A Börzsöny mélyén
A Börzsöny mélyén
A szél már órákkal korábban megérkezett a hegyek közé. Nem egyszerűen fújt. Ordított.
A fenyők koronái úgy hajladoztak a sötétedő ég alatt, mintha valami láthatatlan óriás próbálná kitépni őket a földből. A felhők alja zöldesszürke volt, nehéz és alacsony, mint egy lassan leszakadó mennyezet.
— Ez nem normális vihar — suttogta Luca, miközben megigazította az esőkabátját.
A többiek csak nevettek.
Öten voltak. Régi barátok. Egy hétvégi túrára indultak a Börzsöny mélyére, hogy kiszabaduljanak kicsit a város zajából. Ezért megbeszélték, hogy nem visznek telefont magukkal, csak élvezik a természetet és egymás társaságát.
Bence vezette a csapatot. Magas, magabiztos fiú volt, az a fajta, aki mindig tudni vélte az utat.
Mellette haladt Dani, aki viccekkel próbálta elnyomni a saját idegességét. Luca csendesebb volt; folyton az eget figyelte. Mira fotózott mindent — az ösvényt, a ködöt, a fákat. Az utolsó pedig Ákos volt, aki már induláskor kijelentette:
— Ha jön a vihar, visszafordulunk.
Most azonban már késő volt.
Az első mennydörgés olyan erővel hasított végig a hegyoldalon, hogy a föld megremegett alattuk.
Aztán mélysötét lett az ég, mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt. A szél üvöltve söpört végig az ösvényen, az eső pedig egyszerre zúdult rájuk, vastag, jeges függönyként.
— Menedéket kell találnunk! — kiabálta Bence, de a hangját elnyelte a vihar.
A hegy megváltozott körülöttük.
Az ösvény, amin addig haladtak, egyszerűen eltűnt. A sáros talaj lecsúszott a mélybe, a fák gyökerei, mint rothadó ujjak bukkantak elő a földből.
És akkor Mira meglátta a házat.
— Ott! — mutatott előre. — Siessünk!
A villám egyetlen pillanatra megvilágította az irányt.
Egy vadászház állt a fák között. Öreg volt. Elhagyatott. Az ablakai sötéten ásítottak a viharba. Odarohantak.
Az ajtó nyikorogva tárult ki. Bent dohszag és hideg fogadta őket. A padló recsegett.
A falakon régi szarvasagancsok lógtak, poros fényképek és kifakult térképek. A kandallóban hamu maradványai hevertek, mintha valaki nemrég tüzet rakott volna.
— Ez tökéletes — lihegte Dani.
Luca azonban mozdulatlan maradt, mert észrevette a sarokban álló sáros csizmákat. Öt párat. Pontosan ötöt.
— Fiúk… — suttogta.
A villám újra felvillant.
És akkor megláttak a falon egy megsárgult újságkivágást.
„Öt fiatal tűnt el a hegyekben a nagy vihar idején.”
A dátum húsz évvel korábbi volt.
A fényképen pedig… ők voltak. Ugyanazok az arcok. Ugyanazok a ruhák.
Mira elejtette a kameráját.
— Ez… ez valami beteg vicc…
Ákos hátrálni kezdett.
— Menjünk innen. Most!
De az ajtó nem nyílt, hiába rángatták. Mintha valaki kívülről eltorlaszolta volna.
A szél egyre erősebben tombolt odakint, a ház gerendái nyögtek, a mennyezetből por hullott.
És ekkor léptek zaját hallották meg az emeletről. Lassúak, nehézkesek voltak.
Egy.
Kettő.
Három.
— Mintha valaki járna odafent — mondta Bence, majd felkapta az egyik rozsdás petróleumlámpát.
— Megnézem! – indult felfelé.
— Ne menj fel — kérlelte Luca azonnal.
De Bence már elindult. A többiek követték. A lépcső minden foknál feljajdult alattuk.
Az emelet folyosója hosszú volt és keskeny. Az ajtók résnyire nyitva álltak. Az utolsó szoba végéből nyöszörgő sírás hallatszott.
Mira remegni kezdett.
Bence benyitott.
A szoba üres volt, csak egyetlen dolog állt középen: egy régi tükör. A felülete átlátszó volt, mintha vízből készült volna. A lámpa fénye vibrált rajta. És a tükörben… nem ők látszottak, hanem öt másik alak. Sárosak voltak. Sápadtak. A szemük üres. Pontosan úgy néztek ki, mint akik napok óta halottak.
Dani hátratántorodott.
— Ez lehetetlen…
Az egyik alak a tükörben lassan felemelte a kezét, és megérintette belülről az üveget és intett nekik.
A következő villámlásnál az egész ház megrázkódott. A tükör megrepedt, és kialudt a lámpa. A sötétségben valami mozogni kezdett. Nem ember volt. Csak valami nedves suhanást éreztek és kaparásszerű hangokat hallottak. Majd Luca sikított, mert valaki megfogta a bokáját. A deszkák közül sáros ujjak törtek elő.
Dani próbálta kirántani, de a padló alól egyre több kéz nyúlt ki, és próbálta elkapni őket. Hidegek voltak és rothadásszagúak.
— Segítsetek!
Bence egy székkel csapott rájuk. A deszka beszakadt. És odalent… emberek feküdtek. Öt test.
Régi, oszladozó holttestek. Ugyanazok az arcok, min lent az újságkivágáson. A sajátjaik.
A felismerés úgy csapott beléjük, mint kint a villám egy közeli fába.
Ez nem menedékház volt, hanem a sírjuk. Húsz évvel korábban meghaltak itt. Csak nem emlékeztek rá. A vihar minden egyes évben visszahozta őket újra és újra, hogy átéljék az utolsó éjszakájukat.
Mira zokogni kezdett.
— Nem… nem lehet…
Ám Luca emlékezni kezdett a szakadékra. A lezúduló földre. A sötétségre. A rettenetes hidegre, és arra, hogy Ákos akkor is azt mondta:
— Menjünk tovább.
Odakint újra megdördült az ég. A ház falai recsegni kezdtek. A padló majdnem teljesen beszakadt alattuk. Dani eltűnt a mélyben. Mira utána vetette magát.
Bence dermedten állt.
Először látszott rajta valódi félelem.
Luca ekkor megértette, hogy nem kijutniuk kell innen, hanem elfogadniuk, hogy meghaltak. Odament a tükörhöz, és megérintette a repedt üveget.
— Emlékszem — suttogta.
A vihar hirtelen elcsendesedett. A szél elhalt. A ház sóhajtott egy utolsót. A tükör pedig egyesével elnyelte őket.
Aztán minden összeomlott.
Másnap reggel túrázók érkeztek a hegyre.
A vihar nyomai mindenütt jól látszottak: kidőlt fák, sárlavinák, letört ágak. Az egyik turista egy régi fényképezőgépet talált a sárban. Működött. Az utolsó képen öt fiatal állt egy erdei vadászház előtt. Mosolyogtak. Mögöttük azonban, az egyik emeleti ablakból ugyanaz az öt fiatal bámult kifelé a sötétből értetlen arccal.
Válaszok