Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Lélek-mécses
A kis konyha sparheltje ontotta a meleget. A sütőjében már forrón “mosolyogtak” héjában a krumplik és az úritök szeletek. Alig vártam, hogy mama végre kiszedje és elénk tálalja. Anyu közben hagymát szeletelt, tejfölt rakott egy kis tálba, előkerültek a fadeszkák, evőeszközök, na és persze a só. A finom falatok már ott illatoztak előttünk, kezdődhetett a lakoma.
Már nagyobbacska gyerekként kíváncsian figyeltem papa komótos mozdulatait, hogy pontosan tudjam utánozni. Mértani precizitással szeletelte a héjából kiszabadított krumplit, megkente tejföllel, hagymával befedte, alaposan megsózta és jóízűen befalatozta. Forralt bort is kortyolt hozzá, én ebben is utánoztam, bár az én csészémbe anyu csak forró teát öntött. Persze, amikor a vacsora végén segítettem összeszedni az edényeket, a poharak alján maradt borkortyokat titokban kiszürcsöltem. Az úritök belét kiskanállal kapartuk ki desszert gyanánt.
A vacsora után a sparhelt melletti sámlira telepedtem, vártam, hogy papa a pipájából füstkarikákat eregessen. Szerettem, ahogy egymás után pöfékelte őket, a karikák szálltak a plafon felé.
Anyu régi képeket hozott elő, mama történeteket mesélt a családunkról, nagynénéim bele-belekérdeztek érdeklődve. Az egész család együtt volt a kis konyhában, mindenki felmelegedett a temetőjárás után.
Én ott, akkor, abban a pillanatban boldog voltam, biztonságban éreztem magam. Itt van körülöttem mindenki, akit szeretek.
Délután még halottak napi temető járáson voltunk. Furcsa, de ott sem féltem, inkább valami ünnepi sejtelmes érzés járt át.
Ónszínű köd lebegett a faluban, mikor együtt, mindannyian elindultunk a temetőbe. Szorosan fogtam anyu kezét, ahogy a sírok között haladtunk. A máskor üres temető, most tele volt. A sírok feldíszítve koszorúkkal, krizantémokkal, gyertyatenger világított mindenfelé. Ismerős, ismeretlen emberek köszöntek ránk, meg-megálltak mellettünk suttogva beszélgetni. Családunk is körbeállt egy sírt, mécseseket gyújtottunk, a felnőttek lehajtott fejjel hallkan szipogtak mellettem.
– Anyu, miért sírsz? – kérdeztem.
– Most szabad – mondta könnyein át.
– Ilyenkor mindenki a halottaira, szeretteire emlékszik – magyarázta mama.
– De nekem nincs kire emlékeznem, nekem nincs halottam.
Papa mosolyogva nyomott egy “barackot” a fejemre:
– Még sokáig ne is legyen! Gyere, adok egy mécsest, segítek meggyújtani.
Meggyújtottam, néztem a lángját és nem értettem..” Emlékezni? Azt hogy kell? “
A kis falu lélekharangja szól, a temetőben is visszhangzik. A mécseserdő lángjait a halottak napi szél táncoltatja. Nehéz szívvel, könnyes szívvel állok a sírok mellett. Meggyújtom és nézem a mécsesek lángját…eszembe jut a több mint negyven évvel ezelőtti este.
– Most már nekem is vannak halottaim, papa! Most már tudom mi a hiányotok! – suttogom bele a semmibe.
Hazamennék a kis házba, de már nincs hova, nincs kihez.
Ég a mécses, a lélek-mécses. Letörlöm könnyeim, elmosolyodok, mert emlékeim is vannak, sok-sok kedves, szeretetteljes, vidám, kitörölhetetlen. Bennem vannak, velem vannak.
Újra otthon vagyok, ott ülök a kis sámlin a sparhelt mellett, körülöttem a családom.
