Walpurgisi éj a krematóriumban

Walpurgisi éj a krematóriumban

Hűvös téli este volt, amikor munkába indultam. Gyalog mentem a bokáig érő hóban. Nem laktam messze a krematóriumtól – nagyjából egyórás, kényelmes séta volt a friss, ropogó havon.
Keresztülhaladtam a városon. Az utcákon már alig járt valaki, csak a lámpák fénye vetett sápadt árnyakat az útra. Mire elhagytam a városhatárt, a hó ismét esni kezdett – sűrű, pálcikaszerű pelyhekben hullott, mintha az égből egy láthatatlan kéz szitálta volna. A fények lassan eltűntek mögöttem, és már csak a hó fehér, vakító fénye mutatta az utat a célom felé.
Egy keskeny, aszfaltos útra tértem le. Vastagon borította a hó, épphogy egy autó elfért volna rajta. Nem is sokan járnak errefelé – hiszen ide önszántából senki sem jön. Ez már a holtak birodalma volt, ahol a testük az enyészetté válik.
Az út két oldalán sűrű erdő terült el, ami még baljósabbá tette az éjszakát. Innen már kitalálhattad, mi a munkám: krematóriumban dolgozom. A holtakat szabadítom meg a testüktől, a romlástól, hogy csak egy lapátnyi csont maradjon utánuk – amit aztán porrá őrlök, míg egy maréknyi hamu nem lesz belőlük.
Ezen az éjszakán a Walpurgis-éj vette kezdetét. Igaz, hó már nem is lehetett volna, hiszen tavasz elején jártunk. Mégis, mintha valami természetfeletti erő tréfálkozott volna az évszakokkal, úgy szakadt a hó, mint egy átok. A hiedelem szerint ezen az éjen a boszorkányok és híveik az ősi szellemekhez fordulnak, segítségüket kérve a mágia erejével.
Több éve jártam már ezen az úton, mégis rossz előérzetem támadt. Már közel jártam: halványan látszott a komor épület kéménye, ahol a holtak „távoztak” – a semmibe, hogy eggyé váljanak a mindenséggel.
Ahogy megpillantottam az épületet, úgy tűnt, mintha fölém tornyosulna, hogy elnyeljen. Szinte lélegzett: kéményéből bűzös, sötét füst szivárgott, mintha maga az épület is élne. A környék vadjai messziről elkerülték.
Már csak ötven-hatvan méterre jártam a bejárattól, amikor különös fényeket vettem észre az úttól balra, az erdő szélén. Kékes-lilás villanások tűntek fel, egyre több. A Walpurgis-éj jutott eszembe.
Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak a fáradtság játszik velem, de a borzongás eluralkodott rajtam. Gyorsítottam a lépteimet. Tudtam, hogy bent, a holtak között biztonságban leszek. Az élőktől kell félni, nem a halottaktól.
Végre beértem a krematóriumba. A megszokott, dermedt csend fogadott. Kollégám, akit váltottam, már várt, hogy átadja a műszakot, és megigya a jól megérdemelt pálinkáját.
Amikor ránézett az arcomra, azonnal észrevette, hogy valami baj van. Ő is tudta, miért különös ez az éj, de nem beszéltünk róla. Csak intett, elköszönt, és sietve távozott.
Én ellenőriztem a kemencét: csak néhány csont maradt benne. Kikotortam, őrlőbe tettem, és finom hamuvá zúztam, majd felcímkéztem a tégelyt. Este tíztől reggel hatig tartott a műszakom – nagyjából nyolc-tíz holtat tudtam elhamvasztani, egyenként ötven-hatvan perc alatt.
Betoltam az első testet a kemencébe. A hő elvégezte a dolgát. Becsuktam az ajtót, és hamarosan megkezdődött az égés.
Volt időm. Átmentem a pihenőbe, elővettem a vacsorámat. Halálos csend honolt. Csak a kemence mély, sercegő hangja hallatszott.
Már majdnem befejeztem az étkezést, amikor furcsa hang ütötte meg a fülemet. Nem tudtam, mi lehet – itt soha semmi más nem szokott hallatszani. Eszembe jutott az erdei fény, a Walpurgis-éj… Tréfát űz velem valaki? Egyedül voltam a holtakkal.
A hangok erősödtek: suttogás, majd élesebb, sípoló hangok. A hideg végigfutott rajtam. Erőt vettem magamon, és kimentem a kemencéhez. Csend.
Körbenéztem – és akkor vettem észre: eltűnt egy hulla.
„Úristen!” – szakadt ki belőlem. A félelem elborított. Próbáltam észérvekkel magyarázni: a hullák nem kelhetnek életre. De a testem remegett, a kezem zsibbadt.
Akkor ismét hallottam valamit – halk susogást, mintha a szél járta volna át az épületet:
– Segíts… segíts…
Aztán egy velőt rázó sikoly, majd dobogás a kemencéből. Megfagyott bennem a vér.
Nem tudtam mozdulni. Csak álltam ott, amíg el nem ült minden hang. Aztán közelebb merészkedtem, benéztem a kemence kis ablakán – és újra hallottam:
– Segíts…!
Ekkor valami belülről megrázta a kemencét. A hideg verejték kiült a homlokomra.
Visszamenekültem a pihenőbe, magamra zártam az ajtót. Fel-alá járkáltam, és motyogtam:
„Ez nem létezhet… ez nem történhet meg…”
Végül elővettem a dugi pálinkát, ittam belőle, rágyújtottam. Lassan megnyugodtam. Ránéztem az órámra – elvileg letelt az egy óra, a hamvasztásnak vége kellett legyen.
Kimentem. De újra hiányzott egy test.
A hűtőkamrába mentem. A levegő fojtó volt, hideg, bűzös. Ahogy beljebb léptem, kékes-lila fény villant. Hátrafordultam – árnyakat láttam elsuhanni az ajtónál. A következő pillanatban az ajtó becsapódott, és bezárult mögöttem.
Pánikba estem. Tapogatózva próbáltam kijutni, de minden irányban hideg testekbe ütköztem. Elvesztettem az időérzékem, a józan eszem. Úgy éreztem, én is halott vagyok, köztük rekedve.
Végül a szemem hozzászokott a sötétséghez. Az ajtó alatti résen halvány fény szűrődött be – és árnyak mozogtak a kemence körül. Odaosontam, a fülemet a hideg vasajtónak támasztottam – az lassan engedett, kinyílt.
Kijutottam. A hiányzó holttestek ismét a helyükön voltak. Már nem féltem. Visszamentem a pihenőbe, kitárva hagytam az ajtót.
Megittam a maradék pálinkát, rágyújtottam. Vártam. Semmi sem történt. Reggelig volt még néhány óra, így úgy döntöttem, lemegyek az alagsorba.
A pince mélyén vasajtó állt. Résnyire nyitva volt, pedig zárva kellett volna lennie. Fény szűrődött ki, és halk nesz hallatszott. Beléptem – és ott találtam a kollégámat.
Abban a pillanatban mindent megértettem. Ő állt az egész éjszakai borzalom mögött.
Nem szóltam. Egy jól irányzott ütéssel a földre küldtem, majd megkötöztem a ravatalozó függönyzsinórral. Mikor magához tért, felcipeltem a kemencéhez.
Bevallotta: csak tréfának szánta. De én már az őrület határán voltam.
„Az én viccem fájni fog” – mondtam, és belöktem a hamvasztó aljba.
Könyörgött, ordított, sírt.
„Elengedlek… de csak a kéményen keresztül.”
Rácsaptam a kemence ajtaját. Néhány perc múlva lángra lobbant, és szabadon távozott – a füsttel együtt.
Így ért véget a Walpurgis-éj.
A szelleme azóta is ott bolyong az erdő csendjében.