Hetes kórterem

Hetes kórterem

A kórház éjszakánként mindig megváltozott, sejtelmesen borzongató volt. A fénycsövek hidegen vibráltak, mintha minden pillanatban el akarnák veszíteni fényüket, és a folyosó csendje nem ürességet, hanem valamiféle várakozást hordozott — valami kimondhatatlanul sejtelmes dolgot sugallt. Néha jajgatások, halk nyögések törték meg a túlvilági csendet. Lujza nővér előre félt az éjszakás műszaktól, de sosem vallotta be, sosem mondta el senkinek, mert attól félt, hogy kinevetik a kollégái. Éjszakánként, mikor elindult a szokásos körútjára, azt vette észre, hogy a 7 es kórterem folyosója mintha minden alkalommal hosszabb lenne. Azon a folyosón el- nehezültek a lábai, mint aki mellkasig érő folyóvízben gyalogolna. A nővér már majdnem túlment a hetes kórtermen, de megtorpant. A számot jelző fekete tábla enyhén félre volt csúszva, pedig előző este még tökéletesen egyenes volt. Ahogy nyúlt a kilincs felé, hogy benyisson, érezte, hogy a hideg fémkilincs árasztja ma- gából a hőt, szinte forró volt. Bent a kórteremben félhomály volt. Az új beteg, akit három órája hoztak be, a fal felé fordulva feküdt. Csak egy mondatot ismételt érkezése óta, rekedt, összetört hangon:
– Kérem… ne engedje be őket.
Lujza nővér végignézett rajta. A férfi alig lehetett negyven, de úgy nézett ki, mint aki évek óta menekül valami elől. A testét tele aggódó, rángó mozdulatok jellemezték, mintha még alvás közben is kapaszkodna valamibe — vagy valakibe. – Nincs itt senki, uram – mondta halkan. – Ez a kórház része zárt. A férfi ekkor lassan hátrafordult. A szemei pirosra sírtak, pupillái kitágultak, mintha a világ legkisebb neszétől is összeroppanna.
– Ők… már bent vannak – suttogta.
Lujza nyelt egyet. A szobában semmi furcsát nem látott. Mégis, a levegő nehezebbé vált. Valami, vagy valaki figyelte.
Az éjszaka kettő körül kopogás hallatszott a kórterem ajtaján. Először gyenge volt, alig hallható. Mintha valaki csupán megérintette volna az ajtót. A nővér felnézett a gyógyszerlistából, és az egész teste megfeszült. A kopogás újra jött — három ritmusos, lassú koppanás.
Kop… kop… kop.
A férfi a takaró alatt összegömbölyödött.
– Ne nyissa ki, kérem! – sikította rekedten. – Könyörgöm, ne nyissa ki!
Lujza remegő léptekkel az ajtóhoz ment, és a kémlelőnyíláson át kilesett, de a folyosó üres volt. Tökéletesen üres. Lassan engedett a feszültség… egészen addig, amíg újra nem hallotta a kopogást. De ezúttal belülről. Az ajtón belül, a 7-es kórteremben.
Lujzát kiverte a hideg veríték, a mellkasa összeszorult. Lassan hátrafordult, szinte remegtek a lábai. A férfi az ágy szélén ült, és a tekintete az ablakra tapadt.
– Már bent vannak… – motyogta. – Látja… ott vannak.
A nővér ösztönösen az ablak felé nézett, de semmit sem látott — csak a kinti udvar sötét árnyait, és a reflektor halvány fényét, ami megvilágította az udvart. Aztán a fény egyszer csak elhalványult, mintha valami hatalmas árnyék haladt volna át előtte. A következő pillanatban egy alak jelent meg az ablak túloldalán. Nem volt arca. Csak üres, sima felület — mintha valaki letörölte volna róla az emberi vonásokat. Az alak felemelte a kezét, és lassan végighúzta ujjait az ablak üvegén. Az üveg azonban belülről párásodott be.
Lujza nővér hátrált. A férfi üvöltött.
– MAGA MIATT JÖTTEK! MERT BEENGEDTE A KOPOGÁST!
A kórterem neonja hirtelen kialudt. A sötétben Lujza hallotta, ahogy valaki, vagy valami a padlón suhan. Keskeny, gyors mozdulatok, mintha valaki körbe-körbe járná a szobát. Majd közelebb… még közelebb…
Valami megérintette Lujza bokáját.
Nővéri ösztönei lefagytak. Mozdulni sem tudott. A férfi kétségbeesett üvöltése egy pillanat alatt elhalt, mintha valaki elfojtotta volna. Lujza zihálva tapogatta ki a telefont a zsebében, de amint elővette, a kijelzőn halvány fény jelent meg:
„7-es kórterem – ne nyissa ki.”
Pontosan ugyanazzal a háttérrel, amilyen figyelmeztetések a halott betegek kartonján szoktak lenni, amikor a rendszer lezárja őket. A láthatatlan suhanás hirtelen abbamaradt. Csend lett.
A neon felvillant. Lujza egyedül állt a kórteremben. A férfinak nyoma sem volt — mintha soha nem is létezett volna. Az ágy érintetlen volt. A kórlap is üres. Csak egy apró, szürke kéznyom volt az ablak belső felén. Kicsi gyerekkéz.
A nővér lassan hátralépett, kiment a folyosóra, aztán futni kezdett, ahogy csak bírt. Nem mert visszanézni, de a lábai mögött újra és újra hallotta:
Kop… kop… kop.
Minden ajtón. Minden kórtermen.
Ahogy elviharzott a lépcsőház felé, a hang egyre követte. Mindig közelebb.
Kop… kop… kop.
Valaki bent volt. És mindig is ott volt.
Lujza úgy rohant végig a folyosón, mintha az egész kórház ellene fordult volna. A lépcsőházig meg sem állt, és amikor lenézett, a földszintet sűrű, fekete homály borította, mintha a mélyből gomolygó köd áramlana fel. Mégis megállt egy pillanatra. Lihegett. Reszketett a félelemtől. De ekkor… valami ismerős villant át a tekintetén. A 7-es kórterem ajtajánál, ahol az előbb elrohant, egy régi, megsárgult papírlap virított a padlón. Valószínűtlenül régi volt, mintha valaki egy lezárt archívumból tépte volna ki. Lujza lehajolt, és felvette. Megdöbbenve olvasta az írást rajta.
„Kísérleti osztály – 7-es szoba Tárgy: Éjjeli Entitás, gyermekkori fázis Megfigyelési jegyzet: A terem nem maradhat nyitva. Az entitás, amelyet a pácienstől sikerült elkülöníteni, a kopogásra reagál. A kopogás beengedés: HÍVÁS.”
A nővér mellkasa összeszorult. Entitás. Gyermekkori fázis. Hívás.
A folyosó lámpái hirtelen felvillogtak, és a levegőben valami szinte elektromosan vibrált. Közelebb lépett a falhoz, és csak akkor vette észre: a régi csempe alatt egy elmosódott, átfestett tábla körvonalai sejlettek.
„KÍSÉRLETI SZÁRNY – BELÉPNI TILOS”.
A kórház ezen szárnyát évtizedekkel ezelőtt lezárták. Azt mondták, fertőzés miatt. Hazugság volt. Ekkor újra megszólalt a kopogás. Nem a 7-es szobából jött. Most a lépcsőház mélyéből érkezett, alulról, a sötétből.
Kop… kop… kop.
Lujza a korláthoz lépett. A sötétség megmozdult odalent — és fény derült a titokra. A mozgásban kirajzolódott egy kicsi, vékony gyermek alakja, vállig érő hajjal, egyszerű ruhában. De az arc… az továbbra is hiányzott. Semmi emberi vonás nem látszódott. Csak egy üres vászon, amin valaha arc lehetett.
A kislány felemelte a kezét, és a nővér felé mutatott. És ekkor hangot is adott ki magából, egyszerre suttogás, sírás és valami ismeretlen, földöntúli hangot.
– Ne engedjenek be… mert én vagyok az, akit beengedtek…
És Lujza akkor értette meg, mi is történt, már tudta, milyen kísérleteket végeztek.
A férfi – a beteg – nem áldozat volt. Ő volt az egykori kísérlet túlélője. Egy gyereket szedtek szét benne. Leválasztották róla azt a részt, amely félelmekben, rémálmokban él. És az a rész testet öltött. Kopogásokkal kérte, hogy beengedjék — minden évtizedben újra, mert nem volt hova mennie.
A 7-es kórterem mindig a visszatérés helye volt.
Lujza lassan lement a lépcsőn. A légzése egyre stabilabb lett, már nem félt. A kislány ott állt előtte, mozdulatlanul, mint egy maradvány, akit a valóság elfelejtett visszazárni.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Lujza halkan.
A kislány egyetlen lépést tett felé. A levegő sűrű lett körülöttük.
– Csak… hogy valaki végre ne engedjen be. Hanem zárjon el örökre.
Lujza ekkor a kezébe fogta a régi papírlapot, és lassan visszasétált a 7-es kórteremhez. A kislány hangtalanul követte. Amikor beléptek, Lujza becsukta az ajtót — és elővette a vészreteszt, amit évtizedek óta nem használtak.
Egyetlen hangos kattanással az ajtó lezárult.
A neonfény röviden sercent, majd teljesen kihunyt. Ekkor még hallotta a kislány hangját, most már sokkal halkabban, fáradtan, békésebben:
– Köszönöm.
A kórteremben többé sem kopogás, sem mozgás nem hallatszott. Reggelre a 7-es terem ajtaja hideg volt és csöndes. A benne lévőknek nyoma sem maradt. Mintha a kísérlet végre lezárult volna. Azóta a kórházban senki sem hallott kopogást. A 7-es kórterem pedig… végre üres maradt. Örökre