Az utazás
Az utazás
A vonat lassan kigördült a pályaudvarról.
A barna hajú nő az ablak mellé ült, elővette a könyvét, és hálásan felsóhajtott. Végre négy óra nyugalom, a telefonját is lenémította. Csak erre a giccsesen romantikus, könnyed regényre akar koncentrálni és a szendvicsére, a jéghideg üdítőjére, amiket a nagyvállalat büféjében vett a maratoni tárgyalás után. Büszke volt magára, hogy ilyen ügyesen nyélbe ütötte ezt az üzletet. Annak is örült, hogy vonattal jött, így a vezetésre sem kell koncentrálni. Csak ringatja a vonat, ő lesz és a könyv. Egy pillanatra azonban eszébe jutott, és szinte látta maga előtt férje szemrehányó tekintetét, hogy megint csak a munka, meg a munka… De milyen más sikere, örömforrása lenne?! Az oly vágyott gyereket nem tudja megadni férjének.
Éppen kinyitotta a könyvét, amikor észrevette, hogy a vele szemben ülő szőke nő ugyanazt a borítót tartja a kezében.
Elmosolyodott.
– Ez aztán a véletlen, úgy látom, ugyanazt a könyvet választottuk erre az útra!
A nő először le sem reagálta a felé intézett mondatot. Még mindig meg volt rendülve attól, hogy a családja mennyire örült neki, hogy végre hazalátogatott, hát még a hírnek, amit hozott: kisbabájuk lesz. Szerelme boldogsága is leírhatatlan: család lesznek! Neki az nem adatott meg gyermekként, hiszen árvaházban nőtt fel. Szörnyű lehetett! De itt van ő és nemsokára a gyermekük is imádott kedvesének.
Végre felnézett.
– Tessék?
– Ugyanazt olvassuk.
A nő megnézte a kezében lévő könyvet, aztán a másikét.
– Nahát. Tényleg.
Mindketten nevettek.
– Maga szerint mi lesz a vége?
– Remélem, boldog happy end!
– Akkor ugyanarra gondolunk.
Újra nevettek.
A beszélgetés valahogy magától alakult tovább.
Először csak a könyvről, aztán az utazásról, munkáról, az időjárásról.
Végül az életükről.
Mire a vonat fél úthoz ért a főváros felé, már úgy beszélgettek, mintha régi ismerősök lennének.
– A férjem szerint túl sokat dolgozom, és keveset foglalkozom vele – mosolyodott el a barna hajú nő.
– Nekem még nem a férjem, de nemsokára az lesz! És képzeld, kisbabát várok! Óriási az örömünk!
– Gratulálok, és kívánom, hogy minden rendben legyen!
– Miért ne lenne? Az élet csodálatos! És nagyon hálás vagyok, hogy a kedvesemnek a gyerkőccel és a gondoskodó szeretetemmel családot adhatok, tudod, ő árvaházban nőtt fel!
– Tényleg? Képzeld, a férjem is! Mennyi ennek a valószínűsége? Ugyanaz a könyv, árvaház. A sors akarta, hogy egy helyre szóljon a jegyünk! De mi ezzel a célja a nagy rendezőnek?
Újra együtt nevetett a két nő.
A szőke nő elővette a telefonját.
– Néha még most sem hiszem el, hogy így egymásra találtunk. Annyi mindenen ment keresztül…
És van valami különös azokban az emberekben, akik szeretet nélkül kezdték az életüket, mégis tele vannak szeretettel. Nézd meg a kedvesemet, csak úgy sugárzik belőle!
És a telefonján a fotót a barna nő elé tolta.
Az rápillantott, megszűnt körülötte a világ.
A szíve egyetlen hatalmas ütést mért a mellkasában, aztán szinte megállt. Levegőt is alig kapott.
Mert a képernyőn ugyanaz az arc nézett vissza rá, amelyik minden este mellette hajtotta álomra a fejét. Ugyanaz a mosoly. Ugyanaz a tekintet. Ugyanaz az ember: a férje.
Nem szólt semmit, csak nézte a képet.
Aztán becsukta a szemét, mély levegőt vett és elnézést kért, hogy ki kell mennie a mosdóba.
– Rosszul vagy?
De nem válaszolt, csak ki akart menni ebből a fülkéből, ki a nő mellől.
És abban az egyetlen pillanatban valami végleg eltört benne.
A mosdóban folyatni kezdte a vizet, azzal locsolta magát. Nézte az arcát a tükörben, nem tudta, mennyi idő telt el.
Talán néhány másodperc.
Talán egy egész óra.
Zavaros gondolatok cikáztak a fejében: hogy mi? Őt megcsalták, megalázták, el fog válni tőle a férje, mert gyereke lesz egy másik nőtől? Miért ilyen kegyetlen az élet?
Mi lesz most?
Hogyan tovább?
Vegye el a meg nem született gyerektől az apját? A nőtől a férfit, akit szeret?!
De hát ő is szereti!
Csak nem tud gyereket adni neki..
Három ember boldogsága az övével szemben?
De mi az ára?
Kilépett a mosdóból, de még nem volt ereje visszamenni a helyére, a másik nő mellé.
Állt az ajtó előtt, nézte az elsuhanó tájat.
Mit tegyen?
A kerekek egyenletes zakatolása összefolyt a gondolataival.
Hazudott. Évekig hazudott.
Kettős életet élt. Gyereket vár tőle.
Gyereket!!
A szeme megtelt könnyel.
A távolban házak tűntek fel.
Közeledtek a Keleti pályaudvar monstrum építményéhez.
Eszébe jutott az első találkozásuk.
Az esküvőjük, az első közös otthon, az együtt töltött karácsonyok. A rengeteg orvos, a vizsgálatok.
A remények és a csalódások.
És most ez?!
Hirtelen kinyílt az ajtó, talán véletlenül hozzáért a nyitógombhoz. Akkor ez a válasz?
Süvített be a szél, esőben zokogva szaladt a táj.
A kezét a hideg falnak támasztotta.
Lehunyta a szemét.
– Remélem, boldog leszel! – suttogta.
És ugrott.
A semmibe.
A mentők szirénája percekkel később visszhangzott az állomás körül. A peronon döbbent csend uralkodott. Senki sem értette, mi történt. A szőke nő remegve ült egy padon. Még mindig a kezében szorongatta a könyvet.
– Beszélgettünk – ismételgette. – Egész úton beszélgettünk. Semmi baja nem volt.
A rendőr bólintott és jegyzetelt.
De válaszolni ő sem tudott.
Miért tesz ilyet valaki néhány perccel a megérkezés előtt?
A tömeg egyszer csak kettévált.
Egy magas férfi sietett a nő felé.
– Anna!
A várandós nő sírva a nyakába borult.
– Tamás!
A férfi átölelte.
– Mi történt?
A nő csak a fejét rázta, nem tudott megszólalni.
Ekkor néhány méterrel arrébb újabb kiáltás hallatszott.
– Évát keresem!
Egy másik férfi rohant a rendőrök felé.
– A feleségemet keresem!
Anna meredten nézte.
Azt hitte, káprázik a szeme. Tamás is megmerevedett.
A másik férfi ugyanúgy nézett ki.
A két férfi nézte egymást.
Mintha tükör állna velük szemben.
Ugyanaz az arc.
Ugyanaz a szem.
A rendőr értetlenül pillantott rájuk.
– Ismerik egymást?
A két férfi egyszerre rázta meg a fejét.
– Nem.
Aztán Tamás halkan megszólalt.
– De gyerekkoromban… nekem azt mondták, valahol van egy ikertestvérem. Már régóta kereslek.
A másik férfi elsápadva mondta:
– Mosonmagyaróvár, 1979. november 5. Anyám neve: Halmos Jolán.
Tamás bólintott.
– Igen, stimmel.
A peronon hirtelen mindenki elnémult. Mintha a világ egyetlen pillanatra megállt volna.
Anna lassan a szájához kapta a kezét.
Az az asszony, aki nemrég meghozott egy döntést, egy pillanat alatt. Egy döntést, amelyet már semmilyen igazság nem tud visszafordítani.
Anna ösztönösen a hasára tette a kezét. A könnyek hangtalanul folytak végig az arcán.
A peron fölött lassan besötétedett az ég. És egy vonat újra elindult egy másik állomás felé.
Mintha semmi sem történt volna.
Válaszok