Túl a mindenen
Túl a mindenen
A temető őszi csendjében egy férfi rendezgeti a síron lévő virágokat, amikor valaki megszólítja:
– Maga is gyászol? – kérdezi az idegen.
– Gyakran járok ide, és emlékezem – válaszolja.
Az idegen ránéz a szomszéd síron lévő feliratra, és látja, hogy feleségét veszítette el a férfi.
– Nagyon hiányzik? – teszi fel neki a kérdést.
– Ötven boldog év köt össze bennünket, amit a halál sem vehet el tőlünk. Mellettem volt a nehéz időszakokban is, amikor én türelmetlen voltam, ő türelemmel fordult felém. Amikor arra volt szükség, szabadságot adott, de ha butaságra készültem, visszahúzott a valóságba. Kiegészítettük egymást. Én gyorsan, szívből hoztam döntéseket, ő megfontolva, előrelátóan gondolkodott. Hiányzik.
Szeme könnybe lábad, de csak rendezgeti tovább a virágokat, majd így folytatja:
– Ez a nő mutatta meg nekem, hogy milyen az igazi szeretet, az önzetlen, feltétel nélküli érzelem. Sokszor csak csendben ültünk egymás mellett, és olyan békét éreztem a szívemben, amit korábban soha. Ha ránézek a lányunkra, ő jut eszembe, és az unokáim szemében is látom a fényét. A fényt, ami beragyogta az életünk.
Meggyújt közben egy mécsest, és leül a sír mellé.
– Aztán beteg lett, és én minden időmet mellette töltöttem. Tudtam, éreztem, hogy el fog menni, és egy csendes éjszakán felszállt a lelke a mennybe.
– Sajnálom – szólalt meg az idegen, miközben könnyeit próbálta visszanyelni.
– Én nem sajnálom. Persze rettenetesen hiányzik, de így is többet kaptam, mint amit valaha képzelni mertem. És tudja miért örülök annak, hogy ő ment el előbb?
– Miért? – értetlenkedett az idegen.
– Az életemnél is jobban szerettem a feleségemet, és nem tudtam volna végignézni azt a szomorúságot az arcán, amit akkor láthatott rajtam, amikor beteg lett. Aztán a halála utáni űr, a magány, a csend, amit itt hagyott. Hálás vagyok Istennek, hogy ezt a súlyt rám helyezte, és nem rá. Hálás vagyok, hogy nem kellett végignéznie a temetésemet, és nem kell úgy lefeküdnie minden este, hogy csak a sötét magány veszi körül. Nehéz, nagyon nehéz. Bárcsak tudná, hogy mennyire hiányzik.
Az idegen mellélépett, remegő kezét a férfi vállára tette, és így szólt:
– Tudom.
A férfi erre felriadt álmából, és úgy érezte, ő a legboldogabb ember a világon.
-Tudja…
Válaszok