Palimadár
Palimadár
Kinyitotta a szemét. A napsugarak a kitárt ablak leeresztett redőnyének a résein át apró pontokként világítottak a falon. Ahogy odapillantott, érezte, hogy a fénypöttyök nézése is fáj. A tegnapi átitalozott éjszaka eredményeként izzadtan ébredt, mindene sajgott, és mindenből elege volt. Annyira összegyülemlett benne az utóbbi napok keserűsége, a válás a feleségétől, egy jóbarát elvesztése egy súlyos karambol nyomán, hogy nem tudta mit kezdjen magával. Azt hitte, hogy az alkohol majd segít átlendülni ezeken a nehéz napokon, de az csak pillanatnyi feledést okozott, utána még erősebben tört elő belőle a fájdalom.
Nyúzottnak érezte magát, hogy még az odakintről behallatszó dallamos madárdal is idegesítően hatott rá. Valami belső erő azt sugallotta, hogy sürgősen tennie kell valamit, azt érezte, hogy akár ölni is képes lenne, hogy kimozduljon ebből a depresszióból.
Nyűglődve kelt fel az ágyából és az ablak felé botorkált. Kikukkantott egyik pontszemnyi résen. Egy feketerigó ült a szemben lévő fa ágán, és gyönyörűen trillázott. Talán az élet szépségeiről dalolt madárnyelven, de ez sem hatotta meg. Nem javult a hangulata. Olyan érzés hatotta át, mintha egy pokoli gödörből próbálna kimászni, de mindig visszacsúszik a rossz emlékei közé. A madárdal is, ahelyett, hogy javított volna, inkább csak rontott a helyzeten, pedig a rigó tényleg nem tehetett a történtekről.
Először csak tétován, aztán egyre határozottabb léptekkel a komódhoz lépett és kivette a pisztolyát. Feltekerte rá a hangtompítót, egy golyót tett a tárba és csőre töltött. Lassan húzta fel a redőnyt. A madár a halk zörejre feléje fordította a fejét, de nem hagyta abba a trillákat, mintha csak neki énekelne, miközben bámult befelé az ablakon.
– Na, itt a vége, nem fogsz engem többet idegesíteni – mormolta magában, miközben komótosan felemelte a pisztolyt. A madár abbahagyta a füttyöt, de nem mozdult.
A fejére célzott. Farkasszemet néztek.
Lassú mozdulattal húzta meg a ravaszt. A csappantyú kis kattanással rácsapott a töltény apró rézkorongjára, ettől a hüvelyben felrobban a puskapor, a végén levő acélgolyó meglódult, s a huzagoláson megperdülve és pörögve, forogva hatalmas erővel vágódott ki a csőből.
Hirtelen mintha mozdulatlanra dermedt volna az idő. A hangtompító miatt csak egy szisszenő hang hallatszott és a város zajában fel sem tűnt sem a lövés, sem az azt követő tompa puffanás. A pisztoly kiesett a kezéből, ahogy eldőlt, mint egy zsák, és egy vércsík indult el a halántékán támadt lyukból, le az arcán. Még néhányat rángatózott, aztán mozdulatlanná dermedt. A szemeiből lassan elkopott a fény, és két élettelen üveggolyóként meredtek a semmibe…
A rigó néhány másodpercig egykedvűen bámult befelé, aztán meglebbentette a szárnyait és hosszú ívben elrepült.
Válaszok