Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Karácsonyi vonat
Akkoriban még igazi tél volt. Már novemberben leesett az első hó, és a hófehér utcák szinte csillogtak az esti lámpafényben.
Emília még kislány volt, aki egy piciny kis faluban élt. Szülei, Feri és Marina, gyerekkorukban ugyanabban az árvaházban nevelkedtek, ahol barátságuk idővel szerelemmé változott, és alig 20 évesen már elkezdték a közös életüket.
Az árvaházból kikerülve, hozzájutottak egy kis parasztházhoz, amit mindig újítgattak. Átmenetileg az alkalmi munka jelentette nekik a megélhetést, de közben tanulással és szorgalommal igyekeztek bizonyítani, hogy képesek kitörni a hátrányos helyzetükből. Árvaként rokonaik sem voltak, de barátaik annál inkább, akik közül az egyik házaspárt, Pétert és Katit, szinte családjuknak tekintették, akikkel mindig számíthattak egymásra.
A házhoz hatalmas kert tartozott, ezért úgy döntöttek, megtermelik maguknak a zöldségeket, és ha bőséges lesz a termés, még a szomszédban lévő városi piacra is járnak majd árusítani. Olyan jó minőségű volt a föld, hogy termés is lett bőségesen. Autójuk nem volt, de legjobb barátaik átmenetileg biztosítani tudtak számukra egy kisebb kis járgányt. A piacozás olyan anyagi forrást jelentett számukra, hogy a következő évben már tudtak vásárolni maguknak egy szállításra is alkalmas kisebb teherautót. Nagyon büszkék voltak, hogy szorgalmukkal mindig előrébb jutottak. Boldogságukhoz már csak egy gyermek hiányzott. Egy gyermek, akinek olyan gyermekkort szerettek volna biztosítani, ami nekik sajnos nem adatott meg.
Emília születésével kiteljesedett az életük, és szerető gondoskodással nevelték a szőke, kék szemű, gyönyörű kislányt, aki szépen cseperedett.
Emíliát a piacra is többször vitték magukkal. Még csak 3 éves volt, de már lelkesen segített szüleinek. Ha épp nem tudták magukkal vinni, akkor a legjobb barátaik mindig felajánlották, hogy vigyáznak rá. Péteréknek sajnos nem lehetett gyermekük, ezért a kis Emília lett a keresztlányuk.
Boldogan vállalták ezt a szerepet. A szülők télen ritkábban jártak piacozni. Ilyenkor tudták leginkább kiélvezni a családi lét minden örömét. Marina rengeteget mesélt kislányának, imádtak együtt sütögetni, főleg Emília kedvenc süteményét a hókiflit, sokszor rajzoltak hercegeket, hercegnőket, és azoknak még nevet is adtak.
Aznap hatalmas hó esett. A szél hordta a havat, az utak csúsztak, nagyon hideg volt. Az ősz végi szezonális zöldségek eladása még hátra volt. A szülők nem akarták Emíliát a nagy hideg miatt magukkal vinni, de keresztszülei felajánlották, hogy szívesen vigyáznak rá. Miután elindultak a piacra, útközben megálltak Péteréknél, hogy kislányukat rájuk bízzák. Emília nagyon örült, hogy addig keresztszüleivel játszhat. Anyukája átölelte, és megígérte neki, ha hazaérnek, hoz neki szív alakú, marcipánnal díszített tükrös mézeskalácsot.
Péterék jól befűtöttek, hogy a keresztlányuk még véletlenül se fázzon meg, és Kati finom húslevest készített. Közben rengeteget játszottak.
Hirtelen kopogtak. Péter ajtót nyitott, és lesújtó tekintettel két rendőr állt vele szemben.
– Jó napot kívánok! Ön Kovács Péter? – kérdezte az egyik.
– Igen, miért? – válaszolt Péter elcsukló hangon.
– Sajnálattal közöljük, hogy Fodor Ferenc és felesége autóbalesetben elhunytak. Azt elhunyt Fodor Ferencné még életben volt, mikor arra kérte kollégáinkat, hogy Önöket kell értesítenünk a történtekről. de ezt követően ő is elhunyt – mondta a rendőr.
Péter szíve szinte kettéhasadt. Azt sem tudta, hogyan közölje ezt Katival, és ezzel a kicsi lánnyal, aki a szobában játszik boldogan, várva haza a szüleit.
Összeszedte minden erejét, és félrehívta Katit, aki a sírástól megszólalni sem tudott. Csak leült, zokogott, közben nézte Emíliát. Nem tudta, hogyan közöljék vele azt, hogy soha többé nem jönnek érte a szülei. A szíve szakadt meg érte. Emília felfigyelt a zokogásra.
– Miért sírsz Keresztanyu? – kérdezte.
– Gyere, ülj ide az ölembe kicsim! – mondta Kati, majd remegve folytatta mondandóját.
– Anyukád és apukád nagyon szeretnek téged, de most hosszú időre el kellett utazniuk egy nagyon távoli világba, ami az égben van. Addig is ránk bíztak téged, de angyalként az égből vigyázni fognak rád.
Péterék azonnal tudták, hogy Emíliát nekik kell felnevelni, és ezt nem is gondolták másképp. Úgy szerették, mintha a saját gyermekük lenne.
Emília nem nagyon értette keresztanyukája szomorú szavait, de közel 4 évesen annyit megértett, hogy a szülei még sokáig nem jönnek haza. Kicsi szíve nagyon szomorú volt, és a könnyei potyogtak, de belenyugodott, hogy szüleinek most hosszú útra kell menni, de majd egyszer biztos érte jönnek. Sokszor érezte a hiányukat, de olyankor mindig kinézett az ablakon, és az égre nézve szinte látta a szüleit, ahogy rámosolyognak. Még a hópelyhek csillogásában is az édesanyja ragyogó szemeit látta. Teltek a téli napok, hetek. A közelgő karácsony egyre jobban nyomasztotta Péterék szívét, de ugyanakkor nagyon várták, hogy Emíliának örömöt szerezzenek. Karácsony előtti reggelen elindultak fenyőfát vásárolni. Nagy volt a boldogság! Hagyták, hogy a fenyőfát keresztlányuk válassza ki, természetesen így a legnagyobb és legszebb fa lett az övék. Még hazavinni is feladta a leckét, de mit sem számított, amikor Emília arcán csak az örömöt látták.
Másnap együtt feldíszítették a szobában felállított fenyőfát, amit felöltöztettek csillogó gömbökkel és színesebbnél színesebb csomagolásban lévő szaloncukrokkal. Ekkor Kati leakasztott két gömböt a karácsonyfáról, Emília kezébe tette, és azt mondta:
– Itt ez a két gömb. Írjuk rá egyikre hogy Anya, másikra pedig Apa! Biztosan látják az égből, és örülnek majd neki!
Emília mosolyogva bólogatott. A két gömb láttán azt érezte, mintha szülei is ott lennének vele a fa körül.
Esteledett. A hó talán még sosem esett annyira, mint azon az estén. Szinte hóvihar volt odakinn. Kati elkészítette a karácsonyi vacsorát, és szépen megterített. Isteni illatok árasztották el a házat. Az asztalhoz ülve Emília nem győzött csodájára járni a sok finomságnak.
Kopogtak.
– Vajon ki jöhetett szenteste? – kérdezték. Péter felállt, ajtót nyitott. Az ajtóban két kis öreg teljesen átfázva, arcuk alig látszott ki a sapka és sál alól, kezeik teli csomagokkal.
– Jó estét kívánok! Elnézést a zavarásért, de vonattal indultunk Kolozsvárra a lányunkhoz, de azt hiszem eltévedtünk. A kalauz a vonaton azt mondta a következő megálló Kolozsvár lesz. A vonat egy idő után meg is állt, de rajtunk kívül senki nem ült már a kocsiban, ezért inkább leszálltunk. Azt hittük megérkeztünk. – mondta a bácsi.
Péter sajnálattal hallgatta a bácsi mondandóját, és közölte velük, hogy Kolozsvár a szomszéd város, ez egy kis falu ahol ők leszálltak, és a legközelebbi vonat csak 2 óra múlva jön. Már ha fog jönni, mert ekkora hóviharban kétséges. Még azt is szerencsésnek tartotta, hogy a vonat amivel a két kis öreg jött, tudott közlekedni.
Péter megsajnálta őket, és behívta őket otthonukba.
– Jöjjenek beljebb, melegedjenek át! Sőt, üljenek asztalhoz! Feleségem nagyon finom karácsonyi vacsorát főzött!
A két kis öreg mosolyogva, ám megilletődve ült asztalhoz.
– Ti honnan jöttetek? – kérdezte Emília.
– Egy nagyon távoli helyről, ami olyan messze van mint az ég, és olyan szép, mint te! – válaszolta a néni.
Emília csak hallgatta a szavait, szinte mesébe illően beszélt a helyről, ahonnan jöttek.
Volt ebben a néniben és bácsiban valami, ami csodálattal töltötte el, és a közelségük is szeretettel hatotta át a szívét.
Vacsora után a néni elővette a csomagjaikat.
– Gyere kicsi Emília, adok neked valamit! – mondta.
Emília közelebb ment, majd a néni elővett két dobozt.
– Tessék drágám, ez mind a tiéd lehet! A lányunknak szántuk, de van itt még annyi minden! Te pedig olyan ügyes kislány vagy, szeretnénk, ha elfogadnád!
Emília nagyon örült, hogy ettől a kedves nénitől még ajándékot is kap.
Azzal kinyitotta az egyik dobozt, és hirtelen megcsapta a kedvenc süteménye a hókifli illata.
Pont ugyanolyan illata és íze volt, ahogyan az édesanyja készítette. Szinte érezte az ízében az anyukája jelenlétét.
A másik dobozt is kinyitotta. Amikor meglátta mi van benne, alig hitt a szemének! Szív alakú, marcipánnal díszített tükrös mézeskalács.
Emília szívét mégjobban beragyogta édesanyja emléke, és a karácsony meghitt hangulata.
Péterék csak néztek egymásra, ugyanaz járt a fejükben, de féltek kimondani gondolataikat, mert nem, az nem lehet, hogy…
A következő vonat hamarosan a faluhoz érkezik. Az öregek búcsúzkodni kezdtek, és nem győztek hálálkodni Péteréknek a vendéglátásukért.
A nénike viszont még indulás előtt szeretett volna rajzolni valamit Emíliának, ezért megkérte, hozzon papírt és ceruzákat.
– Most rajzolok neked valamit, amiről mindig jusson eszedbe, hogy sosem vagy egyedül, és nagyszerű családod van! – mondta a néni.
Rajzolt egy herceget, hercegnőt, akik egy kislány kezét fogják.
– Az anyukám is pont így rajzolta a hercegeket és hercegnőket! – mondta Emília.
A néni csak mosolygott, megölelte, és annyit mondott:
– Ez a hercegnő és herceg a te anyukád és apukád, mi pedig ma este hercegi asztalhoz ülhettünk.
Emília ekkor először nézett úgy keresztszülei szemébe, mintha az anyukáját és apukáját vélné látni bennük.
A két kis öreg felöltözött, elköszöntek, majd Peti elkísérte őket az állomáshoz.
Emília sajnálta, hogy elmentek, annyira kedves volt számára ez az idős néni és bácsi.
Peti a vasútállomáson vett tőlük búcsút, de furcsa érzés volt tőlük elköszönni. Mintha már ezer éve ismernék egymást, holott idegenek voltak. Az állomáson csak a két kis öreg várta a vonatot. Péter otthagyta őket a váróteremben, és bízott benne, hogy gond nélkül eljutnak majd Kolozsvárra a lányukhoz.
Hazaérve Emília odarohant Péterhez, és hangosan kiáltotta:
– Apa! Itt maradt a néni táskája ami teli van mézeskaláccsal!
– Úristen, apának hívott! – kiáltotta Péter.
Felkapta Emíliát, csak forgott vele, nevetve, és együtt ölelték Katival, aki onnantól kezdve Anya lett! Csak hagyták magukat sodorni azzal az elsöprő érzéssel, hogy szülők lettek! Mert számukra ez nem jelentett mást, és barátaik emlékét sosem feledve tettek fogadalmat, hogy Emíliának mindig szerető szülei lesznek!
De hoppá! A táska! Péter sietve indult újra az állomásra a táskával. Ahogy odaért, csak a baktert találta ott.
– Elment már a vonat? Nem látott itt két kis öreget? – kérdezte.
A bakter csak annyit mondott:
– A vonat már elment. A két kis öreg is felszállt. Azt mondták, itt voltak a faluban a lányukat meglátogatni, de mostmár hogy találkoztak, nyugodt szívvel mennek haza.