A mitosz ereje

A falu lakói egy ősi mítoszt rebesgettek, amely százévenként egyszer kel életre.
A történet szerint, mikor a századik év fordulóján a Hold megtelik, egy szüzet kell áldozni a templom oltárán.
Ha pedig az áldozat nem szűz – elszabadul a gonosz.

Már csak három nap maradt a végzetes éjszakáig.

A falu vénei a tanácsházban ültek össze, hogy eldöntsék, ki legyen az a leány, akit hófehér ruhába öltöztetnek, és feláldoznak az oltáron.
A harang kongása hívta össze az embereket, és a templom hamarosan megtelt.

Soha ennyien nem gyűltek még össze a templomban.
A félelem súlya ránehezedett mindenkire: féltek a gonosztól, de a lányaikat sem akarták elveszíteni.

A faluban alig akadt már szűz lány,
de egyet biztosan ismertek: a bíró leányát.

A vének felszólították a bírót, hogy áldozza fel a gyermekét a falu érdekében, különben a gonosz elszabadul, és az átok örökre rajtuk marad.
A plébános is ráparancsolt:

– Fel kell áldozni a lányod, különben mind elveszünk!

Mivel a hajnal közeledett, így a tanács ülését elnapolták.

Másnap a vének újra összeültek.
Ők tudtak valamit, amit más nem: egy régi, sötét titkot, amelyről csak ők és az ég tudott.

Magukhoz hívták a bírót, és mikor a férfi belépett a petróleumlámpa halvány fényében derengő kunyhóba, már tudta, hogy valami végzetes dologra derül fény.

A legöregebb vén megszólalt:

– Bíró uram, ne féljen! A lánya életben marad. Van valaki más a faluban – valaki, akit tizennyolc éve rejtegetnek.
Bűnben született gyermek, s most eljött az ideje, mert ma éjjel telik meg a Hold, és holnap lesz a szülő napja.

A bíró hallgatott. Megkönnyebbült, de a szíve nyugtalan maradt.
A vének megkérték, hogy lánya is jelenjen meg a templomban, fehér ruhában, nehogy a titok idő előtt napvilágra kerüljön.
A bíró megfogadta a tanácsot, majd hazaindult.

Az ég elsötétült, a kutyák vonyítottak, a falura rátelepedett valami lidérces, nyugtalan erő.
Az emberek beszögelték ablakaikat, a gyerekek sírva bújtak szüleikhez.
Az éjszaka maga volt a rettegés.

Eljött az utolsó nap.
Sűrű köd borult a falura, a templom tornya is csak alig derengett a fátyol mögött.
Démoni árnyak táncoltak a házfalakon, mintha valami láthatatlan kéz húzná a gonosz fonalát.

A bíró lánya fehér ruhába öltözött, és együtt indultak a templomba.
A plébános sürgött-forgott, hogy az oltár tökéletes legyen az emberáldozatra, mit sem sejtve, ki lesz az áldozat.

Mikor a tömeg összegyűlt, így szólt:

– Lányom, te vagy a falu megmentője. Büszkék vagyunk rád. Jöjj fel az oltárhoz.

A lány engedelmesen felment.
Már csak percek választották el a falut a teliholdtól.

Ekkor kinyílt a templom ajtaja, és a vének léptek be.
A legöregebb közülük előre lépett, és hangja betöltötte a csendet:

– Plébános úr! Valaki hiányzik közülünk.
Valaki, aki ma éjjel tölti be a tizennyolcadik életévét.

A falu zúgni kezdett, a nép suttogott.
De a vén folytatta:

– Tudjuk, hogy megszegte papi ígéretét. Tizennyolc éve elcsábított egy asszonyt, és gyermeke született tőle.
Ezt a gyermeket rejtegette mindvégig, kinek ma van a születésnapja.

A plébános elsápadt. Térdre rogyott, és tudta, nincs menekvés.
A lány, akit felnevelt, az ő vére volt.

A Hold fénye ekkor betört a templom ablakán, és az oltárra vetült –
a szűzre, aki nem is volt szűz, és az apára, aki megszegte esküjét.

A plébános felemelte a kést, és remegő kézzel a lány szívébe döfte, majd mellé zuhant, és bánatba belehalt.

A falu megmenekült, és a mítosz teljesült.

De azon az éjjelen senki nem aludt.
A Hold vérvörössé vált, és a templom falain fekete árnyak vonaglottak.
A vének némán elhagyták a falut, és soha többé nem látták őket.

A bíró sok évvel később mesélte unokáinak:

– A falu megmenekült, de a lelkünk azóta sem. Mert a gonosz nem kívül van, hanem bennünk.

A mítosz pedig él tovább –
minden századik évben,
amikor a Hold újra megtelik,
és a harang szólni kezd az éjszakában.