Vágyhervadás
Vágyhervadás
Ott álltunk valahol az amerikai országút szélén. Mit keresek itt- kérdeztem magamban? Hogy kerültem én ide? Valaha Amerika teljesen befészkelte magát a tudatomba, de minden illúziómat szertefoszlatta ez az utazás. A szél simogatta arcomat, tagjaimat átjárta a melegség, mert ismét meg akartam nyílni valami régen elfeledettnek, számomra minden világ behunyta most a szemét.
Percekkel később. A nap a horizonton csókot küldött Amerika polgárainak, hirdetve egy új napot, amikor megmártózhatunk a szabadság édes mámorában. Szabadság– meredtem magam elé. Annyiszor próbáltam már magamban letisztázni ezt a szót, új jelentéssel ruházni fel. Fülemben zengtek édeskés dallamai ennek a sokszor hangoztatott eszmének. Már hányszor hagytam el hazámat, de mindvégig a bensőmben nem tudtam kiiktatni magamból a valahová való tartozást. Megérkezni valahová, megunni, újra útra kelni- ezt még apámtól tanultam-, de valahányszor új utakra tévedek, testem szárnyai mindig visszaröptetnek oda, ahonnan érkeztem. Amerikát akartam, hogy a lelkembe behatoljon, de a dallam mindvégig képtelen volt megnyitni bennem azokat a képeket, amelyekért idejöttem. Most itt állok, szemem kitárva, benső vizsgálódásaim tárgyát képezi a mellettem lévő út.
Bob kis idővel később szólt nekem, hogy tovább kéne indulnunk innen. Az emberek, az élet ezerféle spektruma ideig-óráig tudta velem feledtetni az otthontalanság életérzését, majd újból fejest kellett ugranom a belső hangokba, nehogy az érzelmi sivárság tünetei a lelkemet belülről szétmarják.
Micsoda képek villantak az elmémbe. Itt állok a semmi közepén, közben a szerelmem testének a képe himbálózik előttem. Hol vagyok? Hallom Amerika hangját a levegőben, lüktet bennem ezerféle dallam, de én most csöndet akarok. Ki akarom zárni még a semmit is magamból. Tapasztaljuk meg az üresség életérzését, tanította Buddha. Vajon el tudok-e jutni addig? Szellemi vezetőim átjuttattak engem már sok nehézségen. Most mit üzentek?
Bob kezében Colasüveggel felém jön, így szól:
– Menjünk már tovább! Nem bírom ezt a tétlenséget. Már legalább egy órája ott állsz, fejedet a kezedbe temetve. Hé, ember, mit csinálsz? Ha nem összpontosítasz az útra, akkor soha nem juthatsz el az önmegvalósítás felé.
Az úton senki rajtunk kívül. Elzárva a külvilágtól, elvágva a civilizációtól, megyünk bele az ismeretlenbe. Beindítjuk a motort, aztán nekivágunk a szabadság, az ígéret földjének. De mi van velem? Megint érzem, amint tagjaimban végigömlik a bánat, amit felváltanak a kitörő mélyről jövő öröm hangjai. Félek. Nem értem, mi történik velem, illetve bennem.
Bob bekapcsolja a CD-lejátszót, amiben Jim hangosan üvölti, szinte már-már kitörve: „Break on through to the other side”. (Doors) Hol van az a másik oldal?- gondolom magamban. Hogyan tudnék túllépni a tömegen? A megismerés ösvényén lépdeltem, számomra ez jelentette akkor a szabadságot, de hová lettek azok a régi utak?
– Vége az utazásnak – így szólok Bobhoz, aki fejét lehorgasztva értetlenül hallgatja, amit mondok.
– Allen, emlékezz a fiatalkori vágyaidra, hogy beszippantott minket a zene akkor, kibontotta hajunk zászlaját. Nyitott szívvel kezdtük el magunkat keresni. Mi történt most?
– Bob, ez már egy másik világ. A mi kultúránk megtette az útját, de sajnos nincs tovább. Érzem, valami megszakadt bennem, amikor ezt kimondtam. Mi történik? Miért lettem ennyire rezignált? Hová lett a belénk rögzült életérzés? – vetődik fel bennem.
Bob eközben továbbra is teljesen át van itatva Jim kapukon, országokon, országhatárokon is áttörő szavaitól.
– Ez költészet, ez zene- mondja ő. – Ekkor még nyíltak az emberek szívében virágok, mára ez a massza, amiben élünk, nem ért semmit, az érzékenység, az intellektualitás korszaka már nincs jelen, de amíg vannak olyanok, mint Te és én, addig remény is. Nem halt meg semmi. A zene, a költészet, a szavak átkiabálnak azokból az évtizedekből. Gyere, Allen és mentsük meg a világot! Valamit tennünk kell! Emlékezz. „Miénk a zene, övék a fegyver, sikerülni fog ez, hidd el ember.” (Földes László Hobo Jim Morrison fordítása Five to one)
– Sajnos azt hiszem, a szép szólamoknak vége. Nézz végig az országokon, a bankok, a média, a politika mindent megölt. Hol vannak már a szavak, amelyek mámorossá tettek minket azokban az időkben? Nekem lett egy szép feleségem, akitől még most az út során sem tudtam elszakadni. Amíg te hallgatod a régi dalaidat a lejátszóban, én mindvégig képzeletemben Marianne-nel vagyok, az ő arca suhan felém a távolból.
Bob kikönyökölt a kocsin, a szélbe üvöltötte:
– ”I am a believer”, (Monkees) én még mindig hiszek, igenis a szavak hatalma erős lehet, ha újra összefogunk. Emlékezz Jimre: “We could be so good together.” (Doors) Szeretnéd velem folytatni az utazást?
– Annyifélék az utak- mondom neki. Te Szelek lovagja, utazd be a körülöttünk lévő szép világot, kiáltsd a mindenségbe a dalokat, találd meg hozzá a társaidat! Akkor valami elpattant bennem, könnyeim végigzáporoztak arcomon. Ekkor láttam utoljára Bobot. Talán valahol ma is rója az országutakat, kocsija a zenéitől hangos.
Abban a pillanatban búcsút intettem Amerikának, hisz tudtam, semmi sincs úgy, mint régen. Lelkemben összetört minden, a cserepeket újra kellett illesztenem. Még sokáig álltam és néztem a valaha volt ígéret földjét.
Válaszok