Ferencz Vicus: Február 19.

0 (0)

Február 19.

Nellike ezüstösen csillogó tincseit hajcsavarókra tekergette a hajnali derengésben.

A festéssel már nem foglalkozott, de a göndörítéssel most is szívesen elbíbelődött.  „Nézzek ki valahogyan, a vén tyúkok után is kukorékolhat a kakas ” – vallotta.

Bár a munkahelyén, ahova ma reggel is komótosan készülődött, már régen nem voltak kakasok. Esetleg csak kiskakasok, egy másik generáció. Hivatásának, egy rég letűnt valaha megbecsült szakmának utolsó követe volt. Helyét már átvették az úgynevezett szintetikus humanoidok, akik töretlen kitartással és fáradhatatlanul cserélték az ágyneműt a betegek alatt, tisztába tették az idős ágyban fekvő embereket, etettek, itattak. Programozásuk szerint helyt tudtak állni bármely szakterületen, nem okozott problémát számukra ha naponta más más jellegű tevékenységet kellett végezniük.

Nellike a maga hetvenkét évével kitűnt ebből az egyszínű, lélektelennek tűnő világból. A fiatalabb generációk már diplomával, magasabb végzettséggel rendelkeztek, irányították, programozták az SzH-kat, kiosztották és felügyelték a feladatokat. Nellikének emlékei voltak. Emlékei egy régi korból, ahol még szívvel lélekkel tette a dolgát mindenki a betegellátásban, az orvosok, asszisztensek, betegszállítók, gyógytornászok, a labor munkatársai, a takarítószolgálat, megannyi apró, de fontos láncszem a gépezetben. Nellikének már nem nagyon maradtak igazi munkatársai. Sajnos neki eddig nem volt igazán szerencséje. Bár, maga sem tudta, hogy mi is a szerencse? Ahogy az utolsó simításokat végezte, megfáradt tekintetét a tükörből visszapillantó szarkalábakkal keretezett szempárra szegezte, eszébe jutott a tegnapi nap… az a pár pillanat, mely meghatározta jövőjét, újabb egy évre…
Kezeit tördelve, kissé feszengve ült az orvosi alkalmassági vizsgálaton, megszeppent Miss Marple-ként kardigánja gombjait tekergette.
– Milyenek az eredményeim doktornő? – kérdezte csendesen, hangjában kétkedés és remény. Vegyes érzelmek.
– Sajnos ki kell ábrándítanom kedveském- mosolygott a fiatal orvosnő. Tudta ő jól, mire gondol az idős hölgy, – minden lelete jó. Negatív a vizelet és széklet minta, jó a koleszterinje, a vérképe, nincs köszvénye, se cukorbaja. Remek lett a kognitív tesztje. Gratulálok Kornélia, korát meghazudtoló eredmények. ( Óh,a mindenit, talán nem kellett volna az a sok aloe vera !)
A doktornő kezét nyújtotta és bátorítóan megrázta Nellike törékeny csuklóját.
Az idős nővér halványan elmosolyodott, és maga sem tudta sírjon e vagy nevessen.
– Akkor folytathatom a munkát tovább?
– Igen, mindenképpen- a doktornő már szélesen mosolygott.

Nyilvánvaló, hogy a felső vezetés sziklaszilárdan lojális embere volt.

— Szedjen egy kis D-vitamint, meg Ginkgo bilobát. Nem lesz baj! Jövőre találkozunk!
Ginkgo bilobát ?? Nellike most is felnevetett, ahogy eszébe jutott a gondolat. Még mit nem !?
Míg a hajcsavarók kihűltek, alaposan megmosta műfogsorát, kiöblítette a száját, jól bekente ragasztóval a protézist, és helyére illesztette, hogy kitartson egész napra. Aztán kiszedegette a csavarókat a hajából, kissé összeborzolta ujjaival a frizurát, és befújta hajlakkal. Összekészítette a kórházi holmiját, nehezen szokta meg ezt az új színes uniformist, az ő idejében még a nővér ruha hófehér tunikából, vagy köpenyből állt. Kismama cipőjéből nem engedett, szüksége volt rá, hogy stabilan tartsa a bokáját. A térdét nem vizsgálta a foglalkozás egészségügy, pedig az már korántsem volt olyan hibátlan, mint az összes többi lelet. Ilyen cipőt manapság már csak nagyon nehéz volt beszerezni, általában az unokáját kellett megkérnie, hogy rendeljen a neten. A nővéröltözőben kicsit reszketegen fűzögette a hosszú cipőfűzőjét, az éles neonfényben minden apró folt élénken látszódott a kényes anyagon.
– Jó reggelt Kornélia! Hogy sikerült az alkalmassági vizsga? – szólította meg egy gépies hang. Az SzH-2045-ös szintetikus nővérandroid volt az.
– Túlságosan is jól – válaszolt csüggedt sóhaj kíséretében – sajnos megint újabb egy évre elköteleződtem.
A robotnővérke lecsatolta a csuklójáról a munkaidőt számláló karperecet, és betette a szekrénybe a töltőre.
– És bírja még? – Az SzH-2045-ös modell szinte már több volt, mint emberi. Empátiája és szociális érzékenysége felülmúlta a XXI. század emberének emocionális szintjét.
– Kénytelen vagyok – válaszolta lakonikusan Nellike, és duplán kötötte a cipők fűzőjét.
–Ha nincs munka, nincs pénz! Ismeri a szlogent, nem igaz?

Hogyne tudta volna…
Nellike felállt, lesimította nővérruháját, feltette a szemüvegét és kitipegett a betegek közé. Újabb 12 órára munkába állt, maga sem tudta már hányadik éve.
Réges-rég túl a negyvenen.