Szerelem a tengerparton

Anna békésen üldögélt a tengerparton, elmerült a lenyugvó nap narancsos fényében, ahogy cikázott a hullámokon. Egy újabb csalódás után döntött úgy, hogy a nyarat a tengernél tölti. A természet lenyűgöző szépsége mindig erőt adott neki az újrakezdéshez. Lágy szellő játszadozott hosszú barna fürtjeivel, bokáját a hullámok csapdosták, ő pedig becsukta a szemét és élvezte, ahogy átadta magát a természet játékának. Hirtelen egy erőteljes hang ütötte meg a fülét és visszatért a valóságba.
– Hölgyem, hall engem?!
De Anna nem válaszolt, olyan távolinak tűnt a hang forrása, de a következő pillanatban már egészen közelről hallotta.
– Az az ön kalapja ott a hullámokon? – kérdezte egy férfihang.
Anna kinyitotta a szemét, és valóban az ő kalapja ringatózott a víz felszínén. Bólintott és gyorsan felugrott, de az ismeretlen már úszott is érte. Anna hálálkodva köszönte meg, de az ismeretlen férfi morgott valamit az orra alatt, hogy jobban vigyázzon az értékeire, és faképnél is hagyta. Az incidens után a lány maga is meglepődött, hogy nem az ismeretlen faragatlan modora dühítette, inkább az, hogy a jóképű férfi szinte ügyet sem vetett rá. Lassan elindult hazafelé. Nem messze lakott a tengertől, csendes nyugodt környéken, közvetlen szomszédságában évek óta üresen álló ház állt. Elégedetten ült ki a teraszra egy frissítő jeges limonádéval és nézte a naplementét, ahogy eltűnik a horizonton. Békés nyugalom szállta meg, az itt eltöltött idő újra visszahozta életkedvét. A másnapi teendői jártak a fejében, mikor hangos zene ütötte meg a fülét, mintha a szomszédos házból jött volna.
Vajon valaki megvette?– tűnődött magában, de abban a pillanatban már meg is kapta rá a választ.
A tengerparti férfit látta jókedvűen kijönni a házból, akit egy vidáman szórakozó társaság követett.
– Hát ez remek, lőttek a nyugalmas estéknek!– gondolta Anna. Mivel nem szerette volna, hogy észrevegyék, bement a házba. De hiába próbált, nem tudott elaludni a vidám társaságtól. Úgy döntött, hogy szól nekik, hogy legyenek csendesebbek. Ahogy kilépett a házból, meglátta a jóképű idegent, aki egy feltűnő szőkeség társaságában volt, aki szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát. Anna szíve összeszorult és inkább visszafordult.
Reggel hangos motorzúgás ébresztette fel, dühösen kiugrott az ágyból és kiszólt az ablakon:
– Nem lehetne egy kicsit halkabban?!
A motoros férfi elnézően biccentett, de a derekát szorosan átölelő nő, csak gúnyosan felnevetett. Anna bosszankodva becsukta az ablakot, majd főzött egy erős kávét. Gesztenyebarna hosszú haja lágyan omlott a vállára, gyorsan felvett egy pólót és rövidnadrágot, majd elővette a festővásznát és lement a partra. Keresett egy csendes, nyugodt helyet, ahonnan megörökíthette a tenger szépségét. A festészet mindig megnyugtatta, bár ismerősei tehetségesnek tartották, de ő inkább csak saját örömére festett. Ahogy lehajolt, hogy egy új színt keverjen ki, az állvány megbillent és felborult. De abban a pillanatban valaki már fel is állította a vásznat, és ismerős arc bukkant elő.
– Úgy tűnik maga körül minden életre kel – mondta mosolyogva. – Hol a kalapja kezd úszni, hol a vászon dől el.
– Ez csak balszerencsés véletlen, – felelte ingerülten Anna, de utána békülékenyen folytatta – de köszönöm, hogy segített ismét.
A férfi közelében úgy viselkedett, mint egy kamasz, remélte, hogy ezt ő nem vette észre.
– Egyébként szeretnék elnézést kérni még egyszer a reggeli motorzajért. Most költöztem ide, és nincs szándékomban rossz viszonyban lenni a szomszédokkal.
– Talán én is kicsit túlreagáltam a dolgot – mosolyodott el a lány.
– Nick vagyok – nyújtotta kezét a lánynak.
– Anna.
– Maga festő? Gyönyörű kép.
– Nem, csak szeretek festeni.
– Pedig jól mutatna egy ilyen kép a lakásomban. Szívesen megvásárolnám.
– Tudja mit, odaadom, ha befejeztem. Már nincs sok hátra.
– Remek, akkor ma késő délután elmegyek érte, ha megfelelő.
Anna bólintott, és csak remélte, hogy a férfi nem veszi észre, ahogy enyhén remegő kézzel folytatta a képet.
Izgatottan várta a délutánt, pedig tudta, hogy jóképű szomszédja már foglalt. A szőkeség egyértelműen kimutatta, hogy Nick az övé. Mégis valami megmagyarázhatatlan okból azt érezte, hogy a férfi sem közömbös iránta. Anna pántos fehér könnyű kis nyári ruhát vett fel, haját feltűzte, de néhány kósza tincs arcába hullott.
Délután hatkor érkezett meg Nick. Sötét haja és napbarnított bőre éles ellentétben állt világító kék szemével, amelyben csibészes fény szikrázott.
Anna beinvitálta a nappaliba, ahol már ki volt készítve a festmény.
– Gyönyörű – áradozott a férfi. – Szerintem ebből simán megélhetne, van néhány barátom akik odáig lennének a képeiért – mondta.
– Köszönöm, de maradok így – mosolygott Anna, jólesett neki amit hallott.
– Viszont én nem szeretek tartozni senkinek, így készültem egy kis vacsorával cserébe a képért, úgyhogy nem fogadom el a nem választ – nyújtotta a kezét Anna felé.
– Hát, akkor erre mit is mondhatnék?!
Tíz perc múlva már Nicknél ültek az asztalnál, a vacsora tényleg isteni volt, közben a férfi mesélt magáról, rendkívül szórakoztató volt. Anna talán a bor hatására, de ő is egyre inkább elengedte magát és kinyílt. Ahogy a tornácon ültek Nick egy újabb pohár bort akart önteni, de Anna tiltakozott, már így is eleget ivott.
– Lassan indulnom kellene, köszönök mindent, nagyon jól éreztem magam – állt fel.
Bár Anna egyedül akart visszamenni Nick ragaszkodott hozzá, hogy visszakísérje.
– Különben is szeretem éjszaka a tengert, azért is költöztem ide, mert itt mindig ki tudok kapcsolni.
Anna fázósan húzta össze magát, mire Nick átkarolta, amitől a lányt egyből melegség öntötte el. Torkában dobogott a szíve és magában azt kívánta, hogy bárcsak sose érne véget ez a pillanat. De pár perc múlva már a háza előtt álltak.
– Még egyszer köszönöm az estét.
– Én köszönöm a képet és… – Nick ahelyett , hogy elengedte volna gyengéden magához húzta a lányt és megcsókolta. Anna szíve a torkában dobogott, teljesen átadta magát a férfi csókjának.
Nick szemében egyértelmű vágy csillogott, ahogy a lányra nézett.
– Ó édes Annám – simogatta meg az arcát a lánynak. Anna tudta, hogy nem tud ellenállni a Nick vonzerejének, de hirtelen mint aki kijózanodott eszébe jutott a szőkeség.
– De Nick, a barátnőd…
– Hogy ki? – döbbent meg őszintén a férfi.
– Hát az a szőkeség a motoron – mondta tétován.
Nick felnevetett.
– Ja, őrá gondolsz! Ő Natalie, az üzlettársam húga, bár való igaz , hogy tetszem neki, de nekem nem az esetem. Én inkább a kissé ügyetlen, de annál melegszívűbb barna hajú nőket szeretem, és nem árt, ha a szomszédom is – ölelte meg ismét a lányt, majd szenvedélyesen megcsókolta. Anna érezte, hogy Nickben megtalálta az igazit.