Dugonics András díjas író lettem

3.9 (11)

Dugonics András díjas író lettem

– Szia. Hát te mit csinálsz?
– Írok.
– Írsz? Na és mit?
– Egy novellát.
– Novellát írsz? Nem is tudtam, hogy van ehhez… mi is kell ehhez?
– Nem tudom, de most írok.
– Jó, de honnan jött az ötlet, hogy írj, amikor még soha nem írtál?
Elengedem a billentyűket, majd hátradőlök. Tényleg, miért is írok? Teszem fel magamnak a kérdést.
– Mert ebben is sikeres akarok lenni, ahogy sok minden másban is.
– Jó, jó, de… nem is tudsz írni. Vagy legalábbis nem úgy.
– Írni tudok, de ez most jó lesz.
– Miért? Nem értelek.
– Na jó, elmondom.
– Figyelek – mondja a nejem, és tényleg figyel, mintha valóban tudni akarná, hogy vajon mitől lettem ilyen írófenomén. Nem lettem azzá, de ez most más.
– Ez most más – kezdek bele a magyarázatba. – Tudod, minden évben megrendezésre kerül, a Dugonics András irodalmi díj, és…
– Na de… ahhoz tudnod kell írni is nem? Csak úgy, ha valamit összecsapsz, akkor esélytelen, hogy megnyered a díjat.
– Nem egészen, vagyis nem. Legalábbis már nem úgy működik a dolog, mint régen.
– Miért? Régen, hogy működött?
– Hát… azt nem tudom, de most másképp mennek a dolgok.
– Hogyan?
– Most csak annyi kell, hogy írsz valamit. Mindegy, hogy jó, vagy kurvajó, esetleg, egy nagy fos az egész, csak meg kell írni. Persze vannak olyan írók is, akik tényleg jót írnak.
– Na jó, egy rakás fossal, hogy fogod megnyerni a díjat?
– Benevezek és a közönségszavazatok alapján simán megnyerem.
– Na de, ha amit írsz, az csak egy rakás „fos”, akkor vajon ki fog rád szavazni?
– Ne aggódj, már le van zsírozva.
– Tényleg? Na mesélj!
– Tudod van az a klub, aminek az elnöke voltam.
– Jaja.
– Na, szóval. Megbeszéltem velük, hogyha elkezdődik a szavazás, akkor számíthatok rájuk.
– Hú, és ez elég lesz a győzelemhez?
– Talán. De ha mégsem, akkor ott vannak a rajongóim. Mármint amikor még zenéltem. Ők is vannak sokezren, beszéltem velük, benne vannak.
– Na így már talán van esélyed.
– Nem bízok semmit a véletlenre. Van még, aki rám fog szavazni.
– Például?
– A fészbúk. Ott van néhány csoportom és oldalam, ezernyi rajongóval, rájuk is számítok.
– Hát jó. De mondd, szerinted ez etikus? Mármint hogy írsz valamit, ahogy mondod, „fos”-t és ezzel megnyered?
– Persze, manapság mindenki így csinálja.
– Hát jól van, akkor hagylak írni, de ha kész vagy, én akarom elsőként elolvasni.
Ebben maradtunk. Éva kimegy a konyhába, hogy összedobjon valamit ebédre, én meg írok tovább. Ebéd után ismét az írás a téma, így hát ahogy ígértem neki, elolvashatja mind a hatot.
– Drágám, ez hat teljes novella?
– Pontosan. Minden kategóriában egy, pontosabban hat kategóriában írtam valamit, így hat.
– Melyiket olvashatom el?
– Bármelyiket. Mindet. Ha akarod.
– Oké, akkor ezzel kezdem.
Éva leül a gépem elé, és olvasni kezd. Alig néhány perccel később feláll, az asztaltól, és így szól.
– Baszki, ez tényleg szar. Szinte karcolta az idegvégződéseimet, olvasás közben, többször abba is akartam hagyni, de… Ugye nem baj, ha a többit el sem olvasom?

Vége lett a nyárnak, eljött a megmérettetés ideje, és én beneveztem minden novellámat, úgy ahogy azt kell. Ezek után mozgósítottam minden követőmet, ismerősöket és persze a rajongóimat is, akik mindent megtettek a sikeremért, így nincs más hátra, mint a várakozás.
Amikor eljött a nagy nap, és a szavazatok összesítése után végre nyilvánosságra hozták az eredményeket, elégedetten dőlhettem hátra. Mind a hat kategóriában, amire beküldtem a novellámat, nyert. Magasan az első lett, mindenki mást megelőzve. Így lettem az év Dugonics András díjas írója.