Rémálmok fogságában 2.0
Rémálmok fogságában
Az álmatlanság már harmadik éjjel óta szorongatja a mellkasomat, mint valami láthatatlan kéz. Kedves kisfalum templomtornya — amely nappal olyan ártatlanul magasodik a fák fölé — most komoran meredt rám az ablakon túlról, mintha figyelne, méricskélne. Megborzongtam, s fejemre húztam a takarómat, majd visszasüppedtem az álomvilágba. Lassan, komótosan hideg kezek érintettek, lábamnál fogva lehúztak az ágyról, s magukkal vonszoltak az éjszakába. Egy sír mellett eszméltem újra. A szél végigsöpört a temetőn, s én hallani véltem, ahogy a csontok összekoccannak odalent, mintha a föld alól kopogtatna valaki:
– Engedj ki, itt vagyok! Hát nem hallasz?
Újabb képszakadás…
Biztos éberen álmodtam ismét, mint oly sokszor életem folyamán – gondolkodtam hangosan. Vagy talán aludtam is egy keveset, nem rémlik. A másik oldalamra fordulok, ringatom magam, mint gyermekkoromban. Lassan elmosódik a határ az ébrenlét és az álom között. A hold fénye eltorzított árnyakat festett a falra, s én megláttam őket: a szellemeket, akik az álombéli öreg templom falai közül léptek elő. Nem lebegtek, nem suhantak — csak néztek rám üres szemgödrökkel, mint akik emlékezni próbálnak valamire, valakire, mit már oly rég elfelejtettek.
A félelem először csak hűvös leheletként jelentkezik a tarkómon, majd egy szorító kar ölel át, amely nem engedett mozdulni. Hallok egy sikolyt — talán az enyém volt, talán valaki másé, rejtély. A torony harangja épp ekkor kondult meg, bár tudom, hogy éjfélkor sohasem szól. Minden rezdülésébe beleremeg a mellkasom, a szívem ki akart ugrani, a lábujjaim fájdalmas görcsbe rándulnak.
— Miért jöttetek? — suttogom, de a hangom nem cseng vissza, nem hallom, csak valami nyöszörgés, nyüszítés hagyja el a számat. Az egyik alak előrébb lép, fenyegető közelsége sokkol. Az arca… mintha ismerős lenne. Sebesen kutatok emlékeim között az agyamban. Olyan, mintha gyermekkori barátom nézne rám, akit évekkel ezelőtt elvesztettem — ártatlan, halott-kék szemei rám nevetnek, és érzem, hogy úgy mondana valamit… de hirtelen belevész a köd homályába. Mélységes fájdalom járta át a testem, fizikai fájdalmat érzek, hiányt érzek, szomorúságot, könnyek lepik el a szemem…
Pedig nem voltam ébren, vagy talán mégis…
Újabb képszakadás…
A szellem ajkán egy szó formálódik lassan. Kristálytisztán hallottam a hangját a fejemben:
– Nem felejtettünk. Mi sohasem felejtünk!
Forró könnyeim végigcsorognak az arcomon, mintha élő bizonyítékok lennének arra, hogy még élek, nem álmodom mégse, s biztosan ez a valóság. A pont most!
A templomtorony harangja újra megkondul, s az éber álom lassan, apránként szertefoszlik. Hajnalodik. A nap első fényei bevilágítanak a szobámba, s a sötétség szétoszlik, mintha sohasem létezett volna. Ám a félelem maradt.
Kimegyek a ház elé. A templomtorony árnyéka a nappali fényben valahogy rövidebb, mint éjjel, de a tövében valami hívogatóan megcsillan. Lehajoltam érte — egy apró csontdarab volt, nedves a harmattól. Ujjbegyemhez tapadt, mintha nem akarna elengedni. Mint az álmaim.
Válaszok