Éjszakai ragadozó

Éjszakai ragadozó

Fent, messze északon, ahol az örök tél uralkodik, a hegyek csúcsai az égig nyúlnak. A völgy lábánál hatalmas cédrusok őrködnek, mint hallgatag óriások. A fák gyűrűjében, a hófödte hegyek lábánál megbújik egy apró falucska, alig száz lelket számol.
A falu népe az erdő és a hegyek adományából él. Vadásznak, prémeket készítenek, majd eladják azokat a távoli városokban. Életük egyszerű, szinte ősi, mégis békés. Esténként a tűz köré gyűlnek, és az öregek elmesélik a régmúlt idők történeteit. A lángok fénye meg-megvillan az arcokon, miközben a városból hozott ital lassan elhomályosítja az érzékeket. Van, aki elalszik a tűz mellett, mások tágra nyílt szemmel hallgatják az olykor vérbe fúlt rémtörténeteket.
Egy ilyen éjszaka után a hold fényében sejtelmes árnyak vetődtek a kunyhókra. A vadászok korán nyugovóra tértek, hiszen hajnalban indulniuk kellett. A kutyák nyugtalanul mocorogtak, mintha valamit megéreztek volna.

A vadászat

Napkeltekor hat szán indult útnak a hegy irányába. Az élen a falu legidősebb, legtapasztaltabb vadásza, a Rőtszakállú haladt. Mindegyik szánon ketten ültek; fegyvereik közt volt puska, íj és dárda. A szánok gyorsan siklottak a keményre fagyott havon, és hamar elérték az erdő szélét.
A tisztáson megálltak, a kutyákat leoldották, majd meghúzták bőrtokos flaskáikat, hogy átmelegedjenek. A Rőtszakállú kiadta az utasításokat, és bevetették magukat a sűrűbe. Szarvasnyomokat kerestek – húst kellett vinniük a falunak.
Órák teltek el eredménytelenül. Az erdő néma volt, mintha minden élőlény eltűnt volna. Már-már feladták a keresést, mikor egy fiatal vadász felkiáltott: borzalmas látvány tárult eléjük. A hóban nyolc-tíz szarvas teteme hevert, kibelezve, letépett fejjel. Testükön hatalmas karmolásnyomok húzódtak.
A vadászok döbbenten álltak. Ilyen vérengzést még soha nem láttak. A kutyáknak dobtak néhány koncot, ám az állatok visszahőköltek, és vonyítani kezdtek. A húsból áradó szag idegen, émelyítő volt – még a legedzettebb kutyák is megérezték a természetellenes halál bűzét.
A Rőtszakállú szó nélkül intett: visszaindulnak. A szánok hangtalanul siklottak vissza a faluba. A vadászok hallgattak; mindegyikükben ott lappangott a kimondatlan félelem.

A falu gyűlése

A nap már delelőn járt, amikor visszaértek. A falubeliek örömmel siettek eléjük, de arcukra fagyott a mosoly, amikor meglátták, hogy zsákmány nélkül jönnek. Csak néhány véres húsdarabot hoztak magukkal.
A vadászok hallgattak, ittak a kulacsból, rágyújtottak. Végül a Rőtszakállú megszólalt:
– Estére rakjatok nagy máglyát. Mindenki jöjjön a tűzhöz.
Mire leszállt az éj, a falu közepén hatalmas tűz lobogott. Az emberek köréje gyűltek, a gyerekek anyjuk ölébe bújtak. A lángok fénye aranyszínű árnyékokat vetett az arcokra, és a tűz pattogása volt az egyetlen hang a fagyos csendben.
A Rőtszakállú elmesélte, mit láttak az erdőben. A hallgatóság lélegzet-visszafojtva figyelt. Ekkor szólalt meg a falu legöregebbje:
– A hegyekből egyszer már lejött egy vérengző medve. Akkora volt, mint két ember egymás vállán. Meglőtték, többször is, de soha nem találták a tetemét. Azt hittük, elpusztult. Tévedtünk. Most visszatért… hogy bosszút álljon.
A vének tanácsára senki sem ment haza. A vadászok csőre töltötték fegyvereiket, a többiek dárdát fogtak. A Rőtszakállú intett:
– A szívét célozzátok. A koponyája keményebb a kőnél.

A támadás

Éjfél felé a kutyák halkan nyüszíteni kezdtek. Aztán egyre hangosabban. Reszketve bújtak egymáshoz, és az emberek tudták: valami közeledik.
A fák között hatalmas árny mozdult meg. A test szürke volt, mozgása lassú, de fenyegető. A levegő megtelt vér és rothadás szagával.
– Közelít a szörny… – suttogta a Rőtszakállú.
A medve kilépett az erdőből. Két lábra emelkedett, és három méternél is magasabbnak tűnt. Üvöltése végigvágott az éjszakán, s a kutyák vinnyogva lapultak a hóba.
Egy pillanatig senki sem mozdult. Aztán a szörny előrerontott, és mielőtt bárki reagálhatott volna, karmaival lesújtott. A Rőtszakállú fejét egyetlen csapással letépte.
A látvány megrémítette a vadászokat, de azonnal tüzeltek fegyvereikkel. A golyók megdöbbentették a medvét, de nem állították meg. Tántorogva, hörögve tört előre.
Ekkor egy fiatal fiú, dárdával a kezében, előlépett a tűz fényébe. Odarohant, s teljes erejéből a szörny szívébe döfte a dárdát. A medve felordított, teste megfeszült, majd lassan összerogyott. Az üvöltés elhalt, a falura csend ült.

A hajnal

A falu népe sírva gyűlt a Rőtszakállú teste köré. Hamvait másnap az erdőben szórták szét, ahol egész életét töltötte. A szörny bőrét megnyúzták, fejét karóra tűzték, és kivitték az erdő határába – figyelmeztetésül mindenkinek, aki a békés falu nyugalmát megzavarná.
A falura újra béke szállt. Az emberek lassan visszatértek megszokott életükhöz, de esténként, ha a tűz köré gyűltek, a Rőtszakállú és a hegyi szörny története újra és újra feléledt a lángok táncában.