Temető árnyai

Temető árnyai - Novella Blog

Ezt a novellát a szerző javított/lektoráltként jelölte meg, ezért változtatás nélkül tesszük közzé!

Temető árnyai

A vasútállomás órája éjfélt ütött, mikor Erika leszállt a szerelvényről. A peronon csak néhány fáradt utas álldogált, a resti zárva, a lámpák pislákoltak. A szél porral kavarta a megfakult hirdetéseket.
A nő finoman megigazította fekete kabátját, vállára vette bőrtáskáját, és elindult a kijárat felé. Nem sietett — mozdulataiban volt valami furcsán megfontolt, kimért.
A váróterem sarkában három férfi ült. Az egyiknek hiányzott néhány foga, a másiknak bicska lógott a zsebéből, a harmadiknak vörös szeme volt, mint aki napok óta nem aludt. Ahogy Erika elhaladt előttük, mindhárom egyszerre mozdult.
– Nézd csak, milyen kis éjjeli virág – morogta a vörösszemű.
– Egyedül megy. Kísérjük el… – vigyorgott a másik.
A nő mintha meg sem hallotta volna. Kifelé sétált a város főutcáján, a kandeláberek hideg fényében. Cipősarkainak koppanása halkan visszhangzott a házfalakról. Tudta, hogy követik. Nem nézett hátra. Csak lassan, megfontoltan kanyarodott be a temető felé vezető mellékútra.
A három férfi elégedetten somolygott.
– Pont a temetőbe? Ez aztán bátor – suttogta egyikük. – De jó hely lesz ez nekünk… senki se fogja hallani.
A nő elérte a temető kapuját. A rozsdás vasajtó nyikordult, mintha fájna neki minden mozdulat. Erika belépett, és szándékosan nyitva hagyta maga mögött.
A hold fénye megvilágította a sírköveket; a márványlapokon néhol nedves mohák zöldelltek, másutt nevek koptak el. A szél halk imát susogott a fák között.
Erika lassan haladt a sírok között, míg el nem ért egy régi kriptához. A homlokzaton alig kivehetően ez állt:
„Bálint család – 1894”
A nő lehajolt, és valamit suttogott a kőnek, mintha köszöntötte volna.
Majd kinyitotta a kripta ajtaját, és belépett.
A férfiak ekkor értek oda.
– Te, ez beteg – mondta az egyik. – Ide ment be? Egy sírboltba?
– Akkor még könnyebb dolgunk van – felelte a vörösszemű. – Odabent senki sem fogja meghallani.
Beléptek. A levegő hideg volt és nehéz, dohszagú. A zseblámpa gyenge fénye megcsillant a márványkoporsón.
– Hé, asszony! – szólt a vörösszemű. – Nincs itt helye senkinek éjjel!

Csend. Csak a lámpa vibrált, majd kialudt.
Egy halk női hang szólt a sötétből, valahonnan a kripta mélyéről:
– Dehogynem. Én mindig itthon vagyok…
A férfiak összerezzentek.
– Ki beszél ott?! – ordított a legfiatalabb.
Ekkor hirtelen kékes fény lobbant a sírkő alatt, és a kripta megtelt hideg széllel. A márványlap megmozdult, s valami nehéz, nedves kéz nyúlt ki alóla. A férfiak hátrahőköltek — de az ajtó becsapódott mögöttük.

Kint, a kapunál, Erika állt. Ujjait végighúzta a rozsdás vasrácson, majd mosolyogva suttogta:
– Jó éjszakát, Bálint doktor. Régóta vártak a látogatók.
A kapu lassan, magától bezárult. A temető újra néma lett.
Csak a hold fénye csillant meg egy fekete kabáton, ahogy Erika eltűnt az éjszakában.

Hajnalodik . A temető fölött szürkés köd ült, és a város peremén álló Bonctani Intézet ablakai még zárva voltak.
Erika kulcsa hangtalanul fordult a zárban. Belépett. A folyosón a neoncsövek hidegen vibráltak, mint a régi emlékek.
Letette a táskáját, levette a kabátját, és a hűtőkamra felé indult.

A szoba hőmérséklete tizenhárom fok volt, a levegőben a fertőtlenítő és a viasz szaga keveredett. Az egyik acélasztalon feküdt egy férfi teste, halott fehér bőrén még ott volt a kórházi azonosító karszalag:
Ismeretlen férfi – holttest beérkezett: 00:47.
Erika a jegyzőkönyvbe nézett. A papíron három név szerepelt, mindegyik a vasútállomásról.
A harmadik név mellett csak ennyi: „azonosítás folyamatban.”

A nő halvány mosolyra húzta ajkát.
– Gyorsan dolgoznak ma a halottak – jegyezte meg félhangosan, és felvette a gumikesztyűt.

Lágyan érintette a hideg arcot. A férfi szeme alatt véraláfutások nyúltak, mintha valami megragadta volna.
Erika lehajolt, és halkan suttogott valamit, amit senki sem értett volna.
A neonfény megremegett. A test ujja egy pillanatra megmozdult.

– Csendben, csak csendben – mondta Erika. – Az éjszaka hosszú volt.

A szellőzőn keresztül halk suttogás kúszott be, mintha sok-sok hang beszélne egyszerre: férfiak, nők, gyerekek, mind valami régi panaszt zümmögtek.
Erika nem ijedt meg. Csak mélyet lélegzett, és lassan a hűtőszekrényhez lépett. Ott, a felső rekeszben, egy régi, zöldes üveg állt. A címkéje megfakult, de halványan olvasható volt rajta:
„A lélek visszahívásának oldata”

Ezt az üveget még Bálint doktor hagyta hátra — a kriptában nyugvó, elátkozott mester, akinek nevét a városban már senki sem merte kimondani.

Erika levette az üveget, és a holttest mellé tette.
– Megígértem, hogy nem felejtelek el – suttogta. – A munkád folytatom.

A folyadék néhány cseppjét a halott ajkára cseppentette. A levegő megfagyott.
A férfi szeme hirtelen felpattant, és némán, üvegesen nézett rá.
A szája sarka lassan megmozdult.

– Sötét volt… a sírboltban… – nyögte alig hallhatóan. – Ők… rám néztek…

Erika arcán halvány mosoly suhant át.
– Igen. Ők mind látták. És most te is.

A férfi lélegezni kezdett, de nem emberi ritmusban: minden szívverésnél a neonfény is együtt lüktetett vele. A falak között valami mocorgott, mint víz alatt fuldokló hangok.

A nő végigsimította a férfi homlokát.
– Most már pihenj. A tested az enyém, de a lelkedet visszaengedem nekik. –
Majd lehunyta a férfi szemét, és visszacsúsztatta a hűtőbe.

Kint, a hajnal első fényeinél, az intézet ablakai mögül három árnyék tűnt fel egy pillanatra. Három alak, akik a temetőből jöttek — de soha nem mentek el onnan igazán.
Mindhárom lehajolt a kapu előtt, mintha hálát adna.

Erika a labor üvegajtajából figyelte őket.
– Most már békétek van – mondta halkan. – De ne feledjétek: aki egyszer az éj vendége volt, az nem tér vissza a nappalba.

A három árnyék szétoszlott a ködben.

A nő visszalépett a boncterembe, megigazította a köpenyét, és egy új dossziét vett elő:
„Következő azonosítás – nő, 1894.”

Ekkor a neonfény újra vibrálni kezdett, és a hűtőkamra ajtaja magától kinyílt.
A belső térből halk, ismerős női kacaj szűrődött ki – ugyanaz, amit a temetőben hallani lehetett.

Erika csak ennyit mondott:
– Üdv újra itthon, mesterem.

A kacaj elhalt. A hűtőajtó becsukódott.
A város fölött a nap felkelt, de a Bonctani Intézet ablakai mögött örökre éjszaka maradt.

Értékeld a novellát csillagokkal!
[Összes: 3 Átlag: 5]

Ha tetszik ez a novella, ne felejtsd el csillaggal értékelni, vagy hozzászólásban mondd el a véleményed!

Kapcsolódó cikkek

Halloween Skóciában

Amikor ismét a képre esik a pillantásom, szinte kővé dermedek. Az az alak a képen, egy fekete kabátot, vagy palástot viselő alak, most már határozottan mozog. Persze nem mozog, csak épp a helyét változtatja. Most határozottan úgy tűnik, mintha a bejárati ajtó felé haladna, amitől már csak néhány méter választja el őt.

Az új vér!

A világ titkai sokszor sötétben rejtőznek, és a legnagyobb titok, amit az emberiség valaha is felfedezett, a vámpírok létezése volt. Nem mesék, nem mítoszok, hanem valódi, halhatatlan lények. Az emberek évezredek óta féltek tőlük.

Mike Smith: Éjszaka a temetőben

Elővettem a telefonomat, és miközben a várva várt ital elfogyasztása céljából a törzshelyem felé ballagtam, megnyitottam a galériát, és betöltöttem a nem sokkal azt megelőzően készített fényképet. A torkom azonnal összeszorult, amint a készülék betöltötte a fotót. Nem akartam elhinni, amit láttam

Éjjel a temetőben

Egy fiatal lány, alig lehet több tizenhét évesnél, és gyönyörű. Vajon mit keres ilyenkor a temetőben, ilyen lenge öltözékben? Már csak néhány lépés választ el tőle, amikor felém fordul. Megigéz a szépsége, szinte a földbe gyökerezik a lábam, és csak bámulom őt. Ekkor lecsusszan a kőről, és felém fordul.

Vámpírszerelem

Mára végzett az öléssel hazafelé vette útját. Valami megmagyarázhatatlan erő mégis a temető felé vonzotta. Odaérve valami megcsapta az orrát, a vér semmihez sem fogható illatát érezte, de ez most más volt. A sírok között egy gyönyörű lányt pillanatot meg, törékeny alakján fekete ruhát viselt.

Lélek-mécses

A családi kötelék egy életre szól, sőt azon is túl. Egy gyermek számára az elmúlás megértése feldolgozása nagyon nehéz. Egy szerető, biztonságot adó családban az idő múlásával azonban megtanulható. A rohanó világ ellenére is szabad, sőt kell szeretni, gyászolni, emlékezni.

Válaszok

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

error: MInden tartalom jogvédett!