Mielőtt felnőttem

Mielőtt felnőttem
A hajnal gyöngyöző harmatcseppekkel vonta be a vékony fűszálakat, amikor mezítláb kiszaladtam a teraszra, és nagyokat hahotázva belegázoltam a fűbe. Anyukám trillázva kiabált utánam: „Húzd fel a papucsodat!” Tíz éves voltam. Akkor, ott felhőtlenül boldog és végtelenül egyszerű volt minden. A világom pedig pontosan a város széli kiserdőig tartott.
Ha most állnék ott, abban a kopott rózsaszínű fapapucsban, nem sietnék sehova! Nem akarnék mindenáron felnőni!
Letérdelnék anyukám mellé a porhanyós veteményesbe, és hagynám, hogy az illatos feketeföld jól összekoszolja a kezemet. Figyelném őt, ahogy a zöldellő paradicsompalántákat féltő gonddal a karókhoz kötözi. Jól megjegyezném minden mozdulatát. Nem feleselném végig az ebéd utáni időt sem, magamtól mennék lefeküdni a hűvös szobába, ahol a hátamon fekve, boldog nyugalommal hallgatnám a falióra ketyegését.
Amikor délután apukám előtolná a sufniból régi, kopott biciklijét, hogy elmenjünk egy körre, dalolva ülnék fel mögéje. Nem panaszkodnék durcásan, hogy nyomja a vas a combomat. Erősen átölelném a derekát, és mélyen beszívnám a dohányfüsttel, férfi arcszesszel keveredett apa-illatát. Megkérném, hogy meséljen a régi dolgokról: a szüleiről, és anyukámról, hogy is volt azon a bálon, amikor megismerkedtek. Mindent feljegyeznék egy képzeletbeli füzetbe.
Este, amikor anyukám zsíros kenyeret kenne vastagon, hozzá szeletelt újhagymát vágna, nem kapcsolnám be a tévét. Csak ülnék a kis hokedlin, és nézném a családomat. Nem akarnám megzavarni azt a beszédes csendet. Nem vágynék el fényes nagyvárosokba, amikről a színes könyvekben olvastam. Nem siettetném az idő múlását.
Mostanában, ha néha túl hangos a jelen, becsukom a szemem, és újra felidézem azt a kislányt: ül a hokedlin, lóbálja a lábát, és nevet. Úgy, ahogy csak a tíz évesek tudnak…
Válaszok