Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
November 1.
Eszter minden évben kimegy a temetőbe.
Virágot visz és mécseseket gyújt. Körbejárja a sírhelyeket, hogy mindenkit meglátogasson. Fontos volt számára ez a nap, mert ilyenkor tud időt szánni elhunyt szeretteire. Szülővárosától messze, a fővárosban élt, itt sikerült megfelelő munkahelyet és lakást találnia. Majd később családot alapított. Született egy fia, Dávid. A kisfiú hat éves volt, mikor arra kérte édesanyját, hogy vigye magával. Eszter alaposan felhívta a figyelmét, hogy a temetőben nem szabad szaladgálni, hangoskodni. Együtt mentek el mécseseket és virágot venni. Dávid nagyon izgatott volt, hogy együtt utazhat az anyukájával.
Mikor megérkeztek a temetőbe, Eszter megfogta a kisfia kezét.
– Szeretnék mondani neked valamit – guggolt le. – Amikor ennyi idős voltam mint most te, a nagymamám először hozott magával. Elmesélte, hogy itt fogok találkozni azokkal a családtagjaimmal, akik már nincsenek köztünk.
Dávid nagy barna szemeiben a délelőtti napsugár tükröződött.
– Miért nincsenek köztünk?
– Mert elmentek az angyalokhoz – mosolygott rá anyukája. Szóról szóra azokat mondta kisfiának, amelyet a nagymamájától hallott. – Odafent vannak és fentről néznek ránk. Mi pedig meggyújtunk egy mécsest, és míg el nem alszik, rájuk emlékezünk. Arra, hogyan éltünk velük. Hogyan nevettek. Milyen volt velük beszélgetni. Most arra szeretnélek kérni, hogy csendben gyere velem és segíts nekem virágot helyezni a sírhelyükre. Én pedig meggyújtom a mécseseket. Rendben?
Dávid bólogatott és megfogta anyukája kezét. Eszter az általa megszokott sorrendben haladt. Először a dédnagypapája és dédnagymamája nyugvóhelyét választotta, mint minden alkalom során. Lelkében valamelyest könnyedséget érzett, mert ezúttal nem volt egyedül. Vele volt a kisfia, aki mint egy tünemény, szó nélkül, kezében a virággal állt mellette.
– Nézd csak, a virágot abba a vázába helyezd, kérlek! – mutatott Eszter a sírtábla elé. – Utána gyere ide mellém!
Dávid óvatosan belehelyezte a virágot és visszament anyukája mellé. Izgatottan pillantott fel.
– Ügyes voltam?
Eszter mosolygott, miközben egy könnycsepp indult el az ajka irányába.
– Igen, büszke vagyok rád! – suttogta.
– Most mit kell csinálni?
Megfogta fia kezét, hüvelykujját végig simítva a puha kézfejen. Érezte, hogy erőt kell vennie magán a beszédhez. Keserű gombóc marta a torkát, látóterét könnyek homályosították. Ám tudta, most beszélnie kell. Mint ahogy annak idején a nagymamája is tette. Hasonlóképpen, könnyek között.
– Most itt állunk egy kicsit és rájuk emlékezünk!
Dávid figyelmesen olvasta a sírtábla feliratát, majd felkapta a fejét. De nem szólt. Meglátta édesanyja lecsorgó könnyeit. Pillanatnyi töprengést követően, visszafordította arcát és csendben pislogott.
– Rendben. – Szipogott Eszter, egy perc eltelte után. – Itt végeztünk, most mehetünk tovább!
Miközben haladtak tovább, Dávid úgy gondolta, most felteheti a kérdést.
– Miért sírtál?
– Mert nagyon hiányoznak a dédszüleim. – Mosolygott Eszter. Az őszi szellő félresöpörte barna tincseit és ragyogó napsugár világította meg az arcát. – Ilyenkor felidézem azokat az időket, melyeket velük töltöttem. A dédimama almás pitét sütött nekem, dédipapa pedig megmutatta milyen traktorozni. Nagyon kedvesek voltak nekem. Ilyenkor, amikor olyan szerettünkre emlékezünk, akit már sosem láthatunk viszont, elérzékenyülünk. Ám ha az emlékeinkben tovább éltetjük, ha beszélünk és emlékezünk róla, sosem veszítjük el!
A nagyszülei sírhelyéhez érve, elővett kettő mécsest és meggyújtotta őket. Dávid elhelyezte a sírtábla elé kihelyezett vázába a virágot és anyukája mellé állt. Óvatosan felpillantott. A potyogó könnyei láttán anyukájához bújt.
– Szeretlek, anya!
Eszter az ajkára harapott. Nagy erővel próbált kitörni belőle a sírás, de sikerült felülkerekednie.
– Én is szeretlek, kisfiam!
A vígan táncoló szellő ekkor meglengette Dávid homlokán a fürtjeit. A kisfiú vidáman mutatta a frizurája lengését és hozzátette, mintha simogatná valaki.
Eszter tekintete az égre siklott.
– …mi is szeretünk, mama!
