Csak kicsit utazom
szép az ég, mint rendesen. szürke, konok és nyugodt egyszerre. magától rázza rám hangulatát, és ez most jó.
orromban érzem a réz illatát, újabb megfázás, persze, hisz itt az ősz. a vonat siklik, a csomagtartón kis lámpások dacolnak a konok szürkeséggel, rátrompfolnak, az egész, mint egy etüd (le babillage du soleil).
mondhatnám, milyen a kép odakinn, de ezt már leírták több százan, hol unalmasan, oldalakra nyújtott rétestészta, a hátam közepére sem kívánom, volt aki egész szépen visszaadta ezt az egészet, azt meg már elsütötték. képzeld ide a kettő egyvelegét, de inkább azt mondom, engedd el a fantáziád.
vizes minden, hideg, de mégsem üres, valahol az ősz nyugalma itatja át a tavasz frissességét, ilyenkor megáll az idő, de mégis halad a világ. egy másodperc tart egy hétig, de nem, nem fájdalom és szenvedés lassítja az időt, most nem. ilyenkor csak magamnak vagyok, befelé érzek minden porcomban, és másképp látom a dolgokat. azt hiszem, ez a Busido, de nem szabad itt valamiféle megvilágosodásra gondolni, ilyen faszságokkal telefirkálni ezt a gyönyörű, ezüstszürke pillanatát a mának, ha ma halnék meg, boldogságom ecsetjével tennék pontot hosszú mondatom végére. de most még nem, inkább élvezem, hagyom magamon eluralkodni.
szétválnak a sínek, ahogy szétnyílnak, támad közéjük egyre csak a zöld fű bundája egy álmodó ligetnek, kis gomba-kalapját emeli az esőnek. emlékeimbe öltöztetem a száraz botladozó, barna búzaszárak ősz parókáját, hadd mondják el maguk az errejárónak, hogy nemcsak elmesélni lehet, hanem megélni.
megérkezem, lassul a vonat, felállok. nagy levegő, Istenem, egy újabb kanál tiszta leves, egy helyes döntés, a szemben ülő szemében a csillogás, de tudom, elmúlik lassan. még kicsit szelíden duruzsolnak a kerekek, dudaszó, házak a ködben, lámpaoszlopok kapaszkodnak egymásba, és végül, mint mindig…
újabb ajtó
A szerző kifejezett kérésére jelent meg ez a novella ebben a formában!
Válaszok