Norvard

0 (0)

Norvard

Emma belépett a társasház kapuján. Sietve indult első emeleti lakására, kettesével szedve a lépcsőfokokat. A kezében lévő papírtáska recsegve szakadt valahol az oldalán. Nem látta hol, csak hallotta. Szeretett volna hazaérni, mielőtt az összes vásárolt cucca szétszóródik a folyosó padlóján, különös tekintettel az irodában kapott születésnapi ajándékára. Már hazafelé meg akart szabadulni tőle, de egyik utcai szemetes sem várta közönség nélkül.
A földszinti sarkon befordulva utolérte egy ráérősen haladó szomszédját. Szó nélkül megkerülte volna, ha nem ismeri fel a hangjáról, amint épp telefonált. Norvard volt az. A sármos, észveszejtően szexi felső szomszéd. Igen! A hangja olyan mély, hogy a női szív beleremeg, az izmai szerényen bukkannak elő a laza póló alól, a szeme kékebb mint a legszebb tengerpart vize, és… khm. Röviden, Emma fülig szerelmes volt belé, nagyjából azóta, hogy először összefutottak a folyosón. Tehát a nő megtorpant. Azt a rizikót végképp nem vállalhatta be, hogy éppen kiszemeltje előtt ejti a földre minden holmiját. Várt inkább. Elővette a telefonját, mintha fontos üzenetet olvasna, és csak azután indult tovább, hogy Norvard eltűnt a következő lépcsőfordulóban. Ezúttal lassan sétált, nehogy utolérje a férfit. Az oldalához ölelt táska vészjóslóan recsegett. Emma épp, hogy kiért a lépcsőházból, amikor érezte, hogy az eddig görcsösen szorított súly apadni kezd. Ahogy a vacsorához bevásárolt alapanyagok után kapott, a még szökésben levő termékek a szélrózsa minden irányába gurultak szét. A talpáig kirepedt bevásárlótáska szakadásának hangja úgy visszhangzott a folyosón, mintha azt kiáltaná: „Ide nézzetek! Mutatok valami érdekeset!”
Emma kétségbeesetten kereste az ajándékba kapott vibrátort. A figyelmesség és szivatás szerelemgyerekét, aminek az ötlete talán fel sem merül a kollégáiban, ha néha azt füllenti, épp van valakije. Az őszinteség szép, de ha az ember már lassan nevetségessé teszi magát vele, ne csodálkozzon annak vonzatán. Az irodában ugyanis tisztában voltak az évek óta tartó Norvard imádattal, és reménytelenséggel, így a pajkos kis játékszert névtáblával is ellátták. Bizony, a szivárványszínben csillogó ajándék − ami a piacon talált legrikítóbb darab lehetett −, a rajongott férfi nevét kapta, mondván, szereztek egy kis darabot belőle a nagy napra.
Emma fülig vörösödve lökte félre minden más holmiját, ám a kegyetlenül feltűnő unaloműző épp tökéletesen láthatatlanul lapult valahol.
− Segíthetek? – az ismerős, mély hang olyan halkan szólalt meg, mintha titokban osont volna vissza a saját emeletéről. Természetesen nem várt választ. Szedegetni kezdte karjára az előtte hempergő zöldségeket.
Emma rémülten kapta fel a fejét. Magában elszámolt ötig, hogy a hangja ne hisztérikus kiáltásban törjön ki belőle:
− Hagyd csak, köszi!
A férfi mintha kuncogott volna. Emmával forogni kezdett a világ. Félve bár, de Norvard felé fordult, aki értetlenül nézett vissza rá.
− Jól vagy?
− Nem igazán – nyögte, miközben szemével a vibrátort kereste. A férfi felegyenesedett és mellé lépett.
– A kulcsod? – kérdezte. Emma előkotorta zsebéből, és átadta. Nézte, ahogy Norvard félkézzel megküzd a megvetemedett ajtóval, és közben elképzelte, milyen tökéletes pillanat lenne ez egy kellemes vacsora, vagy mozi után. Olyan pillanat, amikor a férfi nem tűnik el néhány perc múlva, hogy aztán ismét csak köszönjenek egymásnak a folyosón, vagy az épület előtt. – Gyere! – Norvard bevezette az ajtón, és leültette az egyik konyhaszékre. Azután eltűnt a folyosón, majd ismét megjelent az összeszedett élelmiszerekkel, amiket az asztalra tett. A ciki ajándék nem volt köztük.
− Minden megvan. Köszönöm! – Emma mosolyt erőltetett az arcára.
− Szívesen – Norvard viszonozta a bátortalan mosolyt. – Rendben leszel?
− Persze! Menj csak!
Amint a férfi kilépett az ajtón, Emma felugrott, hogy a kémlelőn át meglesse. Keze remegett a kilincsen. Csak a pillanatot várta, hogy kirohanhasson, és megkereshesse a pajkos kis Norvardot. A rajongott szomszéd mit sem sejtve távolodott, ám egy rekedtes kiáltás megállásra késztette:
− Norvard fiam! – A szomszéd Durci bácsi volt az. – Kishíján átestem a maga micsodáján! – nyújtotta át a csillogó, masnival átkötött ajándékot.
− Elnézést kérek! – Norvard átvette a különös tárgyat, és alaposan szemügyre vette. Tekintete Emma ajtajára ugrott, de nem mondott semmit. Pillantásuk titkos találkozása lángba borította a nő arcát. Szégyenkezve nézte, ahogy a férfi végül szabadkozva sarkon fordul, és elsiet.

Vége! Vége mindennek. Jöhet a filmekből jólismert önsajnálat. Fagyi, romantikus mozi, egy csomag zsebkendő. Emma zokogott, szitkozódott, hüppögött, trombitált. A film végére azonban egészen átfordult az életszemlélete. Elszántan ugrott fel a kanapé menedékéből, megmosta az arcát, átcserélte könnyáztatta blúzát, és nekiindult élete legnehezebb interjújának.

A szíve kalapált, de nem adott teret a gondolatoknak. Csak kopogott, és hagyta, hogy elsodorja a történések árja.
Lassan nyílt az ajtó. Norvard csak egy pillanatra nézett rá, majd szemlesütve félreállt, és az előszobaszekrény polcára mutatott.
Emma belépett a lakásba, és belökte maga mögött az ajtót.
− Nézd – kezdett bele zavartan – fogalmam sincs mik jutnak erről eszedbe, de én ezt nem akartam. Oké? A kollégáimtól kaptam a születésnapomra. Szerintük poén ilyesmit adni annak, aki évek óta szingli. Ki akartam dobni! Csak az az ostoba papírzacskó… − Hiába remélte, hogy a férfi kisegíti azzal, hogy megszólalva mond bármit, ami kicsit engedi Emmát a fejébe látni. Norvard csupán az ajándékra meredt, és beszívta az alsó ajkát.
− Tudom, ócska kifogásnak tűnik, de ez az igazság!
A férfi némán bólintott, de nem úgy tűnt, mint aki elhiszi. A névtábláért nyúlt, és meglengette, várva a magyarázat folytatását.
− Szerelmes vagyok beléd! – kiáltott rá Emma, a kelleténél hangosabban, és erősebben, de elragadta a „most, vagy soha” érzés. – Pontosabban rajongok. Tudom, ezt nem lehet szerelemnek hívni. Nem ismerlek, és nem is adtad jelét, hogy szeretnél ezen változtatni, tehát csak vártam reménytelenül. Az irodában meséltem rólad. Nem keveset, szóval… Ez egy lesajnáló ajándék, és persze célzás, hogy kezdjek magammal valamit. Sajnálom, hogy hozzád került! Sajnálom, hogy Durci bá azt hiszi, a tiéd! De legjobban azt sajnálom, hogy most vége. – belevörösödött azoknak a kitalált pillanatoknak az emlékébe, amivel ámította magát a magányos estéken.
− Semmi baj – mondta halkan a férfi, ujjait ropogtatva.
− Mivel nincs baj? – kérdezett vissza türelmetlenül Emma.
− Semmivel.
− Értsem úgy, nem zavar a rajongásom, és folytassam nyugodtan? Vagy úgy, hogy elnézed a kollégáim faragatlanságát?
− Igen.
− Ne haragudj meg a kérdésért! De ennyi? Nincs semmi egyéb hozzáfűzni valód?
Norvard a cipője orrát tanulmányozva rázta a fejét.
− Bocsáss meg, de nem én vagyok a megfelelő társaság neked – nyögte ki végül. Megragadta a botrányosan fénylő tárgyat, és a nő kezébe nyomta. – Tekintsünk el ettől az estétől! Csalódnál bennem, ha ismernél.
− Miért? Kisálatokat kínzol? – szegezte neki a váratlan kérdést Emma.
− Mi? Dehogy! Ezt miből…?
− Ez esetben csalódnék – vont vállat a nő. – Akkor hűtlen típus vagy? Nem tűnsz annak.
− Nem vagyok – rázta a fejét Norvard.
− Ó anyám! – Emma a szája elé kapta mindkét kezét. – Meleg vagy?
− Nem! – hangzott a határozott tiltakozás.
− Akkor sorozatgyilkos?
− Nem!
− Drogkereskedő?
− Nem vagyok bűnöző! Oké? Egyáltalán nem vagyok rossz ember.
− Akkor szimplán nem vagyok az eseted – állapította meg a nő.
− Erről szó sincs, csak épp… − nem folytatta. Elveszett a gondolataiban. Talán nem is akarta befejezni a mondatot, talán csak nem tudta eldönteni, miként tegye. Olyan kétségbeesetten nézett a nappali felé, mintha onnan valaki súghatna neki, de Emma nem látott senkit, amikor követte a férfi pillantását.
− Attól félsz, hogy én vagyok rossz ember? – próbált a férfi segítségére sietni.
− Nem tűnsz rossz embernek – kerülte ki a válaszadást Norvard. Emma megvilágosodva bólintott.
− Azt hiszem, kezdem érteni.
Norvard lélegzete szabálytalanul össze-visszává vált.
− Nem bántalak! Szándékosan biztosan nem! Nem célom az ilyesmi – folytatta Emma.
− Köszönöm az őszinteséged. De nem állok erre készen.
− Megértem. – Dehogy értette meg. Belül sikoltott a felgyülemlett feszültségtől, amit ki akart adni ma este. A tovább lépés kapujában úgy érezte sóbálvánnyá vált. Talán eddig mindössze rajongott a férfiért, de az a védtelen, rettegő lélek csak felszította benne a szerelem tüzét. Mégis fal húzódott közöttük. A nő magasabbnak és hosszabbnak látta a kínai nagy falnál. Csüggedten vette el a megkerült ajándékot.
− Bocsáss meg! – kérte Norvard.
Ezzel bezárult az ajtó Emma mögött, és a férfi szívében. Egyszerre volt felszabadító kimondani az igazságot, és fájdalmas elfogadni azt.
− Rendben – sóhajtotta.

Végül nem dobta ki Norvard egy internetről vásárolt, hamisan csillogó darabkáját. Bár nem egy polcot ékesítő darab, és Emma a használatától is idegenkedett, mégis olyan emléket és jelentőséget szívott magába abban a második emeleti lakásban, amit a nő nem akart elfelejteni. Még nem. Egy darabig semmiképp. Noha szivatásnak indult, valami többet kapott a vicces kedvű kollégáitól. Még nem tudta jót vagy rosszat, de valami újat mindenképpen.