Ennek még kell…

Ennek még kell…

– Ennek még fagy kell – köpte ki a földre látványosan fanyalogva a kökényszemet Péter.
– Dehogy! Ez már finom így is! – tömte magába a kisöccse a gyümölcsöt.
Péter nem válaszolt, hanem utat törve magának a bozótosban, haladt az erdő felé sietősen, haragosan.
– Várj! Péter! Én nem tudok itt végigjönni – kiáltott utána a kisfiú.
– Akkor ottmaradsz – azzal Péter már el is tűnt az erdőben. Felkapaszkodott a hegyoldalon, meg-meg csúszva az avaron. Fent, a hegytetőn elfogytak a fák, a másik oldalt már kókadt, aratásra váró napraforgóföld terült el. Valami csavarta a szívét és egyben fel is fújta. Maga sem tudta, hogy mi. Bámult el, messze a kilátásba, ahol a távolban feltűnt néhány kékes hegy. Úgy érezte, hogy repülni is tudna ebben a pillanatban, ha nem lennének a kezei odakötözve az oldalához.
Lassan hazabandukolt telt-üres fejjel, de nem ment be egyből a házba, leült a tornácon a lépcsőre. Odabentről hangok hallatszódtak ki.
– Kérem, én nem tudom, mit tehetnék vele. Ma is egyedül jött haza a kis Lali, hogy megint faképnél hagyta. Oszt azóta sem láttam. Ráadásul mocskos a szája is ám! Alig tart valamit tiszteletben – panaszkodott az apja.
– Biz’, alig! – felelte rá egy férfihang, amit Pétert a tanítóúréként azonosított. – Ma is adnom kellett neki három karót. Megmutatta egyáltalán?
– Dehogy!
– Fagy kell neki, Pistám, fagy! Szigorú, kemény fagy!– mondta a tanító és a fiú szinte látta, hogy megrázzák a fejüket a felnőttek. Felállt, köpött egyet és a hatalmas fenyőfa felé vette az irányt, ami a kertjük végében állt. Legszívesebben elment volna innen, el ebből a piszkos kis faluból, el, valahova messze, oda, ahol megértik.
Még egy nagyot sóhajtott, ahogy látta a tanító után becsukódni a kaput. Ekkor leugrott a fáról, majd a kertek alján kerülővel ment az utcafelőli kertkapuhoz. Hanyagul, egész lényével mutatva, hogy őt aztán semmi nem érdekli, vonult végig a kikövezett ösvényen.
– Hát itt vagy – mondta az apja fagyosan.
– Talán – felelte rá pimaszul Péter.
Hatalmas pofon csattant az arcán.
– Úgy, ám – nézett rá az apja villámló szemekkel. – Most pedig takarodó, ne is lássalak ma!
Péter elrohant. Az utca végén találkozott Gáborral és Jancsival, akik ott nézegették az üveggolyóikat.
– Rajta! – vette ő is elő a sajátjait és elkezdtek játszani. Ám hamarosan verekedésbe hágtak át, mivel Péter azt állította, hogy Jancsi csal. Meg persze Gábor is. A három fiú nemsokára ott püfölte egymást a porban.
– Ezek a mai kölykök! Milyen éretlenek! S vörös a fejük, mint a csipkebogyó! Fagy kellene nekik, fagy! – mormogta az arra haladó egyik szomszéd.
– Magának kellene fagy, magának! – ordította utána Péter. Felpattant és elrohant. Megint föl a dombra, az egyedüllétbe. Ott lerogyott a földre, rágni kezdte egy szalmaszál végét. Ült ott, ismét telt-üres fejjel, míg au alkonyati szúnyogok haza nem zavarták.
Másnap apukája rászólt, hogy vegyen ünneplőt, pedig nem is volt vasárnap.
– Minek a’? – kérdezte Péter, de engedelmeskedett. Ha ünneplő kell, akkor biztos nem munkát vár tőle, az pedig már jót jelent…
A templom felé vették az irányt. „Eltévesztettem volna a napot?” – csodálkozott Péter magában. De amikor megérkeztek, nem látta ott a község népét.
Édesapja a gyóntatófülkéhez terelte.
– Valld meg a bűneid! – szólalt meg a pap hangja a sötétből.
– Nem vallok én meg semmit, atyám – felelte.
– Fiacskám, az Isten előtt a bűnbánó és megtört szív a kedves – felelte a pap. „De én nem akarok boldogtalan lenni!” – vágta rá gondoltam a fiú, ezzel felállt. Ahogy távozott, még hallotta, amint a pap jóindulatúan azt tanácsolja apjának:
– Ennek a fiúnak, akár a sütőtöknek, fagy kell, hogy beérjen. Ne kímélje a vesszőt!
Péter megint csak ott kötött ki, a dombtetőn… ismét egyedül mélybe és magasba kavaró érzeteivel.
Egyszer új ember költözött a faluban. Azt beszélték, hogy a városból jött megözvegyülten. Ez a férfi nem beszélt sokat, de ha megszólalt, komolyan és velősen tette.
Egyik nap Péter különösen összeveszett az apjával. Újra a dombon járt. A földre kuporodva messze nézett. A kék hegyek homályos körvonalát fátyolos szemén át még jobban kivehetetlennek látta. Azt képzelte, hogy ott, ahol olyan szép kékek a fák, hogy még ide is eljut a színük, ott laknak a boldogok. Akik a sírás helyett vidáman nevetnek. Üresnek érezte magát, nagyon üresnek. Nézte a kilátást, a messzi vidéket, nézte, nézte, egyre csak nézte.
Hirtelen valaki megérintette a vállát. Összerezzent. Felkapta a fejét. Az a férfi volt mögötte, aki nem rég érkezett a faluba. Óvatosan átkarolta Péter vállát. Péternek ő is elbámult a messzeségben, miközben azt gondolta: „Ennek a fiúnak láng lobog a lelkében, mégis fagyos a szíve. Tűz kell neki! Meleg, melengető tűz!”
– Kavarog benned a jó és a rossz, az üres és a teli – szólalt meg pajkos hangon.
– Honnan tudja?! Honnan? – fordult hozzá hevesen Péter.
– Mindenkiben ez van, amíg meg nem találja a Kincsét. Valaki daccal akarja megtölteni az üreset, mint te, valaki pedig panasszal és munkával temeti be a gödröt – felelte csendesen az.
– Akkor… – Péter hangja megcsuklott, szemében rémült zavarodottság ült. – Akkor senki sincs, aki boldog?
– De – mondta komolyan a másik. – Van. Akinek a szívét megtölti a Lényeg.
– Tudod, a Lényegtől mindenki elválasztódott. Mert a lényeg az Élet. A Teremtettség. A Teremtő és teremtményei. De ismét össze lehet kapcsolni az embert és az Istent az Istenember által. Isten Jézus által minden kavarodást megbocsát és boldoggá tesz. Jézus is forradalmár volt. Lázadt az akkori rend ellen. Tűz égett benne, emésztő tűz. Gyűlölte a bűnt, a képmutatást, a langyosságot. És ő legyőzte a fagyos halált! Ő mélyre hatolóan, maradandóan meg akar tölteni. Ő megtisztít a sátán csábításától és vádjaitól. Szeretettel, békével, örömmel, az öröklét ígéretével. Ő el hordozza a világ fájdalmát és a mi személyes terhünket is. Mi meg járhatunk a fellegekben.
Pár nappal később Péter hazafelé tartott, vállán átvetve, lábánál fogva vitt egy kakast. A házból beszélgetés foszlányai hallatszódtak ki.
– Én ezt nem értem – mondta az apja.
– Én sem – látta be a tanító. – Mi történt ezzel a fiúval…? Már kezdtem feladni minden reményt, hogy tisztességes embert faragjak belőle, amikor egyszerre jeles dolgozatot írt. Érti? Jelest!
– Kérem, én nem tudom, mit szólhatnék erre. Nem tudom, mennyire bízhatok meg benne. Most is átküldtem egy kakasért, ki tudja, ideér-e az az állat – panaszkodott az apja.
– Pistám, én nem tudom. Figyelni kell, figyelni, de adjunk neki egy esélyt! – mondta ismét a tanító és a fiú szinte látta, hogy hogyan rázzák a fejüket.
Rácsukta a kaput a baromfiólra, majd intett az udvaron tébláboló öccsének, hogy kövesse.
– Ez már jó – bólintott elismerően Péter, amikor megkóstolta a kökényt.
– Megcsípte a fagy, úgy ám, és finom lett igazán! – felelte rá a kisfiú. Egy ideig csendben eszegettek, aztán Péter megszólalt:
– Te, Lali! Gyere! – intett a kezével, majd megindult befelé a bozótosba.
– Várj! Péter! Én nem tudok itt végig jönni – kiáltott utána a kisfiú.
A nagyfiú szótlanul visszanyújtotta a karját szétnyitva a sűrű, szúrós ágakat és segített az öccsének átverekedni magát a bozótoson.
– Verseny a dombtetőig? – kacsintott rá, amikor átértek a nyíltabb erdőségbe.
Mindketten futásnak eredtek. Felfelé.