Tetkótársadalom
Tetkótársadalom
1. Fejezet: Születésnapi ajándék
Kornél a csuklóját bámulva ült az elegáns, lebegő asztalokról ismert Lumen étteremben. Nem a pontos időt nézte – az órák már évtizedekkel ezelőtt kimentek a divatból –, hanem a saját alkarját. A bőrén finom, neonkék fénnyel pulzált a Központi Adminisztrációs Hivatal III. osztályú főtanácsosa és a Társadalmi Adatbázis Főellenőre titulus. Mellette a hűségpontjai, a makulátlan adózói státusza és egy apró, csillogó állami érdemjegy, amelyet a rendszer az abszolút, megszakítás nélküli produktivitásért oszt ki a legfegyelmezettebb tisztviselőknek.
Valahányszor ránézett erre a kék fényre a gyomra enyhén összeszorult. Négy évvel ezelőtt még agyagfoltos volt a keze. Kézműves terapeutaként dolgozott, megvetette a digitális profilokat, és szellemi fogyatékos gyerekeknek tanította meg, milyen érzés a puszta földet formálni a gépek uralta világban. Hitt a szellem és az alkotás szabadságában. Egészen addig a péntek éjszakáig, amikor a tizenhat éves lánya, Maya, egy illegális sufniban szétbarmoltatta a saját bőrét egy katonai chippel, csak hogy a barátai ne nézzék le a szegénységük miatt.
Kornél akkor, a kórházi ágy mellett térdelve, a lánya torz karját nézve adta el a lelkét. Feladta a műhelyt, belépett a Hivatalba, és a digitális társadalom legkérlelhetetlenebb katonája lett. Négy év alatt taposta végig a ranglétrát, ezer túlórával, hogy Maya tiszta profilt kapjon, és a mai huszadik születésnapján a kezébe adhassa a méregdrága Tetkográfot. A megváltást. A legális technológiát, ami elfedi a múlt bűneit. Kornél most ötvenéves volt, megviselt, de büszke a nehezen kivívott pozíciójára.
Vele szemben ült a lánya, Maya. Húszéves lett. A lány vállán – a családi profil részeként – ott vibrált Kornél rangjának másolata, de Maya egy bő szabású, régimódi pulóver alá rejtette. Kornél ezt mélyen elítélte. Ebben a világban, ahol az emberek nem egymás szemébe néztek, hanem a másik nyakát és karját szkennelnek a metrón, a láthatóság jelentette a létezést. Miért takargatná valaki a sikert?
– Boldog születésnapot, kislányom – mondta Kornél, és letette az asztalra a dobozt.
Maya kibontotta. A dobozban egy karcsú, ezüstszínű, legújabb generációs Tetkográf feküdt. Olyan eszköz, amivel a felnőttek másodpercek alatt átírhatták a bőrük alatti folyadékkristályos festéket.
– Apa… ez a TG–9-es széria? – Maya szeme felcsillant. – De hiszen ez méregdrága!
– Csak a legjobbat a lányomnak – mosolygott Kornél, bár a zsebében lapuló, banki adatokhoz szükséges kis mobilegysége azt jelezte volna, hogy a drága ajándékra szinte minden megtakarítását elköltötte. – Most már legálisan is felnőtt vagy. Nem kell többé az a gyerekes, lemosható matrica. Használhatod a hivatalos állami szoftvereket.
Kornél még befejezni sem tudta a mondatot, Maya már csatlakoztatta is a Tetkográfot a csuklójához. Az eszköz halkan zümmögött. Kornél elégedetten dőlt hátra, arra számítva, hogy a lánya feltölti az egyetemi elismeréseit. Ehelyett Maya szeme huncutul megvillant.
– Nézd, apa! Végre megmutathatom, ki vagyok valójában.
Maya megnyomott egy gombot a pulóvere szegélyén. A ruha intelligens szövete egy szempillantás alatt teljesen átlátszóvá vált – leszámítva az intim részeket takaró sötét paneleket. A Tetkográf pillanatok alatt aktiválta a bőr alatti folyadékkristályokat. Maya teljes hátán és karjain egy hatalmas, lüktető, absztrakt sárkányfigura kelt életre, ami ráadásul háromdimenziós hologramként lebegett le a bőréről, betöltve a fél asztalt. A sárkány dühösen fújta a digitális tüzet, és ami a legrosszabb: a hatalmas szárnyai teljesen eltakarták a Maya vállán lévő családi hivatali rangjelzést.
A szomszédos asztalnál ülő minisztériumi főosztályvezető azonnal feléjük fordult, és megvetően fixírozta a jelenetet. Az ő társadalmi pozíciója messze Kornél felett állt, így egyetlen rossz pillantása vagy jelentése Kornél karrierjének azonnali végét jelenthette volna.
2. Fejezet: A képzavar és a digitális nudista
Négy évvel korábban a tizenhat éves Maya számára ez a világ a tökéletes börtönt jelentette. Különösen a bal alkarja miatt. A törvény értelmében a fejlődésben lévő szervezete nem kaphatott folyadékkristályos nano-tintát. Ehelyett egy hatóságilag jóváhagyott, gyermekek számára fejlesztett interaktív matrica virított a bőrén: egy idegesítően cuki, nagy szemű digitális kiskutya, ami a bőr felszínén ült, és a bőr alá ültetett egyetlen milliméteres bio-chip impulzusait leste.
– Vau! Szép napunk van! – vakkantotta a kiskutya, valahányszor Maya pulzusa megemelkedett. Ha szomorú volt, nyüszített. Ha dühös volt, szívecskéket lőtt ki, hogy csillapítsa a gyerek kedélyét.
Maya gyűlölte. Két hónapig spórolt az uzsonnapénzéből, és egy pénteken lement a Rozsdás Tű nevű illegális szalonba. Az elszegényedett, régi vágású tetoválóművész dacból és ropogós készpénzért bevállalta a tiltott technológiát: beültetett egy használt, 1×1 centiméteres aktív chipet és a folyadékkristályos festéket a bőr alá. Negyedóra múlva Maya karján egy finom, pulzáló, felnőtt stílusú absztrakt geometriai minta kelt életre. Szabadnak érezte magát.
A katasztrófa a harmadik napon következett be. A fejlődő szövetei, a növekedési hormonok és a chip szoftvere között biológiai háború tört ki. A mintázat hirtelen szétesett. A pixelek megőrültek: a finom geometriai vonalak helyén egy torz, vibráló, vörösen és zölden izzó szörnyalak jelent meg. A chip túlmelegedése miatt a bőre égni kezdett, és a karja hangosan sípolt a rendszerhiba miatt. Maya pánikba esett a kávézóban.
Ha az apja meglátja, Kornélt azonnal kirúgják a Hivatalból.
– Hé. Csendben maradsz, ha segítek? – szólalt meg egy hang a mellette lévő asztaltól.
Egy srác ült ott, koptatott szürke ruhában, csuklóján a puszta vonalkóddal. Elővett egy saját maga által barkácsolt mobilegységét, megfogta Maya forró alkarját, és a kütyüt a villogó szörnyeteg fölé tartotta.
– A nevem Chris – mondta a fiú, miközben az ujjai hihetetlen sebességgel szaladtak a virtuális billentyűzeten. – Írok egy szoftveres karantént. A vírusom elhiteti a központi rendszerrel, hogy a matrica még mindig ott van. De a mintád instabil marad. Bármilyen nagyobb érzelmi sokk újra előhozhatja a szörnyet, amíg be nem töltöd a húszat, és a bőröd meg nem nyugszik.
Chris eszköze pittyent. A villogó szörnyeteg elhalványult, és a helyén újra megjelent a régi kiskutya matricája. „Minden rendben van!” – mondta a kutya.
Maya megkönnyebbülten nézett a fiú kopár, üres csuklójára.
– Miért nincs rajtad semmi más? Nem akarsz megmutatni semmit magadból?
Chris elmosolyodott, de a szemében hirtelen egy hideg, sötét árnyék suhant át. Elrakta a mobilegységét a zsebébe, és ökölbe szorította a kezét.
– Mert ez a társadalom egy álszent, kivagyi vágóhíd, Maya – mondta a fiú, és a hangja most először csengett fojtott indulattal. – Kérdezed, miért vagyok láthatatlan? Bosszúból. Évekkel ezelőtt az anyám súlyos beteg lett. Nem volt nagy hivatali rangja, csak egy egyszerű, szürke, II. osztályú takarítói pecsét a nyakán. Amikor bevittem a prémium állami klinikára, a beléptető kapu szkennere azonnal leolvasta a bőrét. A rendszer kiszámolta a társadalmi hasznosságát, a hűségpontjait, és a kijelző vörösen felvillant: Alacsony prioritás.
A fiú vett egy mély levegőt, az állkapcsa megfeszült.
– Az orvosok és a nővérek elmentek mellette. Rá sem néztek az arcára. Az egyetlen dolog, amit láttak belőle, az a nyomorult, alacsony rangú pecsét volt a bőrén. Egy olyan világban halt meg a folyosón, ahol a magamutogató, gazdag senkiknek a legkisebb bőrhibáját is azonnal plasztikázzák, mert nekik van prémium hivatali státuszuk. A kivagyiságuk, az egymást folyton olvasó, digitális ranglétrájuk ölte meg őt. Azért tanultam meg a hálózat minden apró rését, hogy elvegyem tőlük azt, ami élteti őket: a látszatot. Nem vagyok anarchista, Maya. Csak meg akarom mutatni ezeknek a magukat mutogató szörnyetegeknek, milyen érzés az, amikor a digitális köpeny lehull róluk, és hirtelen nem tudják bebizonyítani, hogy egyáltalán emberek-e. Egyszer majd megmutatom neked, milyen az, amikor a világ összes kijelzője egyszerre sötétül el.
3. Fejezet: A láthatatlan fal és a felbukkanó szörny
Visszatérve a jelenbe, a luxusétterem asztalához, Kornél tehetetlen dühtől rángatózó szemhéjjal nézte a lánya provokációját.
– Azonnal töröld le azt a… azt a szörnyeteget! Eltakarja a hivatali rangomat! Két évet túlóráztam ezért, és te egy vetkőzős cirkuszt csinálsz a születésnapodból?! – sziszegte Kornél.
Agyonhajszolt idegrendszerének éppen az utolsó dolog hiányzott, ami a mai napon rászakadt. Alig két órával ezelőtt, az étterembe menet, egy hatósági drón villogó piros fénnyel kényszerítette félreállásra a mágnesautóját. Közlekedési kihágás, állította a gép, Kornél pedig magabiztosan, sőt büszkén várta a járőrt. Úgy gondolta, a III. osztályú főtanácsosi státusza és a makulátlan produktivitási érdemjegye láttán a rendőr tisztelgés közben törli majd a figyelmeztetést.
Amikor a tagbaszakadt, rágózó járőr az ablakhoz lépett, Kornél rutinosan nyújtotta ki a karját. Ahhoz, hogy a hivatalos igazolványait és a magas állami kitüntetéseit a hatóság szkennerére vetítse, meg kellett koppintania a bőrébe rejtett indítópontot. Ám az ujja a feszültségtől megremegett, és a csuklója helyett két centivel feljebb, az alkari alkönyvtár szélére csapott le.
A bőr alatti folyadékkristályok azonnal engedelmeskedtek a fizikai parancsnak. Ahelyett azonban, hogy a csillogó főtanácsosi érdemjegy ugrott volna elő, a technológia a rosszul kiválasztott funkció miatt megkerülte a magánéleti tűzfalat. A karjából egy éles, zöldes hologram lőtt ki, egyenesen a rendőr képe elé, félméteres betűkkel hirdetve Kornél legfrissebb, szigorúan titkosított egészségügyi diagnózisát:
[AKUT EGÉSZSÉGÜGYI STÁTUSZ: ENYHE PROSZTATAGYULLADÁS. AJÁNLOTT: ÜLŐMUNKA KERÜLÉSE, RADIKÁLIS
ÉLETMÓDVÁLTÁS.]
Kornél arca a neonfényben is rákvörössé vált. A torkában lüktetett a vér az iszonyatos szégyentől. Ez az intim, megalázó probléma a legféltettebb titka volt, amit hétpecsétes titkosítás alatt őrzött. A félművelt, bunkó rendőr lassan végigolvasta a lebegő betűket, majd a rágóját csattogtatva visszanézett a rettegő főtanácsosra. A szája sarka gúnyos, széles vigyorra húzódott.
– Nos, főtanácsos úr… látom, a Hivatalban nagyon meleg az a szék – jegyezte meg a járőr, és pimaszul rákoppintott Kornél karjára, hogy eltüntesse a feliratot. – Talán kevesebb papírmunkát kellene végezni, és többet kellene foglalkozni a feleségével. Akkor a gyulladás is lemenne.
A rendőr nevetve intett, hogy továbbmehet, de a megaláztatás mérge ott maradt Kornél vérében. Ez a világ nem tisztelte az embert; csak az adatokat leste, és a legkisebb hibánál kéjesen taposott a magánszférába. És most, a Lumen étteremben, a lánya ugyanígy viccet csinált belőle a minisztériumi főosztályvezető előtt.
Kornél dühösen az asztalra csapott.
– Ez nem játék, apa, ez művészet! – vágott vissza Maya. – És különben is… nem mindenki olyan puritán, mint te. Vagy mint… ő.
Maya a bejárat felé nézett. Az étterem intelligens biztonsági kapuja halkan durdorászott, ahogy egy koptatott szürke ruhás fiú lépett be rajta. A kapu kijelzőjén egy pillanatra felvillant egy fiktív miniszteri tanácsos kódja – Chris éppen akkor törte fel a rendszert a zsebében lévő mobilegységgel, hogy egyáltalán átléphesse a küszöböt. De ahogy a fiú az asztalukhoz ért, a zsebében lekapcsolta a hamis profilt. A bőrén nem maradt semmi, csak az a legkisebb kötelező, unalmas szürke vonalkód.
– Apa, hagyd abba! – kiáltott fel Maya. – Ő Chris. Ő segített nekem, amikor te nem voltál sehol!
Maya Chris felé intett. Kornél dühösen fordult felé, és aktiválta a beépített szkennerét, de a vörös lézersugár lepattant a fiú karjáról. A kijelzőn csak egy felirat villogott: [HIBA: AZ ADATOK NEM ELÉRHETŐEK. A FELHASZNÁLÓ REJTETT MÓDBAN VAN.]
Kornél elégedett lett volna a válasszal, de elképedt. A karján lévő neonkék hivatali titulus vibrálni kezdett, mintha a fiú jelenléte megzavarná a rendszert. Ez a fiú, aki büszkén viselte a semmit, pontosan arra az emberre emlékeztette Kornélt, aki egykor volt: szabad volt. És Kornél gyűlölte őt ezért, mert a fiú szabadsága arra emlékeztette, hogy ő maga mekkora rabszolga lett.
– Ön egy senki! Egy láthatatlan nulla! – sziszegte Kornél. – Hogy merészel idejönni?
Chris higgadtan Kornél szemébe nézett. Előhúzott a zsebéből egy köteg régi, gyűrött, zöldes papírlapot. Fizikai készpénzt. Valami olyasmit, amit Kornél a régi, kézműves korszakában látott utoljára.
– Jó estét, főtanácsos úr – mondta Chris. – Úgy hallottam, a lányának születésnapja van. Gondoltam, kifizetem a vacsorát. Valami olyasmivel, aminek nincs digitális nyoma. Amit nem lehet a központi szerverről letörölni.
A veszekedés okozta stressz, a düh és a lebukás veszélye hirtelen valami olyasmit váltott ki Maya szervezetéből, ami négy éve nem fordult elő. A karja alatt megbúvó használt chip a hormonok rohamára felébredt a szoftveres karanténból. Maya felszisszent, és a karjához kapott. A gyönyörű sárkányhologram képe hirtelen szétesett, a színes pixelek vibrálva eltűntek, és a mélyből újra előderengett a múlt rejtett bűne: a torz, vörösen izzó szörnyeteg. A tetoválás szinte égette a lány bőrét, és a hibás szoftver miatt a karja hangosan sípolni kezdett.
Kornél arca teljesen elfehéredett.
– Maya… te mit tettél a bőröddel tinédzser korodban?
4. Fejezet: Az ózonszagú forradalom
Chris alighogy letette a gyűrött papírpénzeket, az étterem steril levegőjét hirtelen a füst, a lángra kapott szintetikus szövetek és a kémiai gázolajjal működő generátorok nehéz szaga vágta át. A panorámaablakok mögött az utca csendjét fémes csörömpölés törte meg. A munkanélküli, hagyományos tetoválóművészek vonultak fel – azok a kézművesek, akiket a digitális Tetkográf végleg kiszorított.
A tüntetők kezében elektromágneses tekercsekkel felszerelt tetoválógépek voltak, amelyek mikro-kisülésekkel zavarták a közeli hálózati vevőket. A luxus pislákolni kezdett, a lebegő asztalok mágneses tere megingott, és súlyos puffanással zuhantak a padlóra. Maya karján a képhiba teljesen elszabadult, a szörnyeteg vörösen pulzált. A tüntetők dühösen gesztikulálva artikulátlanul üvöltöztek.
Az egyik tüntető egy rozsdás vascsővel az ablaknak rontott. Az üveg hatalmas robajjal betört. A tüntetők bemásztak a szentélybe. Személyes okuk nem volt a támadásra, de a tehetetlenségből fakadó dühtől és a nyájszellemtől elvakulva felfordulást akartak okozni, látva a státuszukat büszkén magukon viselő, magas rangú vezetőket.
Kornél elé ugrott a lányának. A karján a neonkék felirat kétségbeesetten villogott.
– Álljanak meg! A Központi Hivatal nevében parancsolom!
Az egyik tüntető – pont az az idős férfi, a Rozsdás Tű szalon tulajdonosa – megállt, és Kornél karjára nézett.
– Kornél? – kérdezte az öreg. – Te vagy az, a kézműves terapeuta? A földdel gyógyító? Nézd meg azt a kék mocskot a karodon! Beálltál azok közé, akik betiltották a munkánkat? Ide a lánnyal, mi igazi tintával elfedjük a sebet, mielőtt a chip kiégeti a húsát!
Az öreg megindult Maya felé a szikrázó tetoválótűvel. Ekkor lépett elő Chris a háttérből. Előhúzta a zsebéből a saját készítésű mobilegységét, és az ujjai egyetlen precíz mozdulattal végigszaladtak a gombokon. Aktiválta a kódot. A vírus, amit évek óta fejlesztett a magamutogató digitális társadalom ellen, kiszabadult.
Chris részben egyetértett a tüntetőkkel, de látta, hogy ez már nem tüntetés, hanem anarchia. Ez még inkább megerősítette abban, hogy mielőtt teljesen elszabadulnak az indulatok, végrehajtsa régóta érlelt tervét.
A hatás azonnali és sokkoló volt. Odakint a tüntetők megrongált generátora szikraesőben felrobbant, és a Lumen étterem fényei is kialudtak. A vírus közben a központi rendszert támadta meg: a legsötétebb változás az embereken söpört végig. Kornél alkarján a büszke neonkék fény vibrált egyet, majd végleg kialudt. Ugyanerre a sorsra jutott az összes többi vendég is. Megszűntek a rangok, az adatok. Maya karján a sípoló szörnyeteg azonnal elcsendesedett és szertefoszlott, ahogy a chip áramellátása megszűnt. A lány megkönnyebbülten sóhajtott fel.
A teljes sötétségben kitört a szatirikus káosz. Az egykori főosztályvezető azt üvöltözte: „Nem érzem magam! Segítség, nem tudom, ki vagyok!” Az emberek tehetetlenül vakoskodtak, és kénytelenek voltak tapogatózva megkérdezni: „Elnézést, ön kicsoda? Meglökhetem?”
– Gyerünk, nincs sok időnk – suttogta Chris a sötétben, és megfogta Maya kezét.
Kornél ott állt a vaksötétben. A karja üres volt, de az orrát megcsapta a beáramló nyers föld illata. A sötétségben hirtelen újra annak a szabad embernek érezte magát, aki egykor volt.
– Maya! – szólt Kornél, és a hangja egy aggódó apáé volt. Megtalálta Maya kezét. – Menjünk. Ismerek egy utat az alagsoron át.
5. Fejezet: A digitális nudisták kora
A triónak sikerült eljutnia a külvárosba, Kornél régi, elhagyatott raktárműhelyébe. Belépve megcsapta őket a száraz agyag és a por békés illata. Kornél gyújtott egy fizikai gyufát, és meggyújtott egy viaszgyertyát. Chris és Kornél csuklója egyformán üres volt. Megszűnt a különbség.
Kornél a poros koronghoz lépett, és megérintette a hideg agyagtömböt. A keze azonnal emlékezett a fogásra.
– Azt hittem, megmentem a jövődet, ha beállok közéjük – mondta Kornél halk, rekedt hangon, Mayára nézve. – De csak egy olyan világot adtam neked, ahol a látszat fontosabb, mint a lélek. Sajnálom.
Maya odalépett az apjához, és átölelte. Chris a háttérben maradt, és a gyertyafényben elmosolyodott. Ránézett Kornél agyagfoltos kezére.
– A hálózatot talán újraindítják pár nap múlva, főtanácsos úr – mondta Chris. – De addig is… itt legalább van valami, ami valódi. Ami nem pixelből van.
Kornél bólintott. – Nevezz csak Kornélnak, fiam. A főtanácsos ma este végleg kikapcsolt.
✦
Három nappal a nagy összeomlás után a Központi Számítógép még mindig halott volt. A folyadékkristályos minták a rendszer leállásával elhalványultak; sok ember bőrén csak üres, fehéres felület maradt. A társadalmi rend megingott: a bankárok nem tudtak digitálisan fizetni, a rendőrök nehezen tudtak intézkedni, és a felső tízezer tagjai sokkos állapotban kuporogtak az utcákon, mert a profiljaik nélkül senki sem ismerte fel őket.
Ekkor jött el a hagyományos tetoválók aranykora.
A Rozsdás Tű szalon előtt kígyózó, mérföldes sor állt a sárban. Volt miniszterek, vezérigazgatók és celebek könyörögtek sírva az ablak alatt.
– Könyörgöm, mester! – zokogott a Lumen étterem törzsvendége, egykori minisztériumi főosztályvezető, miközben egy köteg fizikai aranyat tolt a pulton át. – Varrjon a karomra egy doktori címet! Bármilyen tintával, csak lemoshatatlan legyen! Nem tudom bebizonyítani a feleségemnek, hogy ki vagyok!
A szalon sarkában Kornél ült egy hokedlin, és a lányát nézte. Maya karján a feketepiaci chip már teljesen kihűlt, Chris szoftveres zárlata pedig örökre elnémította a régi rendszerhibát. Maya mellett Chris állt, kezében egy pohár olcsó szintetikus kávéval, és elégedetten figyelte a kinti káoszt.
Az öreg tetoválóművész a mechanikus gépét törölgette, majd Kornélra nézett.
– Nos? A digitális póráz elszakadt. Az embereknek újra identitás kell, és most a mi kezünkben van a hatalom. Beállsz közénk, vagy maradsz a semmiben?
– Kösz, nem – felelte Kornél. – Épp most szoktam le arról, hogy a bőrömre írjam a létezésemet. Hadd döntse el a világ a szavaimból, hogy ki vagyok.
✦
A vírus az egész központi rendszert elérte. A Hivatal vésztartalékai végül a negyedik napon beindultak, de a társadalom pszichéjében valami végleg eltört. A nagy “Sötétség” megmutatta az embereknek, milyen törékeny a bőrre írt valóságuk.
Új divathullám söpört végig a metropoliszon: a Digitális Nudizmus. A legmenőbb klubokban és a Hivatal folyosóin már nem a színes sárkányok vagy a neonkék rangjelzések jelentették a státuszt. A legmagasabb elit tagjai szándékosan letörölték a folyadékkristályos mintáikat, és büszkén viselték a teljesen üres, natúr bőrüket. A “Semmi” lett az új “Minden”. A gazdagok azzal dicsekedtek, hogy nekik nincs szükségük adatokra ahhoz, hogy fontosak legyenek.
Kornél egy belvárosi kávézó teraszán ült a lányával és Chrisszel. A karján újra ott pulzált a III. osztályú főtanácsosi felirat – a Hivatal az újraindított rendszerben ismét visszatöltötte a rangját, és minden eddiginél nagyobb szüksége volt rá főellenőrként. A hálózat romokban hevert, és Kornél volt az egyetlen, aki még emlékezett arra, hogyan kell a digitális kódok nélkül, logikusan felépíteni egy társadalmi adatbázist. De Kornél már másképp viselte a hatalmat. Egy laza mozdulattal lehajtotta az ingujját, teljesen eltemetve a kék fényeket.
Vele szemben Maya és Chris ültek. A lány a húszéves születésnapjára kapott Tetkográffal bőrszínűre törölte a karján a digitális mintát, alkalmazkodva az új trendhez. Csak Chris csuklóján villogott az a régi, apró, szürke törvényi vonalkód.
– Szóval… most mindenki olyan akar lenni, mint te? – kérdezte Maya Chrisszel szemezve. – Láthatatlan.
Chris belenézett a kávéjába, és a zsebében megérintette az új mobilegységét, amin már egy következő, sokkal nagyobb vírus kódja futott.
– Igen – mondta Chris halk, ironikus félmosollyal. – De az emberek elfelejtik, hogy a divatváltozás nem áll meg. Ők most azért nem mutatnak semmit, mert az a menő. Én meg azért, mert így nem látják, mikor fogom másodszor is lekapcsolni az egész világukat.
Kornél a fiúra nézett, megitta a kávéját, és most először nem akarta ellenőrizni a kódot a fiú karjáról. Tudta, hogy a sötétség bármikor visszatérhet – és furcsa módon, ez a gondolat nem rémítette meg többé.
Válaszok