.
A halál tudta, hogy a férfi tartozása rendeződött, és ezzel a küldetése véget ért.
A penge lassan eltűnt a lény kezéből, mintha visszaolvadt volna a sötétbe, ahonnan előkerült. Az árnyék alakja megremegett, és a sikátort betöltötte valami hideg jeges fuvallat , ami annyit jelentett ,hogy a lénynek vissza kell ternie az árnyak világába.
De mielőtt teljesen bele olvadt volna a térbe egy újabb árnyék rezdült meg a távolban.
És a halál tudta , hogy hamarosam visszatér.
A város túlsó felén eközben egy nő torpant meg az üres utcán, mintha valami ismeretlen erő telepedett volna a lelkére . A levegő hirtelen nehézzé vált körülötte, és egyetlen pillanatra úgy érezte, mintha valaki a vállára tenné a kezét , de amikor hátrafordult, senki sem volt ott de még érezte az erős hideg kezet ami megérintette . Már épp megnyugodott volna, amikor egy éles fèmes csengés hasította ketté a csendet. Nem tudta, honnan jön, mert a hang mintha minden irányból egyszerre szólalt volna meg. A nő szíve hevesen dobogott,szinte kiugrott a mellkasából . Megmagyarázhatatlan rémület kezdett kibontakozni benne .A szíve gyors ütemben pumpálta a vért.
A fejében érezte a zsibbadást,közel járt az ájuláshoz.
Aztán a távolban valami megmozdult. Egy árnyék lassan, kimérten , elvált a falaktól, mintha a sötétség maga lépett volna elő. A nő torka összeszorult, és a szörnyű felismerés végigfutott rajta, de már túl késő volt. Tudta, hogy egyetlen pillanat választja el attól, hogy az ő neve is felkerüljön a halálnak néma, láthatatlan listájára.
És ekkor a sötét erő megmutatkozott.
A nő hátrált, míg a hideg falnak nem ütközött, és már érezte, ahogy a halál árnyéka befedi, amikor egy rejtett mozdulat tört fel belőle, egy olyan ösztön, amit maga sem értett csak jött ösztönösen. A nyakában lógó apró, kopott medálhoz kapott, egy régi örökséghez, amelyről csak annyit tudott, hogy „minden sötétség ellen megvéd”.
Ahogy szorosan ökölébe zárta, a medált ,az egyszer csak fénybe borult, és olyan erő hullámzott ki belőle, amelyet még a halál sem ismert fel. A sötét alak hátratántorodott, mintha a fény égette volna, és egy pillanatra elveszítette a testét körülölelő árnykoronát.
A nő meglepetten látta, hogy a lény arc nélküli homálya megremeg és a halál először bizonytalankodott nem tudta mire vélni ezt a helyzetet .A sikátorban tompa morajlás futott végig, mintha maga a város is döbbenten szívná vissza a levegőt.
A medál fénye erősödött, a halált pedig valami láthatatlan erő kényszerítette térdre. A nő nem értette hogyan, de a sötét lény érezte,hogy valaki, vagy valami nagyobb hatalom egyetlen pillanatra megnyitotta azt a rést, amelyen át a halált ki lehetett játszani.
A lény felhördült, mintha évszázadok óta először érte volna fájdalom, majd hátrálni kezdett, a fénytől kényszerítve. A nő remegő hangja csak ennyit suttogott ,
NEM MOST .. ÉS NEM ÉN ..
A halálnak rút sötét árnyéka felszakadozott akár egy szél szaggadta felő , majd egyetlen jeges szisszenéssel a semmibe omlott. Ezzel egy időben a város felett valami megváltozott.Először a történelemben a halál… vesztett.
Ahogy a sötétség végleg visszahúzódott, a nő térdre rogyott, kezében még mindig szorítva a fényét vesztő medált. A város csendje lassan visszatért, de már nem volt ugyanolyan ,valami ősi, feszült vibrálás maradt utána, mintha láthatatlan szemek figyelnék a történtek következményeit.
A nő remegő kézzel nyitotta szét tenyerét, és a medál belsejében ekkor egy halvány, elmosódó arc rajzolódott ki. Egy idős asszonyé , a nagymamáé, aki évekkel korábban különös goddal, komolysággal adta át neki ezt az apró ékszert.
Az arc nem beszélt, mégis minden érthetően ott visszhangzott a nő fejében: „Egy napon szükséged lesz rá… és akkor tudd, hogy nem vagy egyedül.”
A nő könnyei hangtalanul gördültek végig az arcán, mert most értette meg, hogy a nagymamája nem csupán egy tárgyat hagyott rá, hanem egy régi, ősi védelmet , egy olyan köteléket, amely még a halál sötét pengéjénél is erősebb.
A medál fénye utoljára fellobbant, majd finoman kialudt, mintha végleg beteljesítette volna küldetését.
A nő felállt, mély levegőt vett, és tudta , a halál vissza fog térni, de ma éjjel nem győzhetett. Ma éjjel a szeretet hagyatéka erősebbnek bizonyult bármilyen sötét erőnél.
És ahogy lassan elindult az üres utcán, a város fölött újra mozdult egy halvány szellő ,de most nem a rettegés hidege, hanem valami csendes, törékeny ígéret ,hogy néha, nagyon ritkán, az élet képes visszavágni.
Válaszok