A lehetetlen küldetés

A lehetetlen küldetés

Ma meglátogatott a főnököm, hogy egy olyan munkát testáljon rám, amit szerinte más nem lenne képes sikeresen elvégezni.
– Jó reggelt, főnök, már megint megijesztett.
– Jól van na. Majd a kedvedért figyelek erre is.
– Köszi. Legalább annyit tegyen meg, hogy mielőtt jön, egy üzit vagy jelet küldjön, mert ilyenkor a frász tör rám.
– Megoldható.
– Szóval? Mi a feladatom?
Az öreg hosszan magyarázza, hogy mit akar rám bízni, hogy pontosan mit vár tőlem, ám én már az elején azt érzem, hogy ez nekem nem fog menni. Képtelenség, Mission Impossible, ahogy ezt a mi köreinkben mondani szokás.
Amikor a feladatom ismertetésének a végére ér, ahogy jött, úgy távozik is, vagyis egyszerűen eltűnik.
Basszus. Most aztán fel van adva a lecke.
Kimegyek a házból, lesétálok a tengerpartra, és tényleg. Ott áll a hajó, ahol mondta. De micsoda hajó, akkora, mint egy ház. Nem. Annál sokkal nagyobb, inkább, mint egy vár.
Lesétálok a fövenyre, hogy alaposabban is szemügyre vegyem. Ahogy körbejárom, a szám is tátva marad, a monumentális alkotás láttán. Csak nézem, ahogy a hajó fölém tornyosul, aztán rájövök, hogy itt valami hiba van. A hajó a parti homokban fekszik, távol a víztől, és ez az apróság felvet bennem egy lényeges kérdést. Ha meg is tudom ezt tölteni, akkor, hogy a fenébe lehet majd vízre bocsájtani? Legyen ez az ő gondja, én a munka rám eső részét megcsinálom, aztán a többit majd rábízom.
Másnap reggel hozzá is látok a munka elvégzéséhez. A listával a kezemben bejárom a környéket, hogy a szükséges tételeket egy dobozba tegyem, hogy aztán…
Hat kis dobozom van, ami a délelőtti munkám eredménye. Ha időben akarok végezni, fel kell gyorsítani a folyamatot, mert így sosem leszek vele készen.
Egy gyors ebéd után ismét munkához látok, de most már okosabban, mert ésszel többet érsz el. Az egyetlen csacsimat befogom a kordé elé, majd felpakolom a dobozokat, ládákat is, és nekivágok az útnak, remélve azt, hogy estére még több munkát tudok elvégezni.
Így is lett. Mire leszáll az éj, ismét otthon vagyok, a ládákat lepakolom a többi mellé, ami így már szép kis halmot alkot, majd a jól végzett munka érzésével nyugovóra térek.
Másnap ismét útra kelek, hogy még több ládát tölthessek meg és ezáltal közelebb kerüljön a kitűzött cél. Az egész napos munka eredményeként ma ismét szép számmal pakolom le a begyűjtött ládákat, de… Nagy a csend.
Kinyitom az egyik tegnapi ládát, és belenézek. Bassza meg. A ládában egy egércsalád teteme hever, mind élettelenül. Mi történhetett? Talán nem kellett volna a napon hagyni? Esetleg több élelem kellett volna nekik és több víz? Egyelőre hagyom, majd később visszatérek erre a problémára is, de most a többi ládában motoszkáló állatnak kell vizet és élelmet adni, hogy kibírják holnapig. Kibírják?
Egy héttel később már majdnem tele van a fészerem ládákkal, amiben állatok vannak. A többség csendes, ám sokan visonganak, morognak, és a láda falait kapargatják. Ej, gyorsítani kell, mielőtt még… be kell mindet vinni a bárkába, ott mindegyiknek lehet saját ketrece, amiben könnyebben tudom őket ellátni, mintha ott maradnának a dobozokban.
Néhány nap kellett ahhoz, hogy minden dobozt és ládát leszállítsak a partra, és felvigyem a hajóra, de megérte. Így sokkal átláthatóbb a helyzet, és ami a lényeg, könnyebb etetni is az állatokat.
Alig egy hónappal később a hajó első fedélzete megtelt, minden ketrecben és ládában van már valamilyen állat, mindegyikből kettő, de még hátra van három fedélzet, ami még háromszor ennyi időbe telik, vagy még többe, hiszen már nem elég a ház körül kapirgálni, messze földre kell menni azokért az állatokért, amik nem élnek meg ezen az éghajlaton. Szerencsére a három fiam is velem tart, segítenek az állatok begyűjtésében, miközben a három menyem otthon marad a feleségemmel, hogy az állatokat takarmányozzák. Nélkülük nem járnék sikerrel.
Már egy év is eltelt, mióta ezt a feladatot megkaptam, és majdnem készen is volnék, ha… Az a helyzet, hogy az oroszlánok, amiket egy hete helyeztem el, valahogy kiszabadultak, és felfaltak más állatokat, így most ezeket is pótolnom kell. Szar ügy.
A főnök azt mondta, hogy azelőtt kell elkészülnöm a munkával, mielőtt még eleredne az eső.
– Ugyan már, egy kis eső nem lehet akadálya a munkának. – mondtam egyszer neki, amikor eljött, hogy megnézze, hogy állok a feladattal.
– Ez nem olyan eső lesz! Negyven napig és negyven éjen át fog esni, a tengerek szintje megemelkedik, és amelyik állatot nem viszed a fedélzetre, az mind el fog pusztulni.
– Ez komoly? – kérdezem tőle, mert ilyenről még nem hallottam.
– Naná, hogy az. Mit gondolsz, miért neked adtam ki ezt a feladatot? Ha sikerrel jársz, minden állat megmenekül az özönvíz elől, és persze te, meg a családod is. Nektek kell majd a földet újra benépesíteni, miután minden állatot visszavittetek a természetes élőhelyére.
– Micsoda? Ezt eddig miért nem mondtad?
– Miért, miért? Azt hittem, egyértelmű a dolog számodra. Igyekezz, már nem sok időd van.
– Jól van, én igyekszem, csakhogy…
Már nem tudtam befejezni a mondatot, mert megint lelépett, így magamra maradtam a gondolataimmal.
Másnap ismét útra keltünk négyesben, hogy a még hiányzó állatokat összefogdossuk. Mire még egy év eltelt, már minden állat a helyén volt, így nem volt más dolgunk, mint etetni és itatni őket, és persze a bárkát feltölteni annyi élelemmel, ami az állatoknak, és magunknak is elegendő lehet.
Amikor az utolsó állatokat is begyűjtöttük, amiket a bárkán elszállásoltunk, a felső fedélzeten síró nőkre bukkanunk. Amikor odaérünk hozzájuk, felteszem nekik a kérdést.
– Mi ez a sírás rívás?
– Jaj, ne is kérdezd.
– De igen, kérdezem, csak nem az állatokkal van gond?
– De igen. – mondja zokogva a feleségem.
– Mégis mi baj lehetne velük?
Mivel a nejem ismét zokogásban tör ki, az egyik menyem válaszol.
– Olyan sokáig voltatok távol, hogy ez idő alatt a fele elpusztult.
– Elpusztult? De mégis hogyan? Tán nem etettétek őket rendesen?
– Nem azzal volt a baj. Némelyik kiszabadult, és egyszerűen felfalták a kisebb állatokat, de voltak olyanok is, amiket a nagyobbak eltapostak, és utána ették meg.
Hát ez tényleg elképesztő. Most kezdhetjük a begyűjtést elölről, ha… A fenébe, erre nincs idő, hiszen már esik az eső.
– Hagyjátok abba a sírás-rívást. Elindulunk így, ami nincs, az nincs, idő sem maradt már, hogy helyrehozzuk a hibánkat, csak reménykedni tudunk abban, hogy az úr majd megkegyelmez nekünk. Na, indulás!
Mivel már minden ingóságunk a bárkán van, nincs más hátra, mint megvárni, hogy a víz megemelkedjen, a hajó vízre szálljon, és elinduljunk egy magasabb hegy felé, ahol átvészelhetjük az özönvizet.
A felső fedélzetről nézzük, ahogy a víz szintje emelkedik, amikor ismét megjelenik köztünk a mindenható.
– Úgy hallottam, kudarcot vallottál. – harsogja bele az eső zúgásába.
Miután a meglepetés okozta ijedtség elmúlik, és képes vagyok megszólalni, elmondom neki az igazat, hiszen mást úgysem tehetek. Belekezdek a magyarázkodásba, elmondom szépen sorban, hogy ami számára egyszerűnek tűnhet, az egy földi halandónak valódi kihívást jelent, amivel nem könnyű megbirkózni.
– Tudtam, hogy nem rád kellett volna bíznom.
– Tudtad? De hát akkor miért…
– Tévedtem. De szerencsére nem mindent egy lapra tettem fel, és mást is megbíztam a feladattal.
– Valóban? És ki lenne az?
– Egy GenLab nevű cég, akik az elmúlt évtizedek alatt, minden állat génmintáját begyűjtötték, amiből aztán az áradás után ismét létre lehet hozni az összeset. Jó, mi?
Ekkor veszem észre azt a ládát, ami előtte fekszik a padlón, és az oldalára nagy piros betűkkel rá van írva: GenLab. De nem sima betűk vannak rajta, hanem mintha valami csavart szalag lenne minden betű, amik között van valami, amitől úgy néz ki, mint egy létra, csak épp megtekerve.
– Ebben van minden állat?
– Nem. Az állat nincs benne, csak egy génminta.
– És az mire való?
– A gén minden élőlény esetében egyedi, ez a DNS, ami leírja, hogy… Ej, de minek is mondanám ezt el neked? Elég, ha annyit tudsz, hogy amikor vége az esőnek, akkor az állataidat vissza kell vinni az élőhelyükre, és ezt a ládát pedig át kell adnod a cég embereinek, akik majd helyrehozzák a hibádat, és visszaállítják az eredeti állati populációkat. Na, induljatok, már elég magas a víz, nekem meg más, fontosabb dolgom is van, mint a tátott szádat bámulni.
A főnök ismét szertefoszlott az esőáztatta fedélzeten, mi meg csendesebb helyet kerestünk magunknak a hajón a következő negyven napra.
Egy reggel arra ébredünk, hogy csend van. Nem dobol az eső a fejünk felett, és nem csobog a víz a lábunk alatt, sőt, a bárka sem imbolyog velünk. Amikor felmegyek a fedélzetre, a szemem alig lát a sok fénytől. Az első gondolatom az, hogy a mennyországban vagyunk, csakhogy ennek ellentmond az a tény, hogy itt rettentően hideg van.
Amint a szemem kezd hozzászokni az erős fényhez, rá kell jönnöm, hogy ez nem a mennyország, csak egy hegy, aminek a csúcsán megfeneklett a bárka. Amint szétnézek az alattunk elterülő tájon, azt látom, hogy mindenfelé állatok mászkálnak. Ami egyből feltűnik, az egy elefánt, mert, ha jól tudom, ezek az állatok csak a meleg szavannákon érzik jól magukat.
Ahogy tovább nézelődök, meglátom azt is, hogy a bárka oldala megsérült, ami talán enyhe kifejezés, hiszen a fél oldala hiányzik, amiből az állatok sorban jönnek elő, majd tűnnek el a szemünk elől a hóban.
– Szóval megérkeztünk. – mondom csak úgy magamnak.
– Meg. – kontrázik rá a nejem, amikor odalép mellém a korláthoz.
– Hogy fogjuk visszavinni az állatokat, ha azt sem tudjuk, hol vagyunk? – kérdezi az egyik fiam.
– Arra már nincs szükség. – mondja a kisebbik fiam, midőn megáll mellettünk. – A mindenhatónak jobb ötlete volt.
– Tényleg? És mi az? – kérdezi most az egyik menyem.
Épp szóra nyitnám a számat, hogy elmondjam neki, hogy a ládában van a megoldás, mikor erős légáramlat söpör végig rajtunk. Tekergetjük a nyakunkat, hogy meglássuk a szél forrását, ami egyre erősebb, és mindent felkavar, amikor a bárka másik oldalánál felbukkan egy nagy repülő valami, ami leginkább egy két, egymásba forídított csészealjhoz hasonlít, ami csak körbeforog, és rettenetes szelet fúj ránk.
Egymásba kapaszkodva igyekszünk ellenállni a széllökéseknek, miközben csak tátott szájjal bámuljuk, amint az idegen jármű leereszkedik a fedélzet padlójára, amikor eláll a szél, megáll a forgása, majd kiugrik belőle egy emberszerű lény. Olyan, mint mi vagyunk, csakhogy ennek mindene fehér, még a sisakja is, amin csak egy ablak van, ahonnan kilátszik az arca.
Még jobban egymásba kapaszkodunk, félve attól, hogy esetleg árthat nekünk az idegen lény, miközben még többen ugranak ki a járműből, és egyenesen felénk tartanak.
Amikor már mind a négyen kiszálltak a repülő alkalmatosságból, majd elindultak felénk, aki elsőként érkezett, megáll előttem, és úgy szól hozzám, hogy alig értem a szavát.
– Jó napot, a GenLab-tól jöttünk a ládáért.
– Nem értem, mit mond. – kiáltok vissza hangosan.
– A ládáért jöttünk.
– Vagy úgy! A ládáért.
A fiaimhoz fordulva kiadom az utasítást, miszerint hozzák fel azt a bizonyos ládát a fedélközből. A két nagyobbik elszalad, hogy alig egy perc múlva ismét megjelenjenek a kért ládával, amit letesznek a fehér ruhás emberek elé.
A ládát ketten megfogják, majd berakják a járműbe, miközben a vezetőnek látszó a kezét felemelve felénk int, majd mindannyian beszállnak a repülő valamibe, ami hangtalanul felemelkedik, és eltűnik a szemünk elől.
Ezt követően még állunk néhány percig, emésztve a látottakat, majd így szólok a családomhoz.
– Nos, mivel mi befejeztük a küldetésünket…
– A lehetetlen küldetésünket. – teszi hozzá a nagyobbik fiam.
– Igen. – veszem vissza a szót. – Akár haza is mehetünk.
Erre senki nem válaszol, csak csendben mindenki magához veszi a holmiját, majd egymás után lépdelve elindulunk az otthonunk felé.
Több hétnyi megerőltető bolyongás után végre hazaérkezünk. A házunk helyén csak romok árválkodnak, a birtok nagy része még most is víz alatt áll, de legalább otthon vagyunk.
Amikor lehajítom a hátamról a zsákomat, az első dolog, amit meglátok, egy nyúl, amint a mezőn keresgél valamit. Aztán egy madár is elrepül felettünk, miközben a ház végénél lévő erdőből kilép egy szarvas, aki kíváncsian néz felénk.
– Látjátok? – kérdezem a családomtól. – Úgy tűnik, hogy az a GenLab mégiscsak jó munkát végzett.