Advent
Advent
A jónevű kávéház lassan megürült… A szőke, csinos pincérnő, kitekintve az ablaktáblán elégedetten nyugtázta, hogy vészesen közeledik a záróra. Amit egy percig sem bánt. Holnap advent első vasárnapja, szabadnapos, délután gyertyagyújtásra megy Hidegségre. Hosszú évek óta alapos tervezés után egy lelkes, maroknyi csapat, kültéri betlehemet állít fel a falu központjában. Az idei év különleges, 25. alkalommal készül el a Fertő-tájra jellemző anyagokból, kétkezi munkával az alkotás. A jászol, benne a kisdeddel, a falu adventi koszorúja, a közös ima, ének és vers, az összetartozás érzését erősíti meg az itt élőkben. Gyermeki kíváncsisággal várta ezt pillanatot a nő. Hosszú, kemény év van mögötte, számtalan kihívással, feladattal, betegséggel. Bízott benne, hogy András napra minden rendeződni fog, és így is lett. Szaporán nekilátott a pénztár zárásának, amikor kopogást hallott.
Egy koros, ápolt, ősz férfi lépett be az ajtón, nyomában csoszogva egy telt, húsz év körüli sérült kamaszlány. Alig észrevehetően fogták egymás kezét… Szinte csak érintették… Még csak ez hiányzott! – gondolta a pincérnő. De ahogy magában mormogva kimondta, meg is bánta. Elszégyellte magát, belepirult. Kávét, tortaszeletet, narancslevet rendeltek. Meghitten beszélgettek. Pontosabban a férfi szeretetteljesen mesélt, újra és újra türelmesen ismételte a szavakat, mondatokat. Közben szedegette a lehullott morzsákat a karácsonyi terítőről. A lány mohón evett, nem válaszolt szavakkal. Csak néha-néha nézett fel a tányérjából. Szemei gyémántként ragyogtak, akár az angyaloké. Amikor végzett, elégedetten hátradőlt, dúdolgatni kezdett. Egy ismert karácsonyi melódia refrénjét dalolta…
“Ó, ó mondd, mondd, mondd, mondd, mondd, mit ér az ünnep? Ó, ó mondd, mondd, mondd, mondd, mondd, mondd, meddig tart?“
A pincérnő másnapra el is felejtette az esti vendégeket. Készült a délutáni megnyitóra, a gyertyagyújtásra, és az azt követő fogadásra… Fekete, elegáns egyberuhát vett fel, vastag pamutharisnyával. Időben indult… Közeledve a betlehem felé, maga előtt látta a fények bolondos játékát, ahogy kergetőzve tükröződtek a park apró tócsáiban. A szivárvány minden színe megvillantotta magát, a vörös, a narancs, a sárga, a zöld, a kék, és az ibolya. Érezte orrában a friss fenyő, a ropogós faforgács, a fűszeres alma, a fahéj illatát. Megtorpant… A látvány lenyűgözte, mesebeli, utánozhatatlanul egyedi volt. Néhányan gyűltek még csak össze, csend, mérhetetlen csend volt. Amit egy percig sem bánt… Megállt egy fenyőfa tövében. Figyelt… Hosszú percek teltek el így, tovatűnő pillanatok. A hangszóró recsegett, majd felcsendült egy dallam, halkan, erőtlenül. A klarinét szálkás, mély hangja határozottan kísérte. A zenészek gyakoroltak. Azt a számot játszották, amit a kamaszlány a kávéházban magában dalolt. A nő dúdolni kezdte…. a hátán végigfutott a hideg, beleborsódzott, összerezzent. A lányra gondolt…szíve megtelt szeretettel és hálával.
“A béke, nehogy végleg elfelejtsd, üzen, hogy létezik, Mondd, meglep-e, ha átnyújtom neked az ünnep perceit? Csak félrekapcsolt csengetés, ha drága hangot vársz. Vagy régi zsebben maradt pénz, mit szűk napon találsz. Ó, ó mondd-mondd-mondd- mondd-mondd, mit ér az ünnep? Ó, ó mondd-mondd-mondd- mondd-mondd, mondd, meddig tart?“
A nő könnyei megállíthatatlanul gördülnek végig keskeny arcán, eláztatva kabátja prémes gallérját. Megérkezett számára a várva-várt ünnep… Mindannyiunkban benne él a vágy az ünnepre! Azokra a pillanatokra amikor együtt lehetünk azokkal akiket szeretünk! Amikor lelassulhatunk, megállhatunk. Amikor találkozhatunk, és összefonódnak gondolataink. Amikor új élményekkel gazdagodhatunk… Átölel bennünket a minket összekötő szeretet… s emlékezünk azokra akik utunkon előre mentek. Az emberi lét során mindig is fontos helyet foglalt el az ünnep. Egy olyan közös pont életünkben amibe megkapaszkodhatunk a nehéz időkben. A keresztény ünnepek ráadásul mindig HÁLAképp születnek, s remény hordoznak. Megnyugvást, vigasztalást nyújtanak…
Válaszok