Richter-skála

Dúlt-fúlt magában. Épp ezért vitte le a kutyát is sétálni. Hogy ne legyen otthon, és esély se legyen a veszekedés folytatására. Meg hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét.
Az asszony egy hülye. Már megint olyasmiken rugózik, amiket elvileg rég megbeszéltek, és megállapodtak, hogy ebben a rohadt életben szóba nem jöhet többé.
A lánya is egy komplett idióta, hát nem igaz, hogy nem tud már valakit találni magának! Milyen jó lenne, ha egy szép napon kirepülne végre, és nem őket boldogítaná a világmegváltó hülye terveivel! Van őneki az asszonnyal épp elég baja!
A rohadt életbe.
Vacsora persze még nincsen, mert a folyamatos értelmetlen pofázás és a nevetséges női hablatyolás közben nagyon nehéz ám megfőzni!
Gyere, kiskutyám! Te vagy a legértelmesebb nőnemű a családban, ez ténykérdés.
Hogy az Isten verné meg ezt a rohadt világot! Hát nem igaz, hogy pont ezekkel kell együtt élnie! Egyszerűen elviselhetetlenek és kibírhatatlanok.
Milyen sokszor elképzelte, hogy bárcsak lenne egy másik családja! Simulékony, csinos kis feleséggel, aki jól főz, megértő, lehet vele beszélgetni, és nem mellékel minden mosáshoz és teregetéshez panaszáradatot.
Meg egy másik gyerek is jó lenne, még az se baj, ha nem lány. Valami normális szakmát tanul, nem itthon lébecol. Pénzt keres, sikeres, életrevaló, nem ilyen nyomorult, aki még mindig a szülei támogatására szorul.
Még egy másik élet is jó lenne.
Kurva anyját ennek az elátkozott sorsnak…
Furcsa morgás hallatszott az épület felől. És mintha a föld is megmozdult volna. A kutya már nyüszítve feszült a póráz végén, farka az égnek emelve. Volt valami egészen megfoghatatlan ebben a szürreális pillanatban.
És aztán másodpercek alatt ledőlt az egész épület, az összes emelet. Egymásba szakadt minden gerenda, minden fal, végül pedig a tető roskadt rá az immár erőtlen és önfeladó romhalmazra, mint valami monumentális szemfedő.
Csak nézte, és nem értette. Ez nem lehet! Ilyen nincs! Hát mi történik itt?
Észre sem vette, hogy az utca többi háza ugyanígy omlott össze. Ő csak azt az egy romot látta, csak azt az egyet, és lélekszakadva rohant vissza. Már a kutya pórázát is elengedte. Porozva, dübbenve hullottak mellé a téglák a járdára, záporozott a törmelék, ijesztően hangosan szakadtak szét a betonacélok, de ő csak azt az egy romot látta, amelyik néhány pillanattal korábban még az otthonát, a mindenséget jelentette, és rohant, a tüdejét majd’ kiköpve.
A két kezével kaparta a törmeléket, és sírva üvöltözött a gyereke és a felesége után. A kutya is nyüszítve fúrta bele magát az egyik reménytelen résbe, és aztán soha többé nem jött elő.
Egyenruhások vitték odébb hajnalban. Azt mondták, akadályozza a mentést. Nem bírt megszólalni, csak sírt, és még a szemét is alig tudta résnyire nyitni az arcát vastagon borító por alatt.
Minden jó lett volna úgy, ahogy régen volt.