Démonok eljövetele

5 (1)

Démonok eljövetele

– Ez finom lesz – mondom magamnak, meg persze a tűzhelynek is, amikor kinyitom az ajtaját, és meglátom a pirosra sült, olvadt sajtot a pizza tetején.
Óvatosan kiveszem, az asztalra teszem, hogy egy kicsit kihűljön, aztán felszeletelem, és a tévé előtt ülve a film közben megeszem. Szeretem, amikor egy kicsit jobban megsül rajta a sajt, mert úgy valahogy jobb íze van.
Mindent odakészítek a kis asztalra, majd bekapcsolom a tévét, hátradőlök, és egy szelet pizzát a kezembe véve nagyra tátom a számat, amikor egy dübörgés miatt megszakad a mozdulatom.
Fülelek. Mi volt ez? Honnan jött a hang? Választ nem kapok, csak a pizza olvadt sajtja csusszan az ingemre. A szeletet visszadobom a többi közé és felállok. Csend van.
Teszek egy lépést az ablak felé, hogy kinézzek, de mivel kint sötét van, semmit sem látok. Az ajtóhoz lépve felkapcsolom a külső világítást, majd kinézek az ajtó kisablakán. Semmi.
Elgondolkodtat az az apróság, hogy vajon miért nem kapcsolta be a mozgásérzékelő a világítást. Ez a hang, nem egy mókus lépteinek a nesze volt, sokkal inkább, mintha egy kutya ment volna neki az ajtónak, akkor pedig… Még egy macska mozgására is beindulna a világítás. De most nem.
Megint az ablakhoz megyek, de onnan sem látok semmit, ami nem odavaló lenne. Mivel semmivel sem lettem okosabb, visszaülök a kanapéra, és magamhoz veszem a tálcát, amin a hűlő vacsorám vár rám. Megint a kezembe veszem a szeletet és beleharapok. Pont olyan, ahogy szeretem. Már a második falatnál tartok, amikor ismét furcsa zajra leszek figyelmes.
Most is az ajtó felől jön a hang, de sokkal halkabban, mintha most tényleg csak egy mókus lenne, de az nem lehet, mert a mókusok éjjel nem mászkálnak, macska nincs, más kisállat meg nem jár a környéken.
– Te mit hallasz? – kérdezem a kutyámtól, aki a szőnyegen fekszik előttem, és az ajtó felé figyel.
Nem válaszol, csak feltápászkodik, majd az ajtóhoz sétál és szaglászik. Úgy tűnik nincs kint semmi és senki, mert visszasétál hozzám, lerogyik a szőnyegre, majd ásít egy nagyot, aztán folytatja a semmittevést. Megsimogatom a fejét, majd folytatom a vacsorámat, aztán csak nézem a filmet, amíg el nem alszom.
Hajnalban felébredek. Csend van és sötét. Bebotorkálok a szobámba, levetkőzök és alszom tovább.

Reggel arra ébredek, hogy Jack az arcomat nyalogatja. Ez annak a jele, hogy szerinte már eleget aludtam.
– Jól van, kelek már – mondom neki, majd a takarómat magamra húzom, és a másik oldalamra fordulok.
Jack nem hagyja, hogy lerázzam. Felugrik az ágyra, majd egyszerűen lerángatja rólam a takarómat.
– Nyughass már!
Lemászok az ágyról majd irány a konyha, hogy kávét csináljak magamnak. Amíg lefő, addig a fürdőbe megyek, hogy rendbe tegyem magam. Mire elkészülök, kész a kávé is. Leülök a konyhaasztalhoz rágyújtok, majd lassan kortyolom a forró italt. Eközben Jack már előttem ül, és várja, hogy elinduljunk. Ez az ő ideje, ilyenkor reggel mindig teszünk egy nagy kört, ami segít neki levezetni a feszültségét, így napközben nyugton van.
– Mindjárt indulunk – mondom neki, mire ő csak vakkant egyet.
Már-már olyan, mintha beszélgetnénk. Amikor az üres bögrémet a mosogatóba teszem, Jack a nyomomban jár, mire a nyakörvet ráteszem, majd’ szétesik az egész eb, annyira csóválja a farkát.
Az ajtóhoz lépve a kulcsommal kinyitom a zárat, majd az ajtót is. Jack nem mozdul, pedig ilyenkor, mint egy rakéta kilő, és az első kilométert lefutja, mire én bezárom a házat. Most nem mozdul, a lábam mellett ül, és álló fülekkel velem együtt csak nézi azt a csomagot, ami a lábtörlőn fekszik.
Első pillantásra nem tudom, hogy mi lehet ez, ám, amikor lehajolok, hogy jobban szemügyre vegyem, egy gyerek méretű testet vélek felfedezni a koszos rongyok alatt, amivel le van takarva.
Amikor lefejtem róla a takarót, akkor derül ki, hogy valóban egy gyerek, pontosabban egy kislány, aki alig lehet több tizenöt évesnél. Egy gyors vizsgálat elég hozzá, hogy megállapítsam, hogy él, talán csak alszik, de lehet, hogy komolyabb a baja. Lehajolok hozzá, aztán a karomba veszem, és a nappali kanapéjára fektetem.
Mivel van némi egészségügyi képesítésem, megállapítom, hogy nincs kritikus állapotban, valójában csak alszik, tehát legfeljebb a kimerültség, a fáradtság lehet az állapotának az oka. Kipiheni magát, aztán majd meglátjuk.
A délelőttöm nagy része úgy telik el, hogy az egyik szemem mindig rajta tartom, hogy tudjam, mikor változik az állapota, meg hát… idegen, így jobb a békesség. Készítek valami friss ennivalót is, mert ha felébred, biztosan éhes lesz.
Amikor a konyhában mindennel végzek, leülök a kanapé melletti fotelba, és egy magazint lapozgatok. Hosszú percek telnek el így mindenféle változás nélkül, amikor felállok és járkálni kezdek. Most már kezdek aggódni, hiszen mégiscsak egy fiatal lányról van szó, talán már keresik a szülei is, miközben ő a vadon közepén, mindentől távol, láthatóan bajba került.
Már a második kört teszem a nappaliban, amikor észreveszem, amit már eddig is láttam, csak éppen nem jutott el a tudatomig. Most, hogy végre felfogtam, hogy mi van a szemem előtt, képtelen vagyok elhinni, ezért megdörzsölöm a szemem, hogy kitisztuljon a látásom, de nem változott semmi.
Belenézek a tükörbe, ahonnan látom a kanapét, rajta a takarót. Amikor a lány felé fordulok, akkor csak megremegek, és kiver víz. Ismét a tükörbe nézek, és már tudom, hogy ez nem káprázat. A tükörképen nem látom a lányt, az arcát, a kezét, ami a takarón van. Egyszerűen, mintha ott sem lenne.
Megint kiver a víz, a remegésem még erőteljesebbé válik, és a gyomrom… hányni fogok. Elfordulok a látványtól, ám a félelem erősebb. Nem merek hátat fordítani neki, mert nem tudom ki ez a lány, vagy még inkább mi ez. Lassan hátrálok, egészen a bejáratig, miközben a szemem rajta tartom. Ott megállok, kinyitom a fegyverszekrényt, és kiveszem a kedvenc Mossberg vadászpuskámat. A nyakamba akasztok egy töltényhevedert is, majd csendben megtöltöm a puskát.
Így felfegyverkezve ismét megközelítem a lányt, aki még most is mozdulatlanul fekszik. A fegyverem csövét ráirányítom, majd alaposan megnézem magamnak. Nincs kétség, olyan, mint egy átlagos kislány, csakhogy ennek itt nincs tükörképe. Erről eszembe jutnak azok a vámpíros filmek, amiben szintén nem volt látható a tükörben semmi.
De hát vámpírok nincsenek.
Vagy mégis? Nem, ez nem lehet, ezek csak mesebeli lények, kitaláció, a fantázia szüleményei, esetleg mesehősök, de a valóságban nem léteznek… de akkor ki fekszik most az ágyamban? Úgy alszik, mint egy játékbaba, nem tudom róla elképzelni, hogy vámpír lenne, vagy bármi más, ami nem látszik a tükörben.
Ahogy nézem őt, a fejem lassan elfordítom a tükör felé, hogy ismét megbizonyosodjak arról, ami már nyilvánvaló, ezzel együtt egy lépést lépek hátra, amikor megpillantom azt, amit most sem látok. Látom viszont azt, hogy a takaró, ami a kislány testén van, most nem úgy áll, ahogy az imént.
Ijedtségemben visszafordulok felé, amikor a döbbenettől leblokkolok. A lány most nem fekszik, hanem ül, az arca felém fordul, a szemei meg… Fekete, mint az éjszaka.
Mire felocsúdnék, a lány megmozdul, és egy szempillantás alatt ledobja magáról a takarót, ami most felém repül, ami elől képtelen vagyok elmozdulni, ezért az rám hullik, és betakar. A karom már mozdul is, hogy ledobjam magamról, amikor egy hangos dörrenést hallok, majd még egyet. Eltelik egy pillanat, amíg ráeszmélek, hogy rám támadt a kiscsaj, bár elképzelni sem tudom, hogy mivel ütött akkorát, hogy a szekrénytől megkaptam annak a párját, majd a padlón landoltam.
Most van egy kis szünet, így egy mozdulattal ledobom magamról a takarót. Épp időben ahhoz, hogy a második támadását elháríthassam. Igaz, hogy nincs fegyvere, de olyan erő van benne, amit még elképzelni sem tudtam volna ezelőtt. A lendületben, amivel rám ront, annyi erő van, hogy a szőnyeggel együtt, odébb csúszok a padlón, ám mielőtt ő eltalálna az apró kezével, én a vadászpuska tusával arcul ütöm, amitől elterül a padlón, és csak nyöszörög, azon a gyermeki hangon, ami a korabeli lányokra annyira jellemző.
Kissé talán nagyot ütöttem, mert mozdulatlanságba dermed, csak a cincogó hangokat hallani. Ennek a fele sem tréfa. Az asztal fiókjából kiveszek egy maréknyi gyorskötözőt, majd rutinosan a háta mögé kötöm a kezeit, a biztonság kedvéért a bokáját is hasonló módon rögzítem.
Amikor már úgy látszik, hogy ártalmatlan, leülök a fotelbe, majd egy kis pihenő után megrugdosom a bokáját. A másodikra felkapja a fejét, körülnéz, majd megállapodik rajtam a tekintete.
– Ki vagy te? – szögezem neki a kérdést.
A lány nem válaszol, helyette inkább megrángatja a kezeit, de nem tud kiszabadulni. Naná, hogy nem, ebből még én sem tudok kijönni. Amikor látja, hogy szorult helyzetben van, kissé megszelídül.
– Miért bántasz engem?
– Hóhó, ha jól emlékszem te támadtál rám.
– Mert megijesztettél.
– Lehet. Most halljam, ki vagy te?
– Csak egy kislány vagyok, aki eltévedt.
– Eltévedtél? Na ne mondd. Húsz kilométeren belül nincs ember a környéken, ugyan honnan tévedtél ide?
A katonai képzésem, és a múltam megtanított arra, hogy egy ilyen kislány, ebben a vadonban képtelen lenne megtenni húsz kilométert, de még a felét sem. De ő mégis itt van. Miért?
– Szóval ki vagy te? Ki küldött és miért vagy itt?
Nyomatékul a fegyver csövét felé fordítom, miközben a szemem le sem veszem róla.
– Oldozz el, és elmondok mindent.
– Nem – ordítok bele az arcába. – Amíg nem beszélsz, nem engedlek el. Hidd el, vannak eszközeim arra, hogy szóra bírjalak.
– Ugyan már, nem vagy te képes egy kislányt bántani.
– Nem? Tegyél próbára! – mondom neki fölényesen, majd hátradőlök és csak nézek rá.
A kis démon csak néz rám, majd azt veszem észre, hogy a szeme megint fekete. Egyre feketébb, még a fehérje is. Hogyhogy eddig nem tűnt fel? A szemeivel együtt az arckifejezése is egyre zordabb, szinte vicsorgásba torzul, amikor egy csattanást hallok, és ezzel együtt a kezei felém lendülnek, egyenesen a torkom felé. A kezét fogva tartó gyorskötöző a lábam előtt hever, ő pedig vészjóslóan közelít felém, hogy megragadja a torkom. Cselekedni kell.
A kezemben tartott puskának a csöve még most is felé irányul, így gondolkodás nélkül meghúzom a ravaszt. A hatalmas dörrenést követően, a kicsi test átszáguld a helyiségen, majd egy hangos csattanással a pinceajtón landol, majd onnan lecsúszva, elterül a szőnyegen.
Felállok, és odalépek hozzá. Nem sok maradt belőle. A mellkasa feltépve, a belső szervei cafatokban lógnak ki belőle, de a szeme nyitva, és pont rám néz. Ez nem lehet.
Amikor megszólal, már nyoma sincs a kislányos csilingelő hangnak, csak reszelős morgásszerű recsegés hallatszik.
– Jönnek a társaim is.
– Jöjjenek csak – mondom neki nyugodt hangon, miközben kinyitom a pinceajtót. – majd elbánok velük is.
A lábammal lerúgom a magatehetetlen testet a pincébe, majd rázárom az ajtót. Innen már nem fog kijönni.
A lakásban szétnézve szomorú látvány fogad, mintha egy vaddisznócsorda dúlta volna fel. Megpróbálok némi rendet csinálni, majd, amikor már elégedett vagyok az eredménnyel, leülök a fotelba, és azon agyalok, hogy mi a fene volt ez a lény, amikor bevillan egy neten olvasott cikk.
Bekapcsolom a gépet majd keresgélni kezdek. Néhány perc múlva megjelenik előttem egy arc, ami pont olyan, mint a vendégemé. Koromfekete a szeme, nincs pupillája, és olyan démoni az arca, hogy attól libabőrös lesz mindenem.
– Szóval te vagy az – mondom a képnek.
Tovább keresgélek, hátha találok valami információt, hogy hogyan lehet megszabadulni tőle, de semmi nincs erről. Ellenben több olyan beszámoló is akad, amiben azt írják le, hogy aki beengedte az otthonába, az már nem mondhat semmit, mert eltűntek. Azt nem írják, hogy miként, csak azt, hogy mindegyiknek nyoma veszett, így nincs semmi részlet arról, hogy kik ezek, és miért akarnak beférkőzni az emberek otthonába.
Nem túl bíztató a helyzetem, ha tényleg igaz, hogy jönnek a társai is. Fel kel készülni. Megtöltöm a puskámat, a töltényhevedert átvetem a vállamon, majd körbejárom a házat, és ellenőrzök minden ablakot. Mire az utolsóval is végzek, kopogást hallok. A bejárati ajtóhoz megyek, hogy megnézzem ki lehet az, amikor ismét meghallom a hangot. A pince felől jön. Mi a fene?
A pinceajtónál hallgatózok, de csak halk kaparászás szűrődik ki onnan. A puskacsővel megkoccintom az ajtót, mire a kislány hangja válaszol.
– Engedj ki kérlek!
Most megint olyan a hangja, amilyen eleinte volt, de már nem dőlök be neki.
– Ugyan, miért tenném?
– Mert, ha jönnek a társaim, csak én tudlak tőlük megvédeni.
– Pont te? Hiszen te támadtál rám.
Egy ideig csend van, semmi zajt nem hallok, ám egy perccel később megint hallom a lány bájos hangját.
– Most már késő – mondja csilingelően.
Amint ezt kimondja kacagni kezd, és a hangjából ítélve megy le a lépcsőn.
Megdöngetik a bejárati ajtót.
Csendben odamegyek, majd a kémlelőablakot kinyitva kinézek. Öten állnak az ajtóm előtt, gyerekek, és mindnek szénfekete a szeme.
– Takarodjatok! – mondom nekik, de nem mozdulnak, ehelyett az egyik beszélni kezd.
– Hol van? – kérdezi az egyik nagyobbacska fiú.
– Jó helyen.
– Engedj be minket!
– Arról szó sem lehet. Jobban teszitek, ha eltakarodtok.
– Nem. Engedj be! – mondja most az egyik lány.
Ekkor veszem észre a kutyámat, Jacket. A távolban ül a fűben és csak néz felém. Mi történt vele? Talán az idegen miatt menekült el. De jobb is ha nincs itt, mert legalább ő biztonságban van.
– Takarodjatok innen! – mondom megint, majd becsapom a nyílást, és visszamegyek a házba, de két lépés után a rémülettől megdermedek.
A pinceajtó darabokban lóg a keretben, körülötte vérfoltok, és egy darab… közelebb hajolok, hogy lássam mi az. Egy darab bél, a lány bele, ami a deszka szálkáira van felakadva, onnan lóg lefelé, és lassan csúszik ki a tartalma, ami a padlóra toccsan. Kiszabadult, de ez emberileg nem lehetséges.
Körbefordulok, hogy lássam hol lehet, de nem látom. Összeszedem magam, és elindulok megkeresni őt. Amíg a földszintet körbejárom, a bejáratnál egyfolytában ütik, döngetik az ajtót, és folyamatosan azt kiáltozzák:
– Engedj be!
A konyhát is alaposan átnézem, különös tekintettel az éléskamrára, ami számos lehetőséget ad a rejtőzésre, de ott sincs. Amikor kilépek a konyhából, akkor pillantom meg a kis dögöt, amint a bejárati ajtó felé szalad. Ez persze inkább csak vánszorgás, mert a maga után húzott belei a bokájára tekerednek, ami jócskán lelassítja a mozgását, és ami némi előnyt ad nekem. Elindulok az ajtó felé, amit két nagy ugrással el is érek, és mivel más nem jut eszembe, a kulcsot beletöröm a zárba. Ez az a pillanat, amikor a dög utolér, és rám veti magát, majd könnyedén a földre gyűr. Megint elámulok azon, hogy mekkora ereje van.
Amíg rajtam térdel, megpróbálja kinyitni az ajtót, de az nem enged. Megfeszítem az erőmet, majd lerúgom magamról, aztán felpattanok, és a pince felé veszem az irányt, ott ugyanis van még néhány fegyver, amit bevethetek ellene. Lássuk csak. Van itt robbanószer, lőszer, és… Ez a jó. Két kasza van a sarokba állítva, amit még tavasszal megéleztem, csak nyél nincs benne. Amint az egyiket a kezembe veszem, a kis szuka utolér, és az alsó lépcsőről rám veti magát, így megint egészen közelről kell a szemébe néznem, ami ismét erőt ad. A kasza pengéjét a köztünk lévő résbe tolom, majd az élét a torkának nyomom. Amikor kissé felemelkedik, hogy belém marjon, én csak elengedem, így a lendülettől a kaszára zuhan, ami egyszerűen levágja a fejét. Na, erről ennyit.
Amikor feltápászkodok, fentről meghallom a recsegést és dübörgést, amiből arra következtetek, hogy a tetőt bontogatják, amin át betörnek a házba. Remek, most újabb öt ellent kell legyűrnöm, ha ki akarok jutni élve. De van még egy kis időm, ezért a lépcsőfeljáró elé tolom a szerszámos szekrényt, ami egy kis időre lelassítja őket. Aztán megint körülnézek, hogy mit használhatnék még, amikor a barikádon átmászik az egyik nagyobb és magasabb fiú, aki megáll előttem, csak néz rám és morog, mint egy vadállat.
Felkészülök rá, hogy rám ront, az éles kaszával a kezeimben várom, hogy mozduljon. Amikor a morgása vonyítássá erősödik, akkor lép egyet felém, de olyan gyors mozgással, hogy szinte nem is látom, csak annyi telik tőlem, hogy a kaszát magam elé tartsam, amibe a vendégem bele is fut. Ez az!
Arra még van időm, hogy az éles pengét megforgassam benne. Ennek is kiontom a beleit, amit hangos ordítás követ. Nem bízom a véletlenre a dolgot, a másik kaszát is meglendítem, és egy jól irányzott mozdulattal levágom a fejét. Úgy tűnik, ez használ. A lény magába roskad, pontosabban a bűzlő beleire.
Ekkor valami történik. A többiek, akik még most is a barikád másik oldalán igyekeznek bejutni a pincébe, elhallgatnak, majd felrohannak a lépcsőn. Mi a fene?
El kell innen tűnnöm, itt nem tudom megvédeni magam, ha betörnek. De hova? Merre? Amint körülnézek a helyiségben, megakad a szemem az ablakon. Kimászok rajta.
Igen ám, csakhogy ez az ablak is, ahogy a házban az összes, páncélüvegből van, és nem lehet kinyitni. Ez szívás. A kommandós múltam, és a paranoid védekezés okozza most a vesztemet. Ez nagyon ironikus. Felfelé nem mehetek, mert ezek négyen könnyedén legyűrnek, a természetfeletti erejükkel. Egyenként talán képes lennék megküzdeni velük, de néggyel esélytelen.
Pörög az agyam, keresem a megoldást, mert megoldásnak mindig kell lennie. A terasz.
Most hirtelen – a szükség meghozza a választ – eszembe jut, hogy a pince és a ház padlószintje nem azonos, vagyis a terasz alatt van még fél méter, ami csak deszkákkal van borítva. Akkor nem voltam elégedett ezzel a biztonsági réssel, de aztán ahogy telt az idő, rájöttem, hogy ez nem is okozhat gondot. Talán ez jelenti most a kiutat.
Eltolom a fal mellől a szekrényt, majd szemrevételezem a falat. Nem lesz nehéz kibontani, és ott felmászni a terasz alá.
Keresek egy megfelelő eszközt, ám ennek hiányában csak egy csákánnyal esek neki, majd az első réteget hamar kis is bontom. A következő réteg már nehezebb, mert nem csak deszka van ott, hanem a házat tartó gerendák is. Úgy kell kibontani, hogy pont két gerenda között tudjak nyílást csinálni.
Izzadok, folyik a víz a hátamon, amint a szerszámot belevágom a száraz fába, majd hallgatom, ahogy a feszítés hatására az recsegve megadja magát. Ez jó, haladok.
A következő csapással együtt mást is hallok. Hörgő hangot, ami a hátam mögül jön. Amikor megfordulok, az egyik lény áll velem szemben, a kezében egy széklábbal. Felemelem a csákányt, hogy elvegyem a kedvét a további morgástól, amikor az lép egyet felém, és egyszerűen a földre nyom, rám ül, és a fegyverként használt eszközzel egy nagyot üt rám, majd sorban újabb ütések záporoznak a testemre.
Próbálom magam védeni, de így is eltalál jó néhány ütés, hiába próbálom magamról letaszítani, nem bírok vele. A puska a hátamon, ami most alattam van, de a pisztolyom az övtáskában van. Érte nyúlok, majd kiveszem a tokból, felemelem, és a torkához illesztem a csövét, miközben rávigyorgok.
Amikor rájön, hogy nincs tovább, csak ordít egy hatalmasat, ami összefolyik a dörrenéssel, amint a Dessert Eagle csövén kicsapódó lövedék lerobbantja a fejét. Ezután rongybabaként rám zuhan, beborítva mindenemet az agyvelejével.
Kimászok alóla, vagy inkább csak letaszigálom magamról, majd ismét a csákányért nyúlok, és folytatom a bontást. Már nem sok hiányzik.
Ebben a pillanatban a megmaradt három démon megint a pincét támadja, megpróbálnak áttörni a szekrényen, ami elzárja a lépcsőlejáratot. Egymást segítik, mert egymaga egyik sem volna képes felmászni rá és átjutni a résen.
A kibontott falrész már elég tágas ahhoz, hogy átférjek rajta, ezért nekirugaszkodok, majd felhúzom magam, és már kint is vagyok. Szerencsére ez is túl magasan van ahhoz, hogy egy tizenkét éves test felérje, és kimásszon utánam. De nem bízom ezt sem a véletlenre, a terasz alatt van néhány tartály, amiben az esővizet gyűjtöm, de most majdnem üresek, ám elég nagy és nehéz ahhoz, hogy a nyílást eltakarja, ha mégis ki tudnának mászni.
Ezután kirúgom a terasz alatti léceket, majd kimászok a szabadba, eltávolodok a háztól, majd visszafordulok, és csak nézem. Az első gondolatom az, hogy ezek nem juthatnak ki innen.
Úgy tűnik, hogy a dögök felhagytak a pince támadásával, mert most a nappaliban az ablakot döngetik, amit persze nem képesek áttörni, és onnan kijutni. Nem engedem meg nekik.
Amikor az egyik egy széket vág hozzá az ablaktáblához, amitől az látványosan megremeg, de kitart, akkor elhatározom magam. Felállok, és a furgonhoz sétálok, majd kinyitom a hátsó tárolót, amiben most is három kanna üzemanyag van. Kiveszem az egyiket, és a ház felé sétálok vele, miközben leveszem róla a kupakot, majd a bejárati lépcsőre locsolom a gyúlékony anyagot, aztán a házat körbejárva mindenhova öntök belőle, majd az üres kannát eldobom.
Mintha a szörnyek is tudnák, hogy nincs tovább, mert most mindhárom az ablakot támadja, miközben teli torokból ordítoznak, amiből én nem hallok semmit, csak az arcukról olvasom le a kétségbeesést.
Benyúlok az ingzsebembe, majd a számba veszek egy cigarettát, aztán a nadrágzsebből előveszem az öngyújtót, amivel meggyújtom a cigit. A kifújt füstöt a ház felé fújom, majd az öngyújtót a lépcsőre dobom, amitől az egész ház, szinte pillanatok alatt egy hatalmas égő fáklyává alakul.

Egy órával később, még mindig ott ülök, és csak nézem, hogy az egykori házam izzó maradványai leomlanak, majd lassan elenyésznek a lángok is.
Feltűnik mellettem egy alak, leül mellém, és velem együtt nézi az izzó maradványokat. Odanyúlok felé, majd megsimogatom a fejét.
– Jó kutya. Okos vagy.