A kedvencedet főztem

Egyszer meg fogom ölni. Idegtépő, mikor semmibe vesz és nem válaszol. Már az ötödik SMS-t küldöm neki, és még mindig nem reagált. Tudom, tudom, elfoglalt az irodában: megbeszélések, e-mailek, és rengeteg a munka. Nincs ideje a telefonját nézni. Bezzeg nekem könnyű, mert otthon vagyok. Annyiszor hallottam már. Dani mindig úgy tesz, mintha lustaságból lennék otthon és nem csinálnék semmit. Soha nem fogja megérteni, milyen démonokkal küzdök meg nap mint nap. Nem hiszi el, hogy én se szeretek a négy fal között lenni. Két éve nem voltunk még egy étteremben se. Régen bezzeg állandóan mentünk valahova: színházba, moziba, kirándulni. Most már nem lehet vele semmit. Vádaskodik és nem érti. Mély levegőt veszek, és elküldök még egy üzenetet. Hátha válaszol.
Leteszem a telefont az asztalra és kikukucskálok az ablakon. Minden olyan, mint mindig. Sárgulnak a levelek. Az utcaseprő levélseprés helyett a zsebében kotorászik. Mindig ezen a sarkon ilyenkor tart cigiszünetet. Kint van a friss levegőn és mégis mérgezi a tüdejét. Kimondhatatlanul felidegesít ezzel minden áldott nap. Az emberek nem tudják értékelni, hogy milyen szerencsések, hogy kint lehetnek a szabadban. Még akkor is ha a városi szmogról van szó.
Nem is olyan rég persze én is a kipufogógázról panaszkodtam. Vidékre kéne költözni. Ott is vannak iskolák. Imádtam tanítani. Persze a rendszer borzasztó, és megélni se lehet belőle, de a diákjaim miatt minden perc megérte. Néha rákeresek valamelyikükre a Facebookon. Mikor látom, hogy bejutottak a választott egyetemre, vagy külföldre költöztek, tudom, hogy megérte. Már ha egy nyaraláson ki merték nyitni a szájukat angolul, tudtam, hogy volt értelme. Otthonról tanítani nem ugyanaz.
A napom fénypontja egy csodaszép barna tacskó. Napi háromszor sétáltatja a gazdája. Zserbó. Igazából nem tudom a nevét. A Zserbót én találtam ki. Egy egész történetet fűztem a kutya és a gazdája köré. A fantáziám nélkül nem bírnám ki bezárva.
– Könyvet kéne írnod erről a sok hülyeségről, ami a fejedben van.
Csak legyintettem, mikor Anna felvetette tavaly. Nem vagyok én író. Alig beszélek már a nővéremmel. Azt mondja össze kell szednem magam. Lehet, hogy igaza van.
Nicsak, a szembe szomszéd lány otthon van. Ilyenkor? Innen az ablakból is látom, hogy gyönyörű, mint Sissi. Pontosabban, mint Romy Schneider a Sissiben. Igazi hercegnős. Nem hiszem, hogy tudja, hogy figyelem, mert minden reggel nyitott függöny előtt öltözködik, míg szürcsöli a kávéját. Kiskosztüm, magassarkú, divatos retikül. Valami irodai munkája lehet. De mit keres most itthon? Mosolyogva húzza be a függönyt.
Tekintetem a szomszéd lakáshoz vándorol. Egy idős hölgy lakik ott a palotapincsijével. Én is mennyire szeretnék egy kutyát!
– Te is tudod, hogy azt le kell vinni sétálni. Ha erre se vagy képes, miért gondolod, hogy ez jó ötlet?
Igaza van Daninak. Felvetettem a macska gondolatát, de azt mondta, hogy csak akkor, ha én veszek neki kaját meg almot. Tudja, hogy ez lehetetlen. A rendelés is kizárva, mert ajtót kéne nyitni a futárnak.
Nem voltam mindig ilyen. Mikor Danival találkoztunk, izgága, minden lében kanál belevaló csaj voltam. Rengeteg tervünk volt, mikor megházasodtunk. Ő szerencsére nagyon jól keres a cégnél. A tanári fizetésem se volt akadály a terveinkben. Miénk volt a világ, egészen két évvel ezelőttig. A pánikrohamok anyukám halála után kezdődtek. Annát és Danit leszámítva ő volt az egyetlen családtagom. Hirtelen történt. Szívrohamot kapott a piacról való cipekedés közben, és ennyi volt. El se tudtunk búcsúzni tőle. Egy hónapra rá kiraboltak fényes nappal a Király utcában. A szorongás és pánikrohamok ettől csak megerősödtek. Elkezdtem újra futni, hogy levezessem a feszültséget. Egyik futás alkalmával egy férfi rám ugrott. Kis híján megerőszakolt, ha nem fut arra két férfi. Ha belegondolok mindegy is. Akár meg is erőszakolhatott volna. Az életemet elvette. Azóta nem merek az utcára lépni. Egy ideig próbáltam, aztán feladtam. Agorafóbia. Fél éve dolgozom egy csodálatos online pszichológussal Mégse merek kilépni az utcára. A jövő héten talán. Mindig ezzel hitegetem magam. A jövő hét sose jön el.
Ránézek az órámra. Nyolc perc, és kezdődik a terápiás ülésem. Aztán szabad vagyok. A japán diákom lemondta a délutáni angolórát. Nem is baj, úgyis annyira ideges vagyok, hogy Dani nem ír vissza. Mostanában egyre többet fordul elő, hogy nem válaszol, meg később ér haza. Túl sok a munkája. Lehetnék megértőbb. De rosszul esik. Már az is megfordult a fejemben, hogy más van a dologban. Már nem úgy ölel, mint régen. De nem. Dani sose csalna meg.
Még utoljára ellenőrzöm az utcát és a szemben lévő házat. A nénike az ebédet kavargatja. Sose értettem, miért eszik ilyen későn. Lassan három óra. Zöldborsófőzelékre tippelek virslivel. A kutyának is ad belőle mindig egy falatot. A többi lakásban csend van. De nicsak, Sissi hasonmása kinyitotta a függönyt. A haja kócos. A szokásos kiskosztüm helyett egy póló van rajta. Régen én is hordtam egy hasonlót. Nicsak. Valami férfi volt nála. Napközben. Érdekes. Nem látok a lakásban senkit, de a ház ajtaja nyílik. Egy férfi lép ki rajta. Elsápadok. Az nem lehet…
Alig figyelek Alízra, a pszichológusomra. Nem tudok másra gondolni, mint amit pár perce láttam. Már mindent értek. Ez mindent megmagyaráz. Tudom, mit kell tennem.
– Nézd, Veronika, minden ülésen azt mondod, hogy majd a jövő héten. De te is tudod, hogy ez halogatás. Mi lenne, ha a héten megpróbálnád? Szerintem készen állsz rá – javasolja Alíz.
– Rendben – bólintok – Még ma.
Életemben először nem hezitálok. Szerintem még Alízt is meglepte a magabiztos lelkesedésem.
– Biztos vagy benne?
Bólintok.
– Akkor, ahogy megbeszéltük, kezdjük valami egyszerűvel. Nem kell sehova menned. Csak ki a ház elé, és vissza.
– A sarki bolt – kiáltom. – A házunk mellett van egy sarki kis bolt. Oda.
– Rendben. Ha úgy gondolod.
Végigmegyünk minden légzéstechnikán és stratégián, amit hónapok óta gyakorlunk. Azt mondja, vigyem magammal a telefont, és hívjam azonnal, ha baj van. Én vagyok az utolsó kliense, bármikor fel tudja venni. Mosolyogva bólintok, de tudom, erre nem lesz szükség.
– És Veronika, büszke vagyok rád. Hidd el, az első lépés a legnehezebb. Innentől minden könnyebb lesz.
Én meg elhiszem.
Ránézek a telefonomra, mikor kilépünk a zoom-ból. Végre egy SMS Danitól:
“Ne haragudj. Egész nap megbeszéléseim voltak. Fél 6 körül jövök.”
Persze. Lehajtom a fejem. Semmi puszi, szeretlek, vagy hiányzol. Még egy fránya smiley se. Lassan elmaradoztak ezek a kedvességek. Most már értem, miért. Nem baj, ma én főzök vacsorát.
Veszem a kabátom. Több, mint egy éve nem volt rajtam, azóta nem jártam az utcán. Kattan a zár. Mély levegő. Képes vagy rá. Remegve fogom a korlátot, ahogy lassan araszolok lefelé a lépcsőn. Becsukott szemmel elszámolok tízig, majd kinyitom a kaput. Nem lesz baj. Nem lesz baj. Ismétlem magamban. A szmogos levegő megcsapja az arcom. Csak húsz lépés a sarki kisboltig. Megveszem, ami kell, öt perc és otthon vagyok. Csak egy kis gyömbér és földimogyoró kell a Thai csirkéhez. Általában mandulával vagy tahinivel csinálom a szószt hozzá, de ez különleges alkalom.
Mikor Dani hazajön, nem mondom el neki, hogy kimentem az utcára. Nem hinném, hogy érdekli. Igazából engem se. Most már úgyis mindegy.
– A kedvencedet főztem – közlöm, ami egy kis mosolyt csal az arcára. Nem puszil meg, mint régen.
Az asztalnál ülünk már, mikor a napjáról kérdezem. Semmi különös, persze. Megbeszélések, aztán az aktuális projektjén dolgozott egész nap. Legszívesebben üvöltenék, de megpróbálom megőrizni a hidegvérem. Valamire jók voltak Alíz relaxációs gyakorlatai. Az öklöm persze olyan szorosan szorítom az asztal alatt, hogy már fáj.
– Nagyon finom. Még jobb, mint máskor. Valami újat próbáltál? Talán a szósz? – kérdezi, ahogy lapátolja a vacsorát.
– Egy jó háziasszony sose árulja el a titkát – somolygok, majd összehúzom a szemöldököm. – Láttalak ma.
Hirtelen megáll a villája a levegőben.
– Mikor kijöttél a szomszéd házból.
Elsápad a tekintete.
– Idegesen nézelődtél körbe, ahogy az inget betűrted a nadrágodba.
Már lilul a feje.
– A szomszéd ringyón meg a kedvenc Tankcsapda pólód volt.
Nem jönnek ki szavak a torkán. Segítségért kiáltana, de nem tud. Sápadt arccal és lila ajkakkal esik össze.
Mire a mentők kiérnek már késő. Allergiás roham.
– Allergiás? De mire? Nem, nem, nem tudtam.
Remegve zuhanok a földre és a holttestét ölelem. A mentős segít fel.
– Sajnálom asszonyom, de meg kell nyugodnia.
Nagy nehezen felállok. Letörlöm a könnyeim. Aláírom a papírokat. Mikor bezárom az ajtót a mentősök mögött már nem remegek. Lehet, hogy mindenről hazudott, de legalább arról, hogy allergiás a földimogyoróra nem…