Néma bosszú
Néma bosszú
Jacknek gyönyörű felesége és egy lánygyermeke volt. Nyugodt családi életet éltek. Nem voltak gazdagok, de boldogság vette körül őket. Meg volt mindenük, amire egy átlagos családnak szükségleteit kielégíti. Anyagi biztonság, otthonuk és ami fontos egymás szeretete. igaz, nem sok pénzük volt, de nem szenvedtek hiányt semmiben.
Jack háza a Colorádó hegység lábánál, egy völgyben volt, minden civilizációtól elzárva. A hét minden napján bejárt dolgozni a városba egy öreg, tízéves autóval. Vigyázott rá, ez volt a munkába járó eszköze. Egy könyvelőirodában dolgozott napi nyolc órát. A kollégái jól tudták, hol él, és azt is, hogy a családja volt a mindene, akikért tűzbe is ment volna.
Felesége, Méry vezette a háztartást abban a békés, nyugodt völgyben, a hegy lábánál, távol minden civilizációtól, a bűntől megmérgezett várostól. Távol a szirénázó autók és villamosok zajától. Csak az erdő és a madarak hangja vette körül. És neki nem is kellett több.
Lányuk, Ketrin tizenhat éves és a természet megszállottja volt. Ismert minden fát, gyógynövényt, gombát. A napfelkelte már kint találta az erdőben, és gyűjtögette a gyógynövényeket, gombákat. Nem érdekelte más, csak a természet szépsége.
Mélyen bent az erdőben volt egy fája, egy öreg kocsányos tölgy, ahol minden alkalommal megpihent, és hallgatta az erdő hangjait. Ketrin minden nap késő délután ment haza, ugyanabban az időben.
Egy napon Jack és Méry várták haza lányukat a megszokott időben terített asztalánál. Órák teltek el, Ketrin sehol, és már kezdett sötétedni. A lány soha nem késett el mindig ugyanabban az időben érkezett haza az erdőből. Jack és Méry, először nem gondoltak semmi rosszra annak ellenére, hogy Ketrin még soha nem késett el, de már túl későre járt hogy tovább várakozzanak.
Jack és felesége bepakolták a hátizsákba túlélő felszerelést és elindultak megkeresni Ketrint .
Hamarosan megtalálták a lány kedvenc tölgyfáját ahol megszokott pihenni. Először észre sem vették, hogy valami nincs rendbe de mikor jobban körülnéztek, az a látvány ami fogadta őket arra nem számítottak
A tölgyfa alatt a föld fel volt túrva, mintha valaki a tíz körmével kaparta volna a talajt. A levelek szanaszét hevertek, a fű letaposva, és Ketrin hátizsákja a fától néhány méterre hevert,félig nyitva. A belsejéből kiszórva a gondosan begyűjtött gombák gyógynövények, mintha valaki dühösen szét szórta volna.
– Ketrin… – suttogta Méry, de a hangja elveszett az erdő sűrűjében.
Jack odalépett a fához. A tenyerét a kocsányos törzsre tette, mintha a fától kérdezte volna, hogy mi történt Ketrinnel. Aztán meglátta.
A fa kérgén, körülbelül szemmagasságban, egy mély, friss vágás látszódott. Nem egy állat karmolása volt. Ahhoz túlságosan egyenes vágás volt . Kés vagy egy komolyabb vadásztőr okozhatta a fa törzsén a sérülést.
A fa tövében Jack észrevett valami fényeset, közelebb lépett hogy szemügyre vegye. Egy vékony, elszakadt karkötő volt. Jack azonnal felismerte. Ő adta Ketrinnek a tizenötödik születésnapjára.
Méry térdre rogyott, és remegő kézzel nyúlt a karkötőért. Majd zokogásba tört ki .Jack és Méry átölelték egymást és néhány percig úgy maradtak.
Körülöttük az erdő csendes maradt. Túlságosan is csendes.
Később Jack körbenézett, és akkor vette észre a földbe mélyedő, nehéz bakancsnyomokat, azok a lábnyomok biztos hogy nem a lányukhoz tartozott. A nyomok egy sűrű bozótos felé vezettek, majd hirtelen eltűntek mintha nem is járt volna ott senki .
Aznap éjjel nem találták meg Ketrint. Így elindultak haza, annak reményében, hogy talán a lányuk otthon várja őket, de szívük mélyén tudták hogy nem így lesz.
Másnap hajnalban Jack egyedül indult vissza az erdőbe.
Méry könyörgött, hogy várják meg a rendőrséget, de ő csak a fejét rázta. Nem tudott tétlenül ülni a házban, miközben a lánya valahol odakint fekszik talán sérülten, segítségre várva.
A pára még alacsonyan ült a fák között, amikor elérte a tölgyet. Ugyanaz a nyomasztó csend fogadta, mint előző este. Jack lassan, módszeresen kezdte átfésülni a környéket. Minden letaposott fűszálat, minden törött ágat megvizsgált.
Néhány száz méterrel arrébb, egy sűrű bokoros résznél különös szagot érzett. A föld itt frissen volt felásva.
Jack térdre ereszkedett. A keze remegett, amikor elkezdte félresöpörni a laza, nedves földet.
Nem kellett sokáig ásnia.
Amikor meglátta lánya haját kibukkanni a sáros földből, nem tudott megszólalni egyetlen hang sem jött ki a torkán. A világ körülötte megszűnt létezni. Csak a föld volt, a hideg, élettelen test, és az a felismerés, hogy valaki megölte a lányát. Jack órákig ült a halott lánya mellett mozdulatlanul, mielőtt erőt vett magán és elindult vissza a házhoz hogy tudassa Méryvel, hogy megtalálta a lányukat.
A nap már magasan járt, amikor Jack végre visszaért a házhoz. A bejárati ajtó félig nyitva állt.
Azonnal tudta, hogy valami nincs rendben.
– Méry? – szólította Jack, de csak a szél mozgatta meg a függönyt a nappaliban.
A konyhában felborított szék hevert a földön. Az asztalon a tegnapi, érintetlen vacsora maradványai álltak.
Jack lassan lépett be a hálószobába.
Ott találta meg a feleségét.
A nő mozdulatlanul feküdt a padlón, ruhája szétszakítva, az arca oldalra fordulva, mintha még utoljára az ajtó felé próbált volna menekülni.
Jack nem jutott szóhoz a látványtól, csak állt az ajtóban, mintha gyökeretvert volna.
Abban a pillanatban valami végleg összetört benne. Nem akarta elhinni, hogy elveszítette a lányát és a feleségét is.
Jack nem örjöngött, nem könnyezett. A torkában rekedt a zokogás, és egyfajta zord üresség költözött a szívébe, ami hidegebb volt, mint a coloradói tél. Lassan, gépiesen odalépett Méryhez, megsimította az arcát, érezte meleg volt majd betakarta a nőt egy ágytakaróval.
Úgy gondolta a gyilkos még nem járhatott messze. Miközben betakarta a feleségét megpillantotta az éjjeliszekrényre karcolt jelet. Ugyanaz a tiszta, éles vágás volt, mint a tölgyfán. Ez egy üzenet jacknek.
Jack hátrált, és a tekintete a szoba sarkában álló régi fémszekrényre tévedt. Évek óta nem nyitotta ki. Odalépett, elforgatta a kulcsot, és kivette belőle a régi vadászpuskáját és egy borotva éles vadásztőrt. Nem hívta a rendőrséget. Tudta, hogy mire a városból kiérnének, a nyomok elmosódnának, a tettes pedig köddé válna a hegyek között.
Jack Kilépett a ház elé. A napfény gúnyosan csillogott a völgy felett. Leguggolt a porba, és megkereste a bakancsnyomokat. Most már nemcsak a sűrű bozótig vezettek, hanem tovább, fel a sziklás gerinc irányába. Aki ezt tette, nem menekült, hanem csalogatta őt is.
Jack elindult. Nem sietett, minden lépése megfontolt volt. A vadászösztön, amit évekkel ezelőtt mélyen eltemetett magában a békés családi élet kedvéért, most elemi erővel tört a felszínre. Vágyott arra amire mindenki, akinek a családját meggyilkolták-
Egy csendes bosszúra.
Ahogy az erdő sűrűjébe ért, egy ág reccsent meg tőle balra. Megállt, és a fegyverét a hang irányába fordította. A csend, ami korábban nyomasztó volt, most a szövetségese kett. Jack már nem könyvelő volt, hanem egy apa és férj, akinek nincs többé vesztenivalója.
A fák közül egy rekedt hang szólalt meg, ami mintha a föld alól jött volna:
– Tudtam, hogy utánunk jössz, Jack. Már régen várunk rád.Nem kellett volna följelentened minket a városban. Most nem lenne semmi baj. De te nem tudtál csendben maradni.
Jack ujja megfeszült a puskája ravaszán.Nem kérdezett, és nem válaszolt. A bosszúját nem a szavakkal fogja végrehajtani.
A három férfinak eszében sem volt hogy rejtőzködjenek.Nehéz bakancsaik mély nyomot hagytak a sárban, és a halk nevetésük visszhangzott a fenyők között. Úgy mozogtak, mint akik élvezik a hajtóvadászatot. A vezérük, egy sebhelyes arcú alak, akit a többiek csak Sziklának neveztek. Megkezdödött az embervadászat.
– Ez csak egy irodakukac, csak egy könyvelő – köpött egyet a legfiatalabb, egy kapucnis férfi, miközben a gépkarabélyát igazgatta. – Estére elkapjuk, és befejezzük, amit a házban elkezdtünk. De ez a három férfi nem tudta, hogy Jack valaha járta az erdőt, a hegyet és vadászott.
Jack eközben egy sziklaperem mögött lapult, alig száz méterre felettük. Hallotta minden szavukat. A mellkasában doboló szívverése elcsendesedett, helyét átvette a jéghideg, tiszta koncentráció. Nem menekült többé, most csalta őket a csapdába. Bevezette őket a Farkas-toroknak hívott szűkületbe, ahol a falak magasak voltak, és onnét nem volt menekülés.
A három alak belépett a szorosba, majd megálltak körülnéztek és tájékozódtak.
Hirtelen egy éles fütty hallatszott, de nem madár hang volt. A visszhang megtévesztő volt, mintha minden irányból jönne.A három férfi megtorpant kapkodták a fejüket és egymásnak döntötték a hátukat három irányba.
– Mutasd magad, te féreg! – ordította Szikla, és vaktában a lombok közé lőtt.
Válasz nem érkezett. Csak egy súlyos kő gördült le a magasból, egyenesen a harmadik ember, egy alacsony, szikár férfi lába elé. Amikor az ösztönösen lepillantott, Jack már ott volt. Nem puskával támadt. A sötétből, mint egy árnyék, vetődött rá a férfira. A vadásztőr, amit a házból hozott, villant egyet a szűrt fényben.
Egyetlen, szinte néma hörgés, a test puffanása a puha avaron, és Jack már el is tűnt a sűrű ködben, mielőtt a másik kettő, bár mit is észre vett volna.
– Hol van?! Hol van a szikár?! – üvöltött a kapucnis, remegő hanggal.
A szorosban hirtelen rájuk szakadt a felismerés. A szikár ott feküdt átvágott torokkal: a vadászokból préda lett. Jack nem akart gyors halált nekik. Azt akarta, hogy érezzék a félelmet, amit a családja érzett az utolsó percekben.
A szorosban a pánik lassan, mint a mérges gáz, kúszott be a két életben maradt férfi bőre alá. Szikla, a sebhelyes arcú vezér, dühösen megragadta a kapucnis vállát.
– Nem maradhatunk itt, ez a barom ismer minden követ! – sziszegte Szikla. – Te menj balra, a patakmeder mentén, én megkerülöm a sziklát felülről. Közrefogjuk. Ha meglátod, ne kérdezz, csak lőj!
A kapucnis, akit Marknak hívtak, remegő kézzel bólintott. Kijött a szikla árnyékából, és a sűrű bozótos felé vette az irányt. A bakancsa alatt ropogtak a száraz ágak, minden neszre összerezzent. Nem vette észre, hogy Jack már percek óta a feje fölött, egy fenyő, vastag ágán hasalva figyelte minden mozdulatát.
Mark egy keskeny vadcsapáshoz ért, ahol a sűrű aljnövényzet miatt kénytelen volt lehajtott fejjel haladni. Nem vette észre a földön elrejtett vékony, áttetsző zsinórt.
Amint a lába beleakadt a hurokba, egy tompa pattanás hallatszott. Jack órákkal korábban készítette elő a csapdát: két rugalmas, fiatal nyírfát hajlított meg és rögzítette egy elsütőszerkezettel. A fák végére egy nehéz, keresztbe font rácsot erősített, amelybe tucatnyi, tűhegyesre faragott és tűzön megkeményített karót rögzített.
Nem is olyan sokára a csapda váratlanul és gyilkos erővel csapódott le. A tüskés fal oldalról vágódott Marknak és a hegyes karók mélyen a testébe fúródtak, a fához szegezve őt.
A kapucnisnak még kiáltani sem maradt ereje, a tüskék átszúrták a tüdejét. Csak egy bugyborékoló, véres sóhaj hagyta el az ajkát.
Jack leereszkedett a fáról. Odalépett a haldoklóhoz, de nem nézett a szemébe. Csak a fegyverét vette el tőle és egyetlen mozdulattal elvágta a férfi övén lógó kulcscsomót – talán a terepjárójuké volt – még jól jöhet.
Szikla a távolban hallotta a csapda csattanását és a rövid hörgést.
– Mark? Mark, válaszolj! – ordította a rádióba, de csak statikus zaj volt a válasz.
Most már csak Szikla maradt. A magabiztossága elpárolgott. Tudta, hogy Jack valahol ott van a sötétedő erdőben, és ő a következő.
Szikla ekkorra már teljesen elveszítette a józan eszét. A sötétedő erdőben minden árnyék Jacket formázta. Hallotta a patak csobogását és hirtelen egy ág reccsent meg tőle balra, jóval feljebb a hegyoldalon.
– Ott vagy! – ordította Szikla, és eszeveszett tüzelésbe kezdett a sziklák irányába. Látta, ahogy egy sötét alak átrohan egy tisztáson, és azonnal utána vetette magát. Azt hitte, végre sarokba szorította a könyvelőt. Kétségbe esve ordított- te csak egy irodai könyvelő vagy, hogy csinálod ezt-?
De válasz nem érkezett.
A sötét alak, csak Jack kabátja volt, amit egy kifeszített kötéllel rángatott meg a távolból. Szikla a csapdába rohant: amint bevetődött a bokrok közé, egy rejtett hurok rántotta meg a bokáját, és a férfi arccal a földbe csapódott. Mielőtt feleszmélhetett volna, egy nehéz puskatusa csattant a tarkóján és a világ elsötétült előtte.
Amikor Szikla magához tért, a háta hideg, érdes fakéregnek feszült. A kezei a törzs köré voltak bilincselve, a lábai pedig gúzsba kötve. Egy hatalmas, magányos fenyő alatt ült a hegygerinc legszélén, ahol a szél szüntelenül süvített.
Pár méterre tőle Jack ült egy kövön. Nem nézett rá. Nyugodtan, módszeresen kortyolt a kulacsából, mintha csak egy hosszú túra után megpihenne. Mellette a puskája és a karkötő, amit Ketrin viselt.
Szikla rángatni kezdte a köteleket, a torka kiszáradt a félelemtől.
– Engedj el! Pénzt kapsz, bármit! Nem én voltam… a többiek akarták! – hebegte, de Jack meg sem moccant.
Végül Jack letette a kulacsot, és lassan felemelte a tekintetét. A szemei üresek voltak, mint két sötét kút.
– Már csak te maradtál – mondta halk, rekedt hangon. – Neked egy különleges halált szánok.
Jack a fák koronája felé mutatott. Szikla felnézett, és megdermedt. A környező ágakon tucatnyi hatalmas, fekete varjú gyülekezett. Némán ültek, és a fejüket félrehajtva figyelték a lekötözött férfit. Ez volt a tanyájuk, a fészkelőhelyük, és Jack tudta: ezek a madarak nem válogatnak, ha zsákmányt látnak.
– Ez itt a varjak birodalma – folytatta Jack. – Nos, rájuk bízlak.
Szikla ordítani kezdett, könyörgött, sírt, a nevét kiabálta, de Jacket hidegen hagyta a férfi minden szava. Felállt, és lassan a családja háza felé fordult, ami odalent, a mély völgyben volt.
– Ezt a családomért – mondta Jack halkan, majd anélkül, hogy egyszer is hátranézett volna, elindult lefelé a hegyoldalon.
A háta mögött a varjak egyszerre rebbentek fel, és a károgásuk elnyomta Szikla utolsó, kétségbeesett sikolyát. Jack arca mozdulatlan maradt. A bosszú néma volt, és bevégeztetett.
Jack leereszkedett a völgybe, ahol a házat már a lemenő nap utolsó, vöröses sugarai világították meg. A csend, ami korábban békés volt, most súlyos és véglegesnek tűnt.
Nem ment be a házba. Nem bírta volna elviselni az érintetlen tányérok és a félbehagyott élet látványát. Ehelyett a kert végében lévő nagy tölgyfához ment, ami alatt annyi nyarat töltöttek el együtt.
Ott, a fa gyökerei között ásott két mély sírt. Teste sajgott a fáradtságtól, de a mozdulatai pontosak voltak. Amikor végzett, Méryt és Ketrint egymás mellé fektette, Ketrin kezébe helyezte az erdőben megtalált, elszakadt karkötőt, Méry kezét pedig a lányáéra kulcsolta.
Mielőtt behantolta volna őket, Jack elővett egy gyufát. A házhoz ment, és módszeresen meggyújtotta a függönyöket, a könyveket, a bútorokat. Nem akarta, hogy az otthonuk, ahol annyi szeretet volt, idegenek prédájává vagy a bűntény helyszínévé váljon.
Ahogy a lángok beleharaptak a faház száraz falaiba, Jack visszament a sírokhoz. A tűz fénye megvilágította az arcát, de már nem volt rajta sem düh, sem fájdalom. Csak a néma üresség.
Amikor az utolsó hant föld is a helyére került, Jack leült a friss sírhalmok mellé. A háta mögött a ház ropogva omlott össze, a pernye úgy szállt az éjszakai égbolt felé, mint megannyi elszabadult lélek.
Jack megvárta, amíg az utolsó parázs is kihunyt. Aztán felállt, a vállára vette a vándorbotját, és elindult – nem a város felé, hanem mélyebbre, be a hegyek közé, ahol a civilizáció hangja már nem érte el. Soha többé nem nézett hátra.
Válaszok