Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Terézia 3.
Gyorsan suhantak tova az évek. A gyerekek felnőtté cseperedtek, a tarka fejkendős asszony szeme körül pedig egyre szaporodtak a szarkalábak, mimikai ráncai is egyre mélyültek, még jobban kiemelve karakteres arcát. A fejkendő alatt haja lassan hamuszürkévé vált és a tarka fejkendőt fekete színű váltotta fel. A mindennapok gondjai lekötötték Terézia életét, a legnagyobb szívfájdalma azonban az volt, hogy a lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Ahogy idősödött egyre többször gondolt elsőszülöttjére.
Már egy évtizede is volt talán annak, hogy István kétszer is próbálta felvenni vele a kapcsolatot, amit ő konokul mindkétszer elutasított. Azóta álmatlan éjszakáin valahányszor felidézte e két találkozást, mindannyiszor könny szökött a szemébe. Azon gondolkodott, hogy miért bünteti nem kívánt gyermekét még azzal is, hogy megfosztja az anyai szeretettől, az anyai öleléstől? Hiszen ez az ártatlan lélek semmiről sem tehet. Azon a négy évtizeddel ezelőtti forró nyári délutánon, amikor megfogant a tarlón, nem kérte, hogy a világra születhessen. Amikor megszületett, nővére befolyására, Terézia meghozta döntését, hogy lelencbe adja titkon kihordott magzatát, akiről még a nemző apja sem tudott. Ezzel elvette gyermekének azt a jogát, hogy családban növekedhessen fel. Akárhányszor lehunyta a szemét István szomorú tekintetét látta maga előtt, ahogy hosszasan végigmérte őt legutóbbi találkozásukkor és ezután sarkon fordulva az autója felé indult.
A második alkalommal, amikor éppen szilvalekvárt főzött és nála járt, említést tett arról, hogy merre lakik a „nagyfaluban”, Budapesten. Talán ezen a nyomon el lehetne indulni a felkutatásában. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valami úton-módon a nyomára leljen. Igen ám, de hogyan juthatna ő el oda, hiszen még sohasem járt a fővárosban?
Aztán bevillant egy ötlet, amely talán segíthet a megtalálásában. Terézia egyik fia Kistarcsán töltötte éppen a katonaidejét. Majd megkéri őt, hogy látogassa meg a féltestvérét és bírja rá, hogy ismét keresse fel az édesanyját, aki szeretné megölelni őt. Ez a terv megvalósíthatónak látszott, de a cél eléréséhez előbb el kell mondania a titkát élettársának és a gyermekeinek is. Ez lesz ám a kemény dió. Aztán egy tél végi, zimankós estén a jó meleg konyhában erre is sor került.
Eltávozáson volt otthon a katonafiú. Elköltötte a család a vacsoráját, ami után egy flaska vörösbort is elfogyasztottak, amely visszaidézte az elmúlt év szőlőtermésének zamatos ízét és illatát. Ebből egy pohárka az „Édesmamának”, mert így nevezték az asszonyt a fiai, meghozta a bátorságát. Előhozakodott leánykorának szomorú történetével, mely szerint, amikor cselédeskedett a helyi gazdánál, annak legény fia akaratán kívül megbecstelenítette őt és teherbe ejtette. Elmesélte azt is, hogy miért került intézetbe a gyermek. Könnyeivel küszködve szólt arról is, hogy évtizedek óta mennyire bántja a lelkiismerete e tette miatt. Jó tíz esztendeje pedig kétszer is meglátogatta őt István, de ő mindkétszer tagadta, hogy az anyja volna és dühösen elzavarta. Most azonban úgy érzi, hogy addig nem szeretne eltávozni e földi létből, még nem zárhatja karjaiba elsőszülöttjét és nem kér tőle bocsánatot a lelencben töltött évekért és az azóta eltelt anya nélküli életéért.
– Ugye megbocsátjátok nekem, hogy e szörnyű titkomat eddig nem volt bátorságom megosztani veletek? – szipogott Terézia, miközben megállíthatatlanul hullottak a könnyei.
József, aki öt fiúgyermeket nemzett asszonyának, csendesen magához vonta és homlokon csókolta. Feloldozva ezzel őt súlyos lelki terhe alól. Fiai könnybelábadt szemmel néztek édesanyjukra és csaknem egyszerre mondták:
– Nincs miért haragudnunk és ítélkeznünk! Ha már így történt, akkor fordítsuk jóra, amit lehet! Megkeressük Istvánt és megkérjük, hogy látogasson újra el hozzánk, hogy mi is megismerkedhessünk vele!
Aztán, hogy sikerrel jártak-e, azt majd a következő történetemben elmesélem.
