A múlt, a jelen és a jövő

3.4 (5)

A múlt, a jelen és a jövő

– Emlékszel, amikor először fogtam meg a kezed? Izzadt a tenyerem, annyira izgultam, és te megmosolyogtál – súgja a múlt.
– Hogyan is tudnám elfelejteni? – sóhajtom.
– Ma elmondhatatlanul szép idő van, ragyog az ég – mormolja a jelen.
– Nem érdekel! – rázom le.
– Új szerelem vár rád, boldog leszel – ígéri a jövő.
– Hazudsz, sosem fogok mást szeretni! – kiáltok rá.
– Idézd fel az első csókunk ízét – duruzsol a múlt.
– Szép volt, igaz és szerelmes – rebegem.
– Virágzik a tavasz, énekelnek a madarak – pusmog a jelen.
– Nem látom, nem hallom – közlöm vele.
– A fájdalom elmúlik, nem tart örökké – állítja a jövő.
– Nem igaz, most már mindig fájni fog – motyogom.
– Gondolj vissza az első, suta szerelmeskedésünkre – susmorogja a múlt.
– Dalra fakadt a lelkem – suttogom.
– A családod, a barátaid melletted állnak, megértenek és támogatnak téged – vigasztal a jelen.
– Senki ne szóljon hozzám! – rivallok rá.
– Az idő begyógyítja a sebeket – lódít a jövő.
– Nem hiszek neked – hurrogom le.
– Idézd vissza a mosolyom, szemem kékjét, ajkam cakkos ívét, hangom mélységét – sugdolózik a múlt…
– Elég! Nem látjátok, hogy mit tesztek velem? Múlt, te szétszakítod a szívemet a szépséges emlékekkel, amiket felidézel bennem! És te, jelen? Hablatyolsz nekem tavaszról meg madárcsicsergésről! Mintha nem tudnád, hogy fáj veled élnem! Egyformán sötétek a nappalok és az éjszakák, nem adsz örömöt, nem adsz reményt, csak magányt tudsz adni! Veled megáll az idő, úgy érzem, sosem lesz másképpen!
De mind közül a leggonoszabb te vagy, jövő! Félek tőled, képtelen vagyok bármi jót is feltételezni rólad! Áltatsz és ígérgetsz! Hogyan higgyek neked?
– Bármit mondhatsz, nem számít, mert a gondolataidban egyedül csak én vagyok. Szerelmes vagy belém! Tőlem kaptál szép szavakat, simogatást, ölelést, csókot és gyönyört. Felém fordítod a fejed, hátranézel, mert csak engem akarsz látni – gyötör a múlt.
– Nem vagyok jó társad, magányos és szomorú vagy mellettem. Fájdalmas időszakon megyünk most keresztül, belátom. Adnék neked örömöt és szépséget, megnyugvást és szeretetet, de hogyan? Velem kell élned, mégsem rám figyelsz. Kérlek, nézz felém! – esdekel a jelen.
– Még nem ismersz, de már megítélsz. Még nem tettem neked, érted, se jót, se rosszat. Ha nem hiszel bennem, mi értelme tovább élned? Én mindenképpen eljövök, de te ott leszel-e? Nézz előre, különben sosem találkozunk – gondolkodtat el a jövő.
– Múlt, édesem! Szerelmem! Amikor veled éltem, boldog voltam. Nem tudok másra gondolni, csak a gyönyörű emlékekre. Ébren is veled álmodom. Nem vagyok képes elengedni téged! A jelennel az élet fájdalmas és magányos, a jövővel bizonytalan és félelmetes. Gyere vissza hozzám, kérlek! – könyörgök.
– A csodás emlékek az én emlékeim is, hiszen közösen éltük át őket. Szerelmes voltam beléd. Adtunk egymásnak, többek lettünk egymás által. Különleges voltál számomra. Fényes volt veled az élet, és én boldog voltam. Nem éreztem ugyanazt, ha más mondta ki a nevem, senki nem csókolt úgy, ahogyan te csókoltál. Nem voltál felcserélhető – szól halkan a múlt. – Őszintén sajnálom, hogy ma is így érzel. Számomra ez már csak emlék. Azt értsd meg, hogy már csak te szorítod a köteléket. Ha nem engeded el, és nem keresel kapaszkodót, fájdalmasan és talán végzetesen érsz földet a szakadék mélyén…
– Engedd el a kötelet, és kapaszkodj belém! – kiabálja túl a rotor zúgását a piros overallos férfi.
– Tessék? – nézek rá kábán.
– Hogy hívnak? – érdeklődik.
– Éva – felelem.
– Figyelj, Éva, biztonságban vagy! Összekötöttem magunkat, nem fogsz lezuhanni! – biztat.
– Mi történt velem? – tudakolom.
– Megcsúsztál a sziklán, és zuhantál néhány métert. A biztosítókötél megtartott, de beakadt egy kiálló faágba, ezért a barátaid nem tudtak felhúzni – magyarázza.
– Miért nem emlékszem rá? – faggatózom.
– Beüthetted a fejed, egy ideig eszméletlen voltál – világítja meg a helyzetet. – Engedd el a kötelet és leviszlek!
– És te ki vagy? – érdeklődöm.
– Én vagyok a jövőd! – nevet rám. – Gyere, add a kezed!