Virágzik a meggyfa
Virágzik a meggyfa
A kávé megint kihűlt, mire Kornél nyugodtan leülhetett meginni. Ideges volt és fáradt. Az „öreg” – ahogy mostanában apját nevezte – nehezen értette meg, hogy gyorsabban öltözzön, mert ő elkésik a munkából. Elege volt abból, hogy minden napját az öregnél kezdte és fejezte be. Ez az örökös idegeskedés, hogy ne legyen kupi, bevegye rendesen a gyógyszert, meg egyen is. Fel tudott volna robbanni. Mi a vétke, hogy ennyi gondot kapott a nyakába?! Az öreg egyre ügyetlenebb, gyengébb, néha össze-vissza beszél… Kornélnak pedig még a munkahelyét is „grundolni” kell és ott a családja. Újra az órájára pillantott, majd idegesen az ajtófélfának támaszkodott.
– Öreg, ezt nem hiszem el… minden egyes reggel ugyanaz! – csúszott ki belőle élesebben, mint szerette volna.
Az öreg nem válaszolt. Csak ült az ágy szélén, és újra meg újra próbálta begombolni az ingét, de elvétette a gomblyukakat. A keze enyhén remegett.
– Hagyd a fenébe! – lépett oda Kornél, és szinte kitépte a kezéből az inget. Gyors mozdulatokkal kezdte begombolni. – Ez nem olyan bonyolult…
Az öreg halkan megszólalt:
– Neked nem.
Kornél egy pillanatra megállt, de nem nézett fel.
– Persze, hogy nem. Mert én még tudom, mit csinálok – vágta rá gúnyosan.
– Régen én tanítottalak – mondta az öreg szomorúan. – Cipőt kötni is.
Kornél ettől még dühösebb lett, teste megfeszült, és olyat lökött az öregen, hogy az hanyatt dőlt az ágyon.
– Igen, régen. Csak most meg nekem kell mindent csinálni helyetted! – üvöltött magából kikelve Kornél.
Az öreg csontszerűvé aszott kezeit védekezve emelte fel, tekintetébe iszonyat költözött. Aztán megadva magát a sorsnak, eldőlve maradt az ágyon. Nem szólt, csak nézett maga elé.
– Tudod mit? Hagyjuk! – őrjöngött tovább Kornél. – Oldd meg!
Felkapta a kabátját, a kulcsot az asztalról, és kiviharzott.
– Elegem van! – vágta még oda, majd becsapta maga mögött az ajtót.
A hideg reggeli levegő arcul csapta. Gyors léptekkel indult el az udvaron, mintha el tudna menekülni. De mi elől is? Az élete, a feladata vagy inkább a saját gyengesége, dühe elől? A kapu felé tartott, de félúton megtorpant.
A meggyfa ott állt a kert közepén, teljes virágzásban. Fehér szirmai csendesen hullani kezdtek a gyenge szélben. Tekintete a fa koronájára meredt, aztán lehunyta a szemét, látta maga előtt apja csalódott, rettegő arcát.
– Hát mi vagyok én? Egy állat? Az… az vagyok…
És itt volt, de gyerekként. Ugyanitt. Az apja a saját maga által készített hintát kötözte fel erre a meggyfára. Ő alig várta, hogy felülhessen rá, apja pedig mosolyogva lökte a hintát. Csodálta a fa gyönyörű fehér virágait, ahogy szállt az ég felé. Ezer emlék rohanta meg… a mindig türelmes, bölcs és büszke tekintete, ahogy őrá nézett egy ötös bizonyítvány, az érettségije után, a diplomaosztón, az esküvőjén. És most, hogy nézett rá? Kornél kinyitotta a szemét.
A fa ugyanaz volt. Csak az idő ment tovább, apja megöregedett, beteg lett. Dehát nem tehet róla!
A mellkasában kavargó düh nehézzé vált, mássá alakult. Önvád, szégyen mardosta. Keserű savat öklendezett fel a gyomra.
– Egy rohadt tetű vagyok! De hát szeretlek, apa… – suttogta könnyes szemmel, de csak a virágzó meggyfa hallotta.
– Mennyi idő van még?
A kérdés halkan, de könyörtelenül szólalt meg benne.
Nem volt rá válasz. De azt tudta, hogy egyre kevesebb.
Hogy egyszer majd nem lesz több reggel együtt. Nem lesz több beszélgetés, nem lesz több tanács. Csak a hiány. Anya hiánya sem múlt el… soha.
És akkor már nem lehet visszamenni.
De most? Most még lehet! Kornél lassan megfordult, és elindult vissza a ház felé.
Belépett, az ajtót most halkan csukta be maga mögött.
Apja már az ágy szélén ült. Az ing félig volt begombolva, keze az ölében pihent.
Kornél megállt az ajtóban, aztán lassan indult el.
– Apa… – mondta halkan.
Az felnézett, a szemében nem volt harag, csak fáradt, csendes várakozás.
Kornél letérdelt elé, és óvatosan újra gombolni kezdte az inget.
– Ne haragudj…
Apja először nem szólt, aztán csak ennyit mondott:
– Már el is felejtettem, fiam – és megpaskolta a kezét, mint gyerekkorában.
Kornél zokogva ölelte át apja keskeny vállát.
Odakintről halk szél zörgette meg a nyitott ablaktáblát. Egy-egy szirom levált a meggyfáról, és beringott a szobába, földre hullott.
Kornél felnézett.
– Szép lesz idén is – mondta halkan.
Apja követte a tekintetét, majd bólintott.
– Minden évben az, de most még szebb lesz!
Újra csend lett, de ez már szeretettel, megbocsátással és reménnyel telt.
Kornél nem sietett többé apjától, az idő úgyis siet… de vannak dolgok, amik nem várhatnak és vannak, amik soha nem térhetnek vissza.
Válaszok