A gigász születése – II. rész
A gigász születése – II. rész
Herman zuhant. Zuhanás közben pedig látta a hangokat, és hallotta a fényeket. A démon megmutatta neki, hogyan aggatták a Föld születése előtt a csillagokat az égre, és azok hogyan esnek le onnan. Hogy mik rejtőznek az érzékelés falán túl. Hogy miként lett az ember azzá, ami. A mindenség összes kirakódarabkáját megmutatta neki, csak egy dolgot nem: hogyan illeszkednek egymáshoz.
– Megláttad és meghallottad a mindent. Most pedig írj! – szólt csengő hangon a kislány.
Herman szemei fennakadtak, és írni kezdett. Évezredek teltek el így, vagy talán csak másodpercek. Ezt még a démon se tudta igazán. Ő csak az írást felügyelte, és továbbadta az utasításokat.
– Nem! – szólt egy idő után. – Azt a könyvet ne úgy írd meg!
– Már csak ez van hátra. A liber revelationum. Kérlek, hadd fejezzem be, és hadd pihenjek kicsit!
Herman fáradt volt. Testét felemésztette a természetfölötti munka, ahogy az ismeretlen erők igénybe vették. Tudata beszűkült, és ki tudja mióta, már csak a gigászi kódex járt a fejében.
– Befejezed. De nem így. A jelenéseket a Vetus Latina szerint írd meg.
– Hát nem mindegy?
A démon kicsit tanácstalanul vakargatta meg a fejét.
– Nem… Így kell lennie és kész. Írd még hozzá Flavius nagy művét, és Izidortól az Etymologiaet! És figyelj a sorrendre!
– Mi értelme ennek? Össze-vissza írunk mindent. Csak másolok, mint egy szamár.
A kislány leszállt az írópultról és hátratett kézzel sétálgatott fel-alá, mint egy egyetemi tanár.
– A részletek, csuhás! A részletek. Abban van az ördög elrejtve. Mindössze tíz lap. Csak ez számít. Ennyi, és nem több. De azt patikamérlegen kell kimérnünk!
– De hát majdnem négyszáz oldalt írtam! Felfalod az elmémet, és azt mondod, hogy csak tíz lap miatt van ez a végtelen éjszaka?
– Pontosan. A jó álcázás a titka mindennek. Ez a tíz lap hordozza magában a névnélküliek jövőjét. De jól el kell rejtenünk ahhoz, hogy mindenki olvashassa. Ez a tíz lap le tudja dönteni a kapukat, és a hit valósággá válhat. Kell nekünk ez a tíz lap!
Herman két tenyerével megdörgölte az arcát, és próbált legalább csak pár pillanatra magához térni.
– Rendben. De akkor én is kérek valamit.
– Mit kérnél még, bárányka? Az üzlet már alkonyatkor megköttetett. Egy kódex, egy család.
Herman felállt. Valamennyi csont és porc egyszerre ropogott a testében.
– A neved nem mondod meg, rendben. De akarom a testvéreim nevét.
A démon megigazgatta csipkés kislányruháját, és kérdőn nézett rá.
– Konkrétabban, barát. És mondd gyorsan! Lassan pirkad.
– A kolostor szerzeteseinek a nevét akarom. Egyesével és nagy betűkkel. Egy kalendáriumot akarok a kódexbe, ami tartalamazza a podlažicei kolostor frátereinek listáját.
Az entitás mintha még maga is megriadt volna ettől az ötlettől.
– Tudod te, hogy ezzel mit teszel velük?
Herman mosolyogva bólintott.
– Hát hogyne tudnám. Ez a kódex a végtelen szüleménye. Látok és hallok most már, így megírom. De azt akarom, hogy valamennyiük lelke a közepén és a legmélyén legyen ennek az iszonyatnak. Mindannyian ordítsanak. Örökké.
A kislány szívből jövő mosollyal jutalmazta a bűnt.
– Ez az, csuhás. Pokol hozott köztünk.
Majd pár másodperc gondolkodás után megszólalt.
– De ezt még meg kell beszélnem a névnélküliekkel. Várj itt csuhás, és addig is… írj!
Sok idő eltelt mire újra megjelent, de egy pillanatnak tűnt. A másodpercek felfalták az órákat, és az évek úgy teltek el közben, hogy egy pillanatnak tűnt. Az idő nem volt többé, csak az a bizonyos éjszaka. Herman haja barnából őszre fordult. És csak írt, és várt. Majd megint írt. Ki tudja mikor, arra riadt fel, hogy a lény a plafonon fekszik és őt nézi.
– Rendben, írd bele! – vihogta kajánul. – Habár meg kell jegyeznem, még én sem szeretném szívesen látni a nevemet ebben a kódexben. De a bosszú, az bizony nagy úr, ugye?
Herman bólintott. És közben kitalált valamit. Amit meg kell tennie, azt nem kerülheti el. De húzni húzhatja az időt, hogy azt a tíz lapnyi förmedvényt, amit írt, ne kelljen embereknek olvasniuk. Nem történhet meg.
– Hatalmas lehetsz ott, ahonnan jösz, jól gondolom? – kérdezte kíváncsian.
A démon szinte lángolt a büszkeségtől. A fekete lángnyelvek korommal kenték be az ódon kőfalakat.
– Az vagyok. Én vagyok a küldönc. A téboly futára. A misztériumok őrzője. A névnélküliek kegyeltje – hörögte.
– Akkor miért vagy itt? Ne haragudj, hogy ilyet kérdezek, de tíz lapnyi iromány? Máshol pestis és háború pusztít. Viszályok szaggatnak szét országokat, te pedig itt ülsz velem, ki tudja mióta, és diktálsz? Ennyi?
A gyermek lángoló szemekkel nézett rá. A fekete tűz szinte leégette az emberi bőrt testéről, és elősejlett az igazi való. Lüktető nyúlványokból és bűzös váladékból álló arca tombolt a megalázottságtól. Herman attól félt, hogy túl messzire ment.
– Hogy merészeled? Vakítsalak tán el egy hatalmas golyóval, amit a jövőben fogtok feltalálni? Ameddig szem ellát, az atomokig eléget mindent, csuhás. Hidd el nekem. De ha akarod, már most megmutathatom. Csak mondd, hogy nem csinálod tovább. És elhozom neked a tüzet, ami, ha kialszik, utána is elevenen zabálja fel a húsod és a belsőd, hosszú éveken keresztül. Vagy azt akarod talán, hogy…
Herman visszaült a kódex mögé, és megadóan feltette kezeit.
– Nem akartalak megsérteni. Csak nem értem, hogy ilyen kis feladattal miért egy ilyen hatalmas entitás van megbízva.
A kislányból már semmi se maradt. A fekete láng teljesen felemésztette, csupán egy darab ruhafoszlány emlékeztett régi énjére, az is beleégett az eleven fekete húsba.
– Az a tíz oldal az élet. A jövőnk záloga. A névnélküliek tudják, hogy mi volt, és mi lesz. Azt is tudják, hogy szükségünk van arra a tíz oldalra. Leírva, elolvasva, elterjesztve. És elrejtve a többszáz oldal közé.
Herman bólintott, és írt tovább. És csak írt. Felakadt szemekkel járt a keze, természetellenes pózban kicsavarodva. A démon addig hol olvasott, hol diktált. Hol eltűnt, hol megjelent ismét. Volt, hogy lelkeket hurcolt az írószobába, és Herman előtt nyúzta őket. Majd hol egyedül, hol ismeretlen lényekkel lejtette a carole körtáncot, amit ki tudja, milyen ördögi kakofónia kísért. A zenekart sosem látta Herman.
Majd pár perccel a hajnali kakasszó előtt, az utolsó lapnál, az utolsó szamárbőrnél az idő mintha helyreállt volna. Herman ekkorra már elhatározta, hogy megpróbálja azt a tíz oldalt elpusztítani. De tudta, hogy nagyon óvatosnak kell lennie. Írószerszámát földre ejtette, és keservesen sírni kezdett.
– Nem akarok meghalni. Túlságosan szeretek élni.
A démon odasétált, és úgy simogatta a barát ősz haját, mint anya a gyermekét.
– Tudom, kicsim. De a halál csak a kezdet. Én is csak utána lehettem az, ami vagyok.
Herman szipogva bólogatott.
– Igen, valóban hatalmas vagy. Hadd kérjek még valamit tőled!
A fekete lángok figyelmeztetően felcsaptak.
– Nem szívességet kérek. Csak mutasd magad. Mutasd meg magad teljes valódban, hogy megörökíthesselek a végtelen koroknak. Ez a kódex lesz a legmonumentálisabb, amit valaha írtak ezen a földön. Gigászi. És te lehetnél az egyik oldalán.
A démon gyanakvóan méregette Hermant.
– Valami trükköd van, csuhás? Figyelmeztetlek, nincs csapda.
– Semmi trükk, semmi átverés. A 290. oldalon csak te lennél a teljes valódban.
– Miért pont a 290. oldal?
Herman vakarta a fejét, majd azt válaszolta, ami a leghamarabb eszébe jutott. Ha elmondja, miért azt az oldalt akarja, akkor vége mindennek.
–A Jelenések Könyve után egyből, az lenne méltó hozzád.
– Nézz akkor rám, és le ne vedd a szemed rólam.
A fekete lény elkezdett nőni, a kolostor falai pedig leomlottak Herman elméjében, vagy a valóságban is? Ki tudja. De a lény csak nőtt tovább. Felért a csillagokig, és éjfekete lángjai felperzselték a napot. A szerzetes úgy érezte, mintha egy új isten emelkedne fel előtte. Izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán, orrából pedig folyt a vér, ahogy erőlködött, hogy ellenálljon a teljes és feltétlen alázatnak. Ekkor egy száj, egy fül, egy szem bukkant fel a nyúlványok miriádjai között, és mind egy nevet próbáltak kiáltani Hermannak. És végre meghallotta. Subigne.
– Subigne! – kiáltotta Herman.
A démon megremegett. A fekete lángok megmerevedve álltak az ég felé.
– Subigne, nomen tuum scio.
A hatalmasság összeroskadt, és letérdelt az apát előtt. Oly sokan élnének a lehetőséggel, hogy a nevével igába hajtsanak egy ilyen lényt, és istenek legyenek az ő szolgálata által. De Herman tudta, mivel járna ez. Ő csak egy dolgot akart. Azt a tíz oldalt. Gyorsan odalapozott a hatalmas kódexben, és egy hirtelen rántással egyszerre tépte ki a tíz lapot. A pislákoló gyertyaláng fölé tartotta, és nézte ahogy a lángok martalékává válik. Majd gyorsan lerajzolta Subigne-t, de olyan precizitással, hogy a legnevesebb illusztrátorok is csodájára jártak volna. Külön kiemelte villás nyelveit és fekete bőrét. Úgy érezte, csak ennyit tehet. A Gigas megszületett, de legalább a pokol lapjai nem mutatnak utat a névnélküliekhez. Izzadt haját hátra simította, majd ismét megszólalt.
– Expergiscere Subigne et oblivisci me nomen tuum scire.
A démon megrázta magát.
– Elkészültél, barát?
Herman bólintott.
– Elkészült a képed, és a Codex Gigas. Mert ezt a nevet adom neki. Te pedig tedd azt, amit kell, hazugság angyala. Azt hiszed, nem tudtam, hogy átvertél? Nincs már élet a számomra.
A fekete pokolfajzat kacagott.
– Okos ember vagy te, barát. Sose kérdezz olyat, amire te is tudod a választ. Bevégeztetett.
Subigne megragadta a nyakánál fogva, és lassan összeszorította mancsát. A nyaki csigolyák úgy roppantak, mint csigaház egy gyermek cipője alatt. A démon megcsókolta a halott testet, majd a sarokba hajította, és eltűnt.
Mire Subigne rájött a barát trükkjére, a hiányzó tíz lapra, már késő volt. Ő akkor már a névnélküliek előtt állt, akik eónokon át falták a testét büntetésből.
Herman porhüvelyéről, sírhelyéről semmit se tud a történelem. Talán csak a szerzetesek a megmondhatói, hogy mi lett vele.
Radmila gyönyörű fiúgyermeknek adott életet, kinek utódai még fontos szerepet játszanak majd az emberiség történetében.
A Codex Gigas jelenleg Svédországban, a Stockholmi Nemzeti Könyvtárban található. A tudósokat rengeteg megfejtésre váró dolog foglalkoztatja. Hogy írhatták meg egy éjszaka alatt? Mit ábrázol valójában az a sátáni kép a 290. oldalon? De leginkább az, hogy mi lehet vajon azon a hiányzó tíz oldalon, amit kitéptek belőle.
Válaszok