Özvegycsináló program

Az özvegycsináló programhoz – magunkon kívül – mindig kell még legalább két ember. És legalább három feltételnek kell teljesülnie: 1. legyenek tanúk, 2. ne legyen semmi feltűnő, 3. lehetőleg olyan program legyen, amit mások találtak ki.
„Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!”
A Szádelői–völgy megtekintése, alkalmasint megmászása ilyen kitűnő özvegycsináló program. Persze a barátok találják ki, menjünk együtt, igaz, ők tapasztalt túrázók a veszejteni kívánt oldalborda pedig nincs 100 kiló, csak 98 és született panelpatkány, aki a szomszéd utcába is autóval megy, hogy kenyeret vegyen. A nadrágöve pedig az utolsó lyukba akaszkodik, amit már ő házilag barkácsolt rá.
Persze autózással indul a túra, s a szádelői menedékházig minden szép és jó, az özvegycsináló program elfedi valós kilétét. Festői patakok, omlott kövek, a bitumenes úton békés kismamák tologatják gyermekeik.
„Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!”
Az özvegycsináló program fogait akkor kezdi mutogatni, amikor a menedékház után már nem egészen az ösvényen folytatódik a túra. Sűrű fenyőerdő, ahol az ág a szemedbe vág. (Furcsa hangok: vaddisznó? medve?)
Egy szép kilátóponton egy laktató, folyékony kenyér kíséretében, végigpásztázza a szemük a tájat, melengeti őket a nyári nap, tiszta az idő. Pazar, ami eléjük tárul, mert az özvegycsináló programnak vonzónak kell lennie. Messzire ellátni, s az ámulattól eszébe sem jut a 98 kilós panelpatkánynak, hogy azért olyan szép a táj, mert fentről nézi, de az autó, az otthon, az mélyen lent van, ahová még le is kell jutni.
„Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!”
A kellemes rét után kőtenger. Bicsaklik a láb. Az özvegycsináló program kezdi csattogtatni fogát. S ekkor – mert az éhség, amely felélte az elfogyasztott sör kalóriáját és fáradtsága miatt – a túrázók lefelé veszik az irányt, beletörődve, hogy a panelpatkány már nem bírja a megpróbáltatásokat. Egy helyes kis ösvényt választanak, fentről végiglátni rajta, valami iszonyú meredek út vezet le a hegyoldalról a falu felé. Itt-ott a lezuhanást is kalkulálni lehet. A 98 kilós megretten, azon kezd gondolkodni, milyen élet várna rá itt a hegyen, ha úgy dönt: mégsem indul el lefelé, meg a visszaút sem kecsegtet semmi jóval. Remete légy, vagy ne légy remete, ez itt a kérdés.
„Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!”
Az ösvény kitaposott, tehát másnak is sikerült lemennie. Hát nekivág, s a program már majdnem teljesíti önnön feladatát, mert néha centire csúszik a szikla szélétől hasmánt, fenékkel, combbal, mikor mi „esik kézre”, küzd az életben maradásért. Aztán kénytelen félreállni, egy bokros, szúrós szögelésbe húzni magát, mert szemből – futva- érkezik helyes kis rövidnadrágban, piros trikóban, kutyája kíséretétben egy helyi turista, aki még zihálni elfelejtett a gerinc felé felfele. Sőt, izzadság cseppeket sem tudott rásajtolni a harminc fok, pedig a nap legalább kilencven fokban sütött le rá.
Az özvegycsináló program itt veszít. Olyan adrenalin szint áll be a panelpatkánynál, hogy társai megrökönyödésére, lerohan a hegyoldalról egy szuszra. Megkockáztatom, talán még Zrínyi se rohant így.
„Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!”
A rohanásban a falu utolsó házának kerítése állítja meg. Ott leül, és úgy jár a mellkasa, mint a felforrt lábas tetején a fedő. Edzett társa megitatja egy kis vízzel, nehogy rosszul legyen, és elszalad, – szó szerint – az autóért, mert látja, ezek a kilók már nem jutnak arrébb maguktól egy métert sem.
Az özvegycsináló program kifulladt, mert az autó megérkezik. A veszejtésre szánt megigazítja ruházatát, rendezi magát, hiszen innen bőséges vendéglői ebéd reménye sejlik fel előtte, betűri hát pólóját és a ruhaövét, amely elcsúszott, sóhajtva az utolsó lyukba igazítja. Aztán diadalmasan tekint társaira:
„Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!”