Erős a szerelem, mint a halál

0 (0)

Erős a szerelem, mint a halál

Megint ugyanaz az esti program. Megint el kell viselnie ezt a két bolondot. Ezt a két megveszekedett szerelmes szívet. De miért? Miért is? – tette fel újra és újra magának a kérdést Wilhelm Móricz báró (bizalmasainak és barátainak csak Morti). Ahogy megállt a szokásos találkahelyük előtt, a Vén Szamár hotel és étterem ajtajában, hangosan felsóhajtott.
– Egek ura! Csak legyünk túl ezen az egészen! – így szólt a báró.
Megjelenése egyszerre volt rendkívül elegáns, és mégis kissé ütött-kopott. Ruházatára nem lehetett panasz, hiszen a legkiválóbb nemzetközi ruhaipari mesterek keze munkáját viselte magán: éjfekete frakkját Németországban varrták, míg hófehér selyemkesztyűje Pécs, vagy ahogy ő szerette hívni, Fünfkirchen, nemes városából érkezett hozzá. Fején egy remekbe szabott angolhonból származó cilindert viselt. Bárói pecsétgyűrűjét családi címerük díszítette: birodalmi sas, csőrében kard, egyik lábában országalma, másikban királyi jogar. A fejét azonban nem díszes birodalmi korona ékesítette, hanem egyszerű vasból készült fejfedő. (Nem véletlenül csúfolták oly sokszor családtagjait vaskalaposnak a kedves kortársak. Nem mintha a báró kobakja tört volna be az ilyen és ehhez hasonló megjegyzések miatt.)
Családi zsebórája, mint hűséges társa, most is vele tartott. Még nagyapjától kapta ajándékba, amikor az meghódította a nyakas svájciak földjét. A kor legkiválóbb órásmesterei alkották meg. Mindig pontosan mutatta az időt, legyen szó akár háborúról, akár étkezésről. Soha nem késett egy percet sem, és ezt a pontosságot a tulajdonosa is magára nézve kötelezőnek tekintette. Most is, ahogyan letekintett a svájci mesterműre, eszébe jutottak édesapjának a szavai: A pontosság, a királyok udvariassága, fiam. Ezt jól vésd az eszedbe.
Mandzsettagombjai ezüstből készültek. Az aranyat sokallta volna önmagától. Olykor pedig egyenesen pazarlásnak érezte a nemes fémet. Minek az, amikor ő a vasat és a hideg acélt jobban szerette? Rideg szívének ezek a fémek sokkal kedvesebbek voltak. De hát a hagyomány, az hagyomány. Ő pedig tisztelte ősei hagyományait.
Cipője volt csupán a többi kelléktől kissé elütő: vasalttalpú bőr lábbeli volt az. Olyan, mint amilyent hazájában viselt katonai évei alatt a hadseregben. Igazi katonai bakancs. Kemény és szívós anyag. Szinte elnyűhetetlen. Már az idejét sem tudta, hogy mikor vette fel a lábára. Ahogy lepillantott rá, örömmel vette tudomásul, hogy még mindig elsőosztályú állapotban van: folt nem csúfította, lyuk nem tátongott rajta, tisztasága hibátlan volt. A ráeső holdsugár éppolyan feketén mutatta a bőrt, mint amilyennek a báró érezte az őt körülölelő estét és saját kabátját.
– Gott erhalte, Báró úr! – köszöntötte az ajtónálló hangosan a megérkező vendéget.
– Önt is, Frigyes fiam. Önt is. Sokáig tartsa Isten. – felelte hűvös nyugalommal a nemes úr, amint a középkorú férfi szélesre tárta előtte a törzshelye ajtaját.
– Mortikám, már azt hittem, hogy ma este meg sem tisztelsz minket a megjelenéseddel! – köszöntötte harsányan a tisztes őszes halántékú urat az ifjú selyemfiú, Ami. (Eredeti neve Márió Amoretti volt, azonban mivel annyira szeretnivaló volt, így hamar ráragadt a fenti becenév.)
– Jaj drágám! Ne szemtelenkedj már a báró úrral! – csitította élete szerelmét Pszi, tisztességes polgári nevén Xidónia von Rosenfeld, egy osztrák nemesi család kitagadott sarja.
A báróról úgy peregtek le az üres és nyájas frázisok, mint edzett acélba borított páncélosról az ólomgolyók. Mélyen Márió szemébe nézett és kinyújtotta felé a jobbját. A világfi szinte túlvilági örömmel az arcán nyújtotta felé a maga végtagját, hogy az egy férfias kézfogás és egy taknyos kölyök joviális ütközésében öltsön testet. A báró jeges tekintete szinte belefúrta magát a gyermeki olasz udvarló lelkébe, de mint ahogyan a tavasz elmossa az előtte megérkezett tél fagyos világát, akképpen mosta le magáról Ami a szúrós tekintet keltette kellemetlen érzést. Szerette froclizni a bárót. Különféle csintalan, sőt olykor egyenes pajzán és buja megjegyzésekkel, viccekkel, versekkel és adomákkal igyekezett felbosszantani a nagyurat, akit ő csak “vén mennydörgőnek” nevezett, máskor pedig egyenesen Zeuszhoz vagy Jupiterhez hasonlította.
Pszi ezzel szemben tisztelettel fogadta a vén tölgyet, úgy ahogyan anno édesanyja és a család komornái és társalkodói tanították neki: pukedlizve köszöntötte az öreg veteránt, aki meghajlással fogadta az udvari etikett szerint felajánlott köszöntést. Móricz báró acélos kezével, – amellyel már nem egy kocsmai csetepatéban vagy a csatatéren, olykor pedig a nyegle ifjakkal folytatott párbajokban sziklakeménységű atyai pofonokat osztott ki, vagy csak jólesően megropogtatta másnak a kezét, mintha valami satu volna – most a törékeny női kéz után nyúlt, majd csókot lehelt annak bársonyos bőrére, amelyet mintha maga Afrodité istennő szőtt volna a gyengéd földi valóra.
– Küss die Hand, Frau Rosenfeld – köszöntötte úri hölgyhöz méltó módon Pszit a báró.
– Báró úr, Ön egy talpig úriember. Még egy magamfajta kitagadottal szemben is – suttogta maga elé.
– Szót se többet, kedves. Ez a megnyilvánulás nem méltó egy nemesi család sarjához – vágott vissza a báró hajthatatlanul.
– Hehe, hiába no. A mi Mortink mindig is értett ahhoz, hogyan kell udvarolni a nőknek, ugye öreg harcos? – incselkedett az amorózó nyalka fiú az öregúrral.
– Vigyázz a szádra kölyök, vagy megtanítom neked mit jelent az Eisenfaust név! – dörrent rá a báró a sihederre.
– Parancs, értettem, uram! – felelte hetykén a világfi és szalutációt mímelt a báró szeme láttára, amit amaz egy hangos felsóhajtással nyugtázott.
– Ne is törődjön vele, drága Móricz! Tudja jól, hogy Ami milyen nehéz eset – magyarázkodott a hercegnőjelölt.
– Hogyne tudnám kedves Xidónia, hogy a kegyed szíveválasztottja mekkora egy paprikajancsi. Hiszen minden egyes alkalommal igyekszik ezt minél jobban belevésni az emlékezetembe – mondta lemondóan a báró.
– Ugyan már, Morci! Az életet élvezni kell és fenékig üríteni az élvezetek kelyhét. A folyamatos önmegtagadás csak a szerzeteseknek és a filozófusoknak áll jól, nem a magunkfajta hús-vér embereknek. Vagy nincs igazam, drágám? – kérdezte szinte mámorosan az ifjú csábító és mielőtt kedvese bármit is mondhatott volna válaszképpen, villámgyorsan odalépett hozzá és csókot lopott az ajkáról, miközben kezeivel a nő kezébe kapaszkodott, mintha attól tartana, hogy akár egy pillanatra is elveszítheti az ő kincsét.
A bárót hirtelen az érzelmek egész hullámverése járta át. Szívében egyszerre érzett végtelen és őszinte megvetést a nyegle kamasz fiúval szemben, miközben elképzelhetetlenül féltékeny volt rá. “Hogy bírhatja egy ilyen niemand egy ilyen különleges szépség őszinte és tiszta szerelmét?” – tette fel magában a kérdést ahogy végignézte a csókrablást.
Hirtelen köhintett egyet, mire a fiatal pár váratlanul elvált egymástól.
– Azt hiszem oka van annak, hogy ma este meghívtak ide, a törzshelyükre, ha nem tévedek – mondta lassan és kimérten.
– Ó, de még mennyire, hogy van, öregem. De ez nem csak a mi törzshelyünk, hanem a tiéd is. Hiszen minden este itt mulatod az idődet velünk, vagy nem? – vetette fel kissé pimaszul Márió.
– Az itt töltött időmet aligha lehet mulatságnak nevezni, fiatalúr. Pusztán udvariasságból teszek eleget a felkérésnek, semmi másért – vágott vissza hidegen és tényszerűen a nemes úr.
– Úgy érted, hogy nem a mi társaságunk az, ami itt tart téged, öregem? Hogy csupán tiszteletkörödet teszed itt, semmi mást? – tettette a döbbenetet a ficsúr.
– Pontosan. Ha nem Xidónia hercegnő kérne meg minden egyes alkalommal, hogy jöjjek ide, talán a lábamat sem tenném be ebbe az ócska lebujba.
– Na de bárókám, kérlek! – vágott vissza Ami. – Hiszen ez a város legjobb étterme, kávézója és szállodája egyben. Hogyan hasonlíthatod a mi kis szentélyünket valami ócska kis kocsmához?
– Úgy, hogy valahányszor idejövök, ez a hely inkább hasonlít egy utolsó kuplerájra, Dionüszosz és Bacchus legvégső erődjére és valami közönséges kéjbarlangra, mint bármilyen emberhez méltó szórakozóhelyre – felelte higgadtan a báró, miközben vastag szövetkabátját felakasztotta a közelben álló tölgyfából faragott fogasra. Bár szíve szerint inkább a vele szemben álló vigyorgó tejfelesszájú kölyköt akasztotta volna fel rá.
– Óh, kérem, micsoda kiművelt emberfő! Micsoda végtelen tömény és maró hatású kritika. Komolyan mondom, a Birodalmi Kémiai Laboratóriumban a kénsavat nem a mélyen tisztelt Báró Úr szavaival helyettesítik? – kérdezte hahotázva Amoretti.
A báró az ifjú felé fordult és kész volt rá, hogy ha nem szavakkal, akkor valami keményebbel és csontosabbal tapassza be a pimasz szájat. Még akkor is, ha ezért a tündérhercegnő talán már nem fogja tisztelni őt.
– Ami! Most azonnal fejezd be ezt a tiszteletlen stílust! Hogy beszélhetsz így a Báró Úrral? Főleg előttem – szisszent fel Xidónia hercegnő. – Azonnal kérj bocsánatot őméltóságától! – parancsolt rá a kedves.
– Jaj, cicuskám. Túlságosan is… – kezdte mondókáját az olasz szívtipró.
– Nincs itt semmiféle cicuskám, megértetted? – vágta vissza dühödten a hercegnő. – Most. Azonnal. Bocsánatot kérsz. A báró úrtól. Világos? – folytatta lassan és tagoltan mondandóját a kitagadott nemesasszony.
– Jól van, jól van. Dio mio. Hogy milyen érzékenyek vagyunk! Hiszen ezek csak szavak. Semmi több. Nem tőrt forgatok a kedves apuskánk szívében, csak játszadozom vele – tódította a selyemfiú.
– Ha történetesen tőrt forgatna a szívemben, sem tudna jobban megsérteni, mint a jellegtelenül dagályos és pimasz stílusú monológjaival, ifjú barátom – válaszolta a báró, miközben kihúzta magát és kezeit hátul egymásba fűzte. Aki most ránézett, mintha egy bölcs keleti szerzetest, esetleg egy Buddhát látott volna maga előtt, amint kimagaslik a tömegből, az ostobák és műveletlenek felé emelkedik pusztán magassága folytán, majd bölcs ékesszólással kinyilvánítja Isten és az ég törvényeit a föld gyermekeinek.
– Jaj, édesem. Mi ez a sértettség? Én csak… – próbálta elterelni a szót Amoretti.
– Nincs semmi csak, vagy de, vagy más egyéb. Bocsánatot kérsz a Báró Úrtól itt és most, vagy elfelejthetsz örökre – vágta a fejéhez az ifjú amazon hevült lelki állapotában.
Ami felsóhajtott. Nem volt mit tennie: ha szerelmével egymás nyakravaló aranyláncát továbbra is egymás kezében akarták tudni, meg kellett hoznia ezt a nehéz áldozatot.
– Rendben, rendben. Istenem. Hogy mit meg nem teszek az én kis szerelmemért. – suttogta magának az ifjú olasz titán.
– Szaporán ám, fiú. – szólt rá a hercegnő türelmetlenül.
Ami pedig megállt a báróval szemben. Kihúzta magát. Mélyen a báró szemébe nézett, majd így szólt a most hegyként vele szemben álló széles vállú öregúrhoz:
– Szíves elnézését kérem a korábbi megjegyzéseimért és megnyilvánulásaimért, kedves Báró Úr. – Majd kissé meghajtva magát így folytatta. – Nem voltam tisztában vele, hogy pusztán szavaimmal ilyen mélyen meg tudom sérteni Önt. Főleg nem volt feltűnő számomra, hogy a kedvesem ennyire aggódik az Ön becsületének a sérülése és jó hírnevének a csorbulása miatt.
“Nem, az anyád ideges úristenit nem, azt! Te akasztani való, semmirekellő himpellér, te!” – gondolta magában Móricz báró. “Megérdemelnéd, hogy lenyakazzalak, és azt az üres tökfilkó fejedet körbehordassam szerte egész osztrákhonban!” – fortyogott magában a sokan tapasztalt uraság.
– Ezért tehát, ha és amennyiben szavaimmal bármilyen módon megsértettem uraságodat, ezért szíves elnézését kérem itt és most. – tette hozzá illedelmesen, továbbra is meghajolva és szemlesütve Amoretti.
A báró ránézett Xidónia hercegnőre. Tudta jól, hogy mi lenne a helyes döntés: itt helyben úgy állcsúcson kellene vágnia ezt a bárdolatlan és senkiházi kölyköt, hogy azonnal visszaadja a lelkét a teremtőjének. De ahogyan ránézett a kirúgott hercegnőre, valahogy nehezére esett megtennie azt, amit szíve legjobban vágyott akkor. Az ifjú nimfa kezei egymásba csavarodtak, mint két összefonódó fa ágai, amint egyesülnek az égbe törve. Tekintete kétségbeesett volt, mintha tudná, hogy mi lakozik a Báró szívében és mi az, amit igazán tenni akar. Csak remélni tudta, hogy végülis a hatalmas úr megbocsát az ő bolond szerelmének.
A Báró végül felsóhajtott, majd lassan így szólt:
– Emelje fel a fejét, Amoretti úr. Látni akarom a tekintetét a saját két szememmel. Majd aztán döntök arról, hogy megbocsátok-e uraságodnak.
Amoretti felütötte a fejét és kiegyenesedett. Tekintetük találkozott. A fiú szemében ugyanaz a hetyke és játékos lélek köszönt vissza, mint amikor legelőször találkoztak. Nem volt ez a bocsánatkérés őszintébb, mint amikor egy vásott hazudozó megesküszik földre-égre, hogy most nem hagyta el valótlanság az ajkát. Csak otromba színjáték, semmi több. Spektákulum neki és a szerelmének.
– Ön úgy hazudik, akár a vízfolyás, Amoretti. Egyetlen szó igaz sincs a bocsánatkérésében. Még a lélegzetvétele is hamis itt előttünk. Megérdemelné, már csak ezért a konstans pimasz viselkedéséért megérdemelné, hogy itt helyben főbe lőjem.
Ami kérdőn és kétségbeesetten a nagytiszteletű úr szemébe nézett:
– Hát kételkedik az úr szavaim igazában?
– Ismerem magát, Amoretti. Régóta ismerem. Nem tud becsapni. Ön nem tisztel engem. Nem tart tőlem. Ön azt hiszi, hogy nincs hatalmam a sorsa felett. Ugye? – kérdezte a báró hűvösen.
– Nos,… – kezdte volna az ifjú titán.
– Ne fáradjon. – intette le a báró. – Úgyis tudom, hogy mit akar mondani. Már ezerszer hallottam. Már többször eljátszotta velem ugyanezt a párbeszédet. Nem gondolja, hogy ideje lenne végre őszintén beszélnie velem?
Amoretti felnevetett. Őszinte és szívből jövő nevetés volt ez a részéről. Semmiféle megjátszás nem volt benne. Odaszaladt a kedveséhez, szorosan magához ölelte, majd megcsókolta őt. A hercegnő nem tiltakozott. Egyáltalán nem. Sőt, átkarolta kedvese nyakát és úgy viszonozta tüzes csókját. A kéjenc fiú ezek után nem átallott a Báró szeme láttára egyik kezével elindulni kedvese domború feneke felé, majd egy váratlan mozdulattal, mint ahogyan a sasmadár lecsap a réten gyanútlanul falatozó nyúlra, belemart a hercegnő formás fenekébe pimasz kezével.
A hercegnő először nem szólt semmit, aztán felkiáltott:
– Ami, mégis mit csinálsz? – kérdezte megdöbbenten.
– Csak megvallom neked őszintén és igazul a szerelmemet, szerelmem.
– És melyiket? – kérdezett vissza Vénusz és Afrodité lánya.
– Mindkettőt. A testit. – újból megmarkolta múzsája fenekét a pimasz fiú. – És a lelkit is. – mire ismét csókot lehelt nője ajkára.
– És ilyen gátlástalanul és merészen? – vágott vissza Pszi.
– Talán van bárki is, aki előtt szégyellnem és tagadnom kellene, amit irántad érzek, rózsám?
– No, ez már igazabb beszéd. – szólt közbe a Báró. – Lehullt az álarc, Amoretti. Végre megmutatta a valódi önmagát.
Az olasz férfi odafordult a megkeseredett osztrák nemeshez, majd szavait ekképpen formálta meg:
– Móricz báró. Én, Márió Amoretti, nem tisztelem Önt. Nem félek Öntől. Nem kérek abból a kegyből, hogy az Ön társaságában legyek. Főleg addig nem, amíg ennek az angyalnak a szívét a szívem mellett érezhetem – ezzel rámosolygott szerelmére.
A báró elmosolyodott. Most végre igazat mondott a suhanc. És nem is zavarta. Tudta, hogy úgysem tudja rávenni arra, hogy több tiszteletet mutasson irányába vagy hogy jobban féljen tőle.
– Tudomásul vettem, maestro Amoretti. De ettől még az első kört “uraságod” fizeti nekünk. Már ha van pénze harsány szavai mellett, és az nem csupán füst és hamu.
– Igenis! – felelte büszkén az olasz, majd elővette erszényét. – Ma este mindenki az én vendégem! – kiáltotta diadalittasan.
– Hinnye, Mortikám! Ez a bor bizony igen finom. Fenséges, úgyis mondhatnám. – kurjantotta harsányan az immáron ingujjra vetkőzött ifjú. Ahogy a Báró végignézett a tüzes legényen eszébe jutottak a saját földijei. Az osztrák földművesek, béresek, legények. A magyar gulyások, csikósok, kaszások. Ugyanazt a felhevült lelkületet látta Amorettiben is felbuzogni most maga előtt. És ezt a tüzet csak szította a bornak a lángja, amely egyesült a lelkében izzó tűzzel. Hiába, no, ez bizony vésznek előjele lesz, gondolta magában.
– Valóban kiváló nedűvel kedveskedett nekünk, Báró Úr. – tette hozzá Pszi, aki közben maga is kissé felhevült nem csak a csókoktól, amivel kedvese gátlástalanul ostromolta ajkát, amióta beléptek a Vén szamárba, hanem a bortól is. Ő maga máris már gallérban, keblét kissé szellősebben hagyta, így mindkét férfi bátran szemügyre vehette bájait, ha úgy akarta. És bizony Ami igencsak óhajtotta lelki üdvének földi helytartójának az egyre szabadabban leledző emlőit csodálni. Sőt, csodálatát hangos szavak helyett inkább valami mással kifejezni. Azonban Pszi még így is tartóztatta magát és mátkáját is.
– Hmm, nem rossz, aláírom. De még ettől is jobb nedűt tartogat számunkra a főpincér, ha úgy kívánjuk – vette át a szót a Báró. Ő maga igen jól bírta mind az italt tüzét, mind a szerelmesekből sugárzó életkedvnek a lángját is. Még csak meg sem izzadt a két tűznek az egyesült hőjétől, izzadságcsepp ki nem ült gránitszilárdságú orcájára. Ami ezt minden egyes alkalommal szóvá is tette neki. “Talán nincs a Báró úrban élet, hogy ilyen hűvös és rideg marad még ennyi bor után is?” mutatott ilyenkor az asztalukon fáradtan és üresen elfeküdt legalább öt üvegnyi italra. A Báró persze csak legyintett ilyenkor.
– No, lehet, hogy még azt is csapra üttetjük még ma este, Mortikám, mert pokolian jó kedvem van. – kiáltotta alkoholmámortól és szerelemnek borától átizzott szívvel az ifjú hősszerelmes. – Hanem azt még árulja el nekünk kegyelmed, mert ez a kérdés igencsak furdalja az oldalamat… – kezdte.
– Ami, kérlek, hagyd ezt! Tudod jól, hogy mi lesz a dolog vége, ha rákérdezel.
– Ugyan már kedvesem! Hiszen a Báró Úr bölcs és tapasztalt férfi. Sok mindent megjárt már. Mi neki egyetlen kérdés? – felelte a hevült lélek.
– Csak maga a kérdés nem mindegy, hogy mi lesz – válaszolta amaz. – Mert ha pimaszkodni mer velem Amoretti úr…
– Tudom, tudom. Lenyakaz és felszögel a falra a nagyságos úr, mint egy trófeát, nemde bár?
– Pontosan. – hangzott a kimért válasz, miközben a hűs borospohár ajkához emelkedett, és a drága vörösbor utat talált magának a bárói nyelőcsövön át egészen a test belső szentélyébe, hogy ott megkezdje hosszú útját az enyészetbe.
– Akkor hát nem is csigázom tovább a mélyen tisztelt méltóságos főméltóságos urat. Íme, a kérdésem kegyelmedhez! – emelkedett szólásra, jobb lábát az asztalnak támasztva és kissé előredőlve a parázsló Casanova.
– Ami, kérlek. Ne tégy olyan ostobaságot, amivel csúffá teszel minket! Mert hidd el, meg fogod ezt bánni – csitította tüzes paripáját Xidónia hercegnő.
– Badarság, kedvesem. Ez csak egy kérdés, semmi több. – vetette ellen Amoretti.
– Halljuk hát azt a kérdést – mondta a Báró és merev, egyenes háttal és rendületlen tekintettel nézett maga elé az ifjú párra.
– Móricz báró. Nem is. Wilhelm Móricz báró. Feleljen meg nekem egy egyszerű kérdésre!
Feszült csend támadt a kis társaságban, miközben a körülöttük lévő asztaloknál és bokszokban egyre hangosabban társalogtak egymással. Étel, ital és szó úgy folyt ott, mintha az este soha nem érhetne véget. Mintha a móka, a kacagás és a jólét soha el nem fogyhatna. Mintha mindez egy örökké tartó álom volna mindenki számára. És ebben az álomban a központban pont e két szerelmes szív és egy vén zsörtölődő élet állna szemben egymással.
– Miért gyűlöli Ön olyan fenemód nagyon a szerelmet, báró uram? – hasított el a szavakból font izzó kérdéssé kovácsolt nyílvessző, hogy célba vegye az előtte ülő személyt és átfúrja magát annak mellkasán, egészen annak a szívéig, egy szívből jövő válaszra várva.
A Báró figyelmesen meghallgatta a kérdést, majd kényelmesen hátradőlt a székben, poharát ismét az ajkához emelte és lassan nagyot kortyolt az italból.
– Nos. – kezdte válaszát lassan és megfontolva. Először is tisztázzunk valamit, Amoretti uram. – mondta, majd a poharat kezéből letéve, jobbjának tenyerét az asztal szélének támasztva kissé megtaszajtotta a vastag tölgyfa monstrumot. Az, mint valami könnyű kis pihe, az izmos kéz lökésének hatására hirtelen megindult, hogy kibillentse egyensúlyából a merész kérdezőt és átadja annak testét a gravitáció ősi erejének. Amoretti pedig úgy dőlt hátra és olyan látványosan zuhant bele Xidónia hercegnő ölébe, hogy óhatatlanul is mosolyt csalt mindenki arcára, aki ennek szemtanúja volt. A közönség őszinte kacaja egyértelműen jelezte, hogy a “mutatvány” jól sikerült és igencsak kedvükre való volt.
– Én nem gyűlölöm a szerelmet, senor Amoretti. Egyáltalán nem. Csupán undorodom attól a fajta “szerelemtől”, amit maga annak nevez. Ettől a fajta nyálas, csöpögős, hazugságokkal és megcsalással teli szerelemnek hazudott érzéstől.
Amoretti feltápászkodott szíve hölgyének kellemes meleget és jó illatot árasztó öléből – ami valljuk be igen nehéz dolog volt, mert szinte minden napját ott töltötte, vagy még inkább szerette volna ott tölteni – és talpra ugrott. Arcát elöntötte a pír, ahogy visszavágott a Bárónak.
– Talán uraságod azzal vádol engem, hogy megcsalom Xidónia hercegnőt? – csattant fel vehemensen az ifjú lovag.
– Látom sikeresen megértette, hogy miről beszélek – ironizált a Báró, miközben tekintete a szép hölgyre és annak bájos alakjára vetődött.
Xidónia egyértelműen a szebbik nem tagjai közül is az egyik legcsodálatosabb virág volt. Sudár alakja, piros ajkai, kecses és finom mozdulatai mellé lágy hang és olyan mosoly társult, ami talán még a legridegebb szíveket is felolvasztotta volna. És ez csak a felszín volt. Pontosan az a szint, ahol az Amoretti-félék megállnak, mert a húsba zárt gyönyörön túlmenően nem érdekli őket semmi a másikból. Csak az ölelés. A kéjbarlang lüktetése. A buja összebújás és egyesülés. Az üldözés, a megtalálás és a lebírás. A felkutatás, elcsábítás, bekebelezés, majd eldobás. Ez kellett az olyan pernahajdereknek, mint amilyen Amoretti is volt. Ezért is sajnálta a Báró, hogy a hercegnő szívét inkább az ilyen semmirekellő csirkefogók vonzották jobban, semmint a tisztességes jó embereké. Itt magára akart volna gondolni, azonban eszébe jutott, hogy nem teheti meg. Számára nem lehetséges az ilyesmi. Őt kiveti magából a földi örömök nyújtotta mennyország és arra kárhoztatja, hogy csak bolyongjon a világban, mint eltévedt hajójával a bolygó hollandi. És ez olyan pokoli nehéz volt számára. Olyan elviselhetetlen kínnal égette a lelkét, hogy egy ilyen ifjú, nemes és tiszta szépséget, mint amilyen a hercegnő volt, pont egy ilyen Teufel igéző karjai között látja vonaglani. Mint a rózsa, amelyik rossz talajra vettetett és amely gyors romlásra ítéltetett, úgy látta lelki szemei előtt a Báró a törékeny gyermek további sorsát alábukni.
“Életének ragyogó napja sötét éjbe fog borulni emellett az alávaló söpredék mellett.” – érezte szíve mélyén a Báró és szívet szaggató módon felsóhajtott.
– Akkor mire célzott az imént, Báró uram? – vonta kérdőre Amoretti az öreg harcost.
– Csupán arra akartam utalni, hogy a maga jelleme olyan szilárd, mint a tengerre épített házé, vagy a futóhomokra felhúzott váré, fiam. Maga nem tudja megbecsülni egy olyan teremtésnek a jelenlétét, mint amilyen Xidónia hercegnő. Egyszerűen természetéből adódóan képtelen rá. Ezért sem méltó a hercegnő kegyére.
– Mert maga már csak tudja, hogy én mire vagyok méltó, ugye, őméltósága? Maga, aki még soha nem ölelt asszonyt, pontosan tudja, hogy mitől jön lázba egy nő? Maga akar engem kioktatni arról, hogy hogyan szeressek egy olyan nőt, mint Pszi? Maga, aki még soha egyetlen nőnek sem fogta kezét a kezében csak percekre? Tudja maga egyáltalán, hogy mi a szerelem, Báró uram? Érezte már valaha is a másik szívének a rezdülését az ölelésben? A dörömbölését a mellkasában amikor szerelmesen nyájaskodnak egymással? A zakatolást, miközben jóízűen hemperegnek és dulakodnak egymással a testek? Amikor férfi és nő úgy megy ölre egymással, mint két játékos vadállat, akik éppen felfedezik egymást e játék közben? – vágott vissza izzó tekintettel és lángoló arccal Amoretti, miközben kedvese elkapta a karját.
– Ami, kérlek hagyd ezt. Inkább ülj ide mellém, és hajtsd le a fejedet a keblemre. Attól majd megnyugszol. – csitította búgó hangjával Pszi a vérgőzős mámorban átszellemült kedvesét. – Kérlek. Az én kedvemért.
Amoretti lenézett a gyönyörű nőre. Arra a nőre, aki miatta szökött meg apja birodalmából, hogy együtt legyen vele. Hogy együtt éljék tovább az életüket. Hogy közös leendő gyermekeiket nevelhessék és együtt rakjanak fészket majd valahol.
Lehajolt ehhez a matériába öntött halhatatlan lélekhez, akit úgy szeretett. Kezével végigsimította arcát, ahogyan az asztalos keze végigsiklik az asztalon, keresve a hibát. A göcsörtöt. A kidomborodó többletet. A lecsiszolandó és nemkívánatos maradványokat. Amoretti azonban nem keresett semmi ilyent. Ő csupán szerelme hófehér és bársonyos bőrének a hibátlan formájában gyönyörködött, amint ujjbegyei végigszánkóztak annak hamvasságán, miközben mélyen a lány meleg barna szemeibe bámult. Azok pedig, mint valami feneketlen kút, amelybe valaki követ vetett, nyelték el a fiatal fiú tekintetének sugarát.
– Ha te kéred, egyetlenem, neked megteszem, bizisten – felelte búgó és meleg hangon a szerelem tüzétől lángoló szívvel Ami, majd leült kedvese mellé és lehajtotta szénfekete hajjal borított kobakját annak kebelére. Pszi pedig elkezdte simogatni csábítója haját és orcát. Éppolyan gyengédséggel babusgatta a tüzes lelkű világfit, mint amilyen szeretettel egy anya öleli és ringatja saját gyermekét, ha az dühtől és dactól hevülten nem lát semmit a világból.
A Báró csendben figyelte az események kibontakozását. Látta ahogyan Ami lehatja fejét Pszi kebelére, és mint a boldog macska, amelyik jóllakottá és elégedetté vált, elkezdett dorombolni a lánynak.
Ismételten kényelembe helyezte magát a bőrrel borított széken, majd hátradőlt és újfent kortyolt egyet a borából. Majd így szólt bölcsen a két turbékoló galambhoz:
– Erről beszéltem. Ön is láthatta kedves Xidónia, hogy milyen könnyedén lángra lobban az Ön “kedvese”, ha úgy szottyan kedve, és milyen gyorsan elcsendesedik a vihar a lelkében, ha Ön szól rá. Ilyenkor mint egy csintalan kamasz gyerek, aki kedveskedni akar anyjának, akképpen viselkedik a maga Amorettije is – mondta szinte atyai stílusban az öreg.
– Bizonyára igaza van a Báró úrnak Máriót illetően. Azonban ne felejtse el, hogy mi mégiscsak egymást választottuk a szerelemben.
– Választották? Egymást? Nem inkább ez az ifjú állt elő Kegyednél egy tetszetős ajánlattal, amelyet nem akart visszautasítani? Most pedig késő lenne már a megbánáshoz? – boncolgatta tovább a kérdést módszeresen a Báró.
– Meglehet – hagyta rá a hercegnő. – Tudja Báró úr, Márió nem egy rossz ember. Csak kissé szertelen és gyerekes. De nem rossz lélek – felelte kedvesen az angyalarcú nemesasszony.
– Jól mondta, kedvesem. Gyerekes. Az. Nem kicsit, hanem igencsak. – felelt a Báró. – Néha komolyan csodálkozom, hogy egyáltalán megtiszteli azzal ezt a bárdolatlan bugrist, hogy szóba áll vele, vagy hogy a tekintetét egyáltalán reá emeli.
A Báró szavai szinte lepattogtak Amiról, aki közben egyre jobban élvezte kedvese gyengén cirógatását az arcán és a haján. Már éppen ott tartott, hogy elalszik a szeretett hölgy csábító és édes illatú ölében, amikor valami hirtelen parancstól fűtve felpattant. Mélyen a Báró szemébe nézett és rákiáltott:
– Móricz báró! Alázatosan kérem Önt, hogy egyszersmind hagyjon békét a szerelmes szíveknek! Ne törjön folyton pálcát felettünk, romantikus lelkek fölött pusztán azért, mert bennünk Amornak és Pszichének, Afroditének és Vénusznak, Erosznak és más isteneknek a tüze oly hevesen és forrón lángol, mint ahogyan a kegyed keblében talán még soha ezen életben!
A Bárót nem zavarták volna e nevetséges és semmitmondó szavak. Ő tudta a tényeket. Tudta azt, hogy még a legőszintébb szerelemben, a legmélyebb és legigazabb ölelésben is ott van a kétségbeesés. Mi van, ha elvesztem azt, akit most ölelek és akitől boldogságom másik felét remélem? Mi van, ha egy napon felébredünk mind a ketten és kiderül, hogy az édes álom nem volt több ócska és hamis mendemondánál? Ha csupán ámítás és önámítás volt az egész? Minden csók, minden ölelés, minden kedves szó, minden ölre menő csata csak képmutató, hamis színjáték volt nem más?
Ám amidőn válaszolni szeretett volna a váratlan felszólításra, megütötte füleit valami. Valami, ami Amoretti felkérésével egyesülve iszonytató lármává állt össze a fülében és a lelkében.
Ahogyan ott ült a vastag tölgyfaasztal másik oldalán, szemben Amorettivel egyre jobban hallotta a hangokat. Nyögések, hörgések, zihálások, káromkodások, csattanások, ölelések, csókok, bókok zápora vette körbe bokszukat, mint amikor a kiéhezett cáparaj körbeöleli vérző áldozatát a nyílt tengeren. Felismerte a hangokat, hiszen már nem egyszer hallotta azokat korábban: az üzekedés semmihez nem fogható zaja. A szerelmet színlelő szívek üres szólamai, amint eget-földet ígérnek egymásnak, hogy aztán a legváratlanabb módon és időben megszegjék azokat, mintha mi sem történt volna. A végső hazugságok órája volt ez. A “holtomiglan – holtodiglanok” ideje. A mindent elsöprő hazugságok és színlelt őszinteséggel kimondott ígéretek és közös fohászok pillanata.
A Báró szótlanul ült egy darabig a terem közepén álló asztalnál lévő székében. Hagyta, hogy elborítsa tudatát a rengeteg hang, amelyek mind a szerelmet, a testiséget, a vágyat és az öröklét ígéretét hirdették minden pillanatban. Majd váratlanul bal kezével belenyújt a mellénye belső zsebébe és elővett egy kicsi fekete könyvet. Látszólag nem volt nagyobb egy átlagos jegyzetfüzetnél, amelyet bármelyik tudós, diák vagy írnok könnyedén magával vihet jegyzeteléséhez vagy rajzolásához, vagy más elmés műveletéhez.
A Báró azonban nem készült most ilyesmire. Más járt a fejében. Egészen más. Az utolsó, a legvégső számadás. Azzal a kis fekete könyvet erősen megragadta és hirtelen olyan erővel vágta az asztalhoz, hogy annak hangja fülsüketítő módon azonnal betöltötte a Vén Szamár falait, majd azokról visszaverődve, fülsüketítő visszhangként mintegy megkétszerezte az eredeti hang erejét. Mintha kétszer csapott volna le az isteni ítéletnek és az utolsó napoknak az eljövetelét jelző harangoknak hangja a halandó szívekre, amelyek remegve és vacogva bújtak közelebb egymáshoz, egymásban remélve menedéket.
– GENUG! – kiállított fel a Báró, miközben ültő helyéből megemelkedett és a szerelmesek láttára váratlanul olyan hatalmas és olyan erős lett, mint amilyennek még soha nem látták. Szinte mintha az eget akarná ostromolni termetével, amivel egyszerűen fölémagasodott a két remegő őzre hajazó fiatalnak.
– Elég badarságot és sületlenséget beszéltek már össze itt nekem! Ezt egy pillanatig sem vagyok hajlandó tovább hallgatni! – üvöltötte egy túlvilági hang a megfáradtnak látszó porhüvelyből kiáltva.
– Majd én megmutatom nektek, ostoba és naív gyermekeknek, hogy mi az, ami sokkal hatalmasabb a szerelemnél! Mi az, ami képes elsöpörni a világ minden szerelmét, legyen az akár őszinte, akár talmi! – hangzott fel a Báró kemény és kérlelhetetlen hangján a félelmetes kijelentés. Ami és Pszi szinte azonnal és ösztönösen összebújtak, amíg a jelenésből csak úgy áradt, mint megáradt folyó vize, úgy áradt a sötét és negatív energia.
– Takard el a szemed, kedvesem. Ne nézz oda! – nyugtatta Ami Pszit, miközben hátát a Báró alakjának vetve próbálta elrejteni választottja elől a szörnyűséget, ami pillanatok alatt bontakozott ki a teremben.
– Ne nézz rá, bármi történjen is! Rejtsd el szemed jól! – fohászkodott Pszi Aminek, miközben ő maga is lehunyta a szemét.
A teremben hirtelen elkezdtek pislákolni a fények, mintha váratlan áramkimaradás támadt volna az épületben. Az egész konstruktum rángatózni kezdett, mint egy részeg, akit utolért az epilepszia rohama és már nem tudja fékezni magát. Váratlanul teljes sötétség állt be a teremben. A két fiatal úgy kapaszkodott egymásba, mintha attól tartanának, hogy valaki el akarja szakítani őket egymástól. Valami ismeretlen, ám mégis oly ismerős erő. Valami, amit mintha gyermekkoruk óta jól ismertek volna, ám mégis tagadni kellett annak jelenlétét.
Ekkor egy pillanatra teljes csönd támadt és a terem sötétjében legfeljebb a szeretők egymás szívének rendkívül szapora dobogását hallhatták. Ahogyan ott zilált bennük, mint az űzött vadban, akit talán nem sokára utolér üldözője, és vele együtt a végzete. Aminak is, és a hercegnőnek is feltűnt a végtelen sötétség mellett váratlanul a terembe beállt csend. Ez a csend azonban nem csupán egy pillanat műve volt. Sokkal inkább tűnt egy elnyújtott percnek. Vagy még annál is többnek.
Egyszer csak visszatértek a fények a terembe és a fiatalok ismét jól láttak mindent. Először megtapogatták a saját és a másik arcát, annak nyomát kutatva, hogy valami szokatlan történt velük. Amikor megbizonyosodtak róla, hogy nincs ok az aggodalomra, kettéváltak és a Báróra néztek.
– Ejnye, Morti. Mégis miféle hókuszpókusz volt ez? Mire volt ez jó? – kérdezte Ami, immár megnyugodva. Lelke megtalálta a biztonságot jelentő szigetet a vihar után.
– Nézz körül, ostoba fajankó, és megtudod, hogy mi volt ez – felelte a Báró közönyösen.
Ami ekkor kézenfogta Pszit és felálltak, majd elindultak a teremben szétnézni. Azonban nem jutottak messzire, mert alighogy meglátták a közeli asztalok társaságait, elszörnyülködtek.
Az asztaloknál csontvázak ültek egymással szemben. Ki-ki félig vagy egészen meztelenül, esetleg még érintetlen ruhában. Volt, ahol egymás kezébe simult kezük, máshol meg éppen az asztalt vagy a falat támasztották, miközben az asztalon félig teli, vagy félig üres pohár várta, hogy tovább kortyoljanak belőle. Mintha a Halál angyala hirtelen végigsuhant volna a teremben, és mindent ami élő, érzéki és szerelmes volt, egyetlen szempillantás alatt megszüntetett volna. Mert ő úgy akarta. Márpedig ő igen hatalmas és erős. Éppoly erős, akár a szerelem.
Ami és Pszi teljesen elhűltek a látványtól. A fiú szája teljesen tátva maradt, nem tudta felfogni azt, amit lát. Kedvese ezzel szemben megpróbálta elrejteni szemei elől az iszonyatot, miközben elfojtott egy sikolyt.
A hullák teljesen és mindentől és mindenkitől zavartalanul álltak, ültek, feküdtek, guggoltak, térdeltek, vagy más pozícióban megdermedve fogadták a bámészkodó tekinteteket, miközben a rohadás különböző fokaiban leledztek az örökkévalóság nyugodt, megbocsátó és hideg ölében. Már semmi sem számított nekik. Már senki sem háborgatta őket. Ők már boldogok és beteljesültek voltak. Ellenben Ami és Pszi igencsak életben voltak még a vendégek közül. Akárcsak a Báró, aki egyszer csak váratlanul ismét megszólalt.
– Úgy mondja a Szentírás: “Erős a szeretet, mint a halál.” Én azt mondom, hogy a szerelem is erős érzelem. De a halál még erősebb. És ezt talán nem kellene elfelejteni két állati üzekedés, megcsalás, becsapás és felszarvazás között. – majd a két fiatalra nézett. – De ti ketten. Ti ketten talán mások vagytok, mint ez a csürhe itt körülöttünk.
Egy pillanatnyi szünetet tartott a gondolatmenetében, majd így folytatta:
– Talán tévedek. Talán ti sem vagytok jobbak, mint bárki más aki itt egykor még levegőt vett. Talán egyszer ti is megcsaljátok majd egymást egy másikért. Egy ugyanolyan senkiért.
– ÉN SOHA! – fortyant fel Amoretti.
– NEM, AMÍG CSAK LÉLEGZEM! – kiállított fel Xidónia.
A Báró szája mosolyra húzódott.
– Pontosan erre a válaszra számítottam. De, minden kapcsolat legfőbb próbája a … – váratlanul elhallgatott.
– Az idő! – felelték párban a szerelmesek, és kezeik, ha lehet, még szorosabbra fonódtak egymás kezében.
– Pontosan – felelte a Báró, majd elindult a holtak tengerén át a ruhafogasig, ahol korábban letette cilinderért, kesztyűjét és kabátját. Ezeket most szépen mind magára kanyarította, majd sarkon fordult, cilinderét enyhén megemelte és tisztelgett vele a két szerető szív előtt.
– Örvendtem a mai esti szerencsének, kedves turbékoló gerlepár. – mondta, majd cilinderét ismét a fejére helyezte és kilépett az ajtón.
– Kellemesen telt a ma estéje, Báró úr? – kérdezte Frigyes, amint kitárta a nemes úrnak az étterem ajtaját.
– Meghiszem azt, Frigyes fiam – mosolygott rá a talpig feketében lévő hórihorgas férfi. – Ma este is tanultam valamit a szerelemről. De! Tanítottam is valamit vele kapcsolatban – mondta lassan és teátrálisan.
– Ausgezeichnet, őméltósága! – örvendezett az ajtónálló. – Akkor holnap este ismét viszont láthatjuk szerény hajlékunkban, ugye?
– Természetesen. A világért ki nem hagynám! – mondta, majd elindult a lépcsőn lefelé az éjszakában.
Tudta, hogy holnap este újból leckét fog kapni a szerelemből, amit ő viszonozni fog a szerelmeseknek. Mert ez volt az ő örök párbajuk.