Mini-csodák

Mini-csodák

Hétvégi kora reggel. Sokan állnak a metrónál. Hátizsákos fiatalok, vidám társaság. Gitárt cipelő újhullámos tinédzser. Csillogó szemű kislánykoszorú. Idősödő nénikék kutyával, bácsikák bottal, de vidáman.

Érkezik egy család: mosolygós szülők, kétéves forma kisgyerekkel. A kicsi fiúcska kíváncsian faggatja apukáját. Mínusz percek alatt száz kérdést tesz fel édes, selypítő hangján. Apuka türelmes, mindenre (is) válaszol.

– Hol a metjó? Nem játom.
– Még az alagútban van, de hamarosan érkezik.
– Mennyi a hamarosan?
– Még másfél percet kell várnunk.
– Amikor megéjkezik, letejik a másfél perc?
– Igen, és akkor tudunk beszállni. Leülsz majd az ablakhoz, vagy szeretnél az ölemben inkább?
– Hol a metjo? Nem játom.
– Én már látom, közeledik, világít a lámpája. Gyere, felveszlek, hogy jobban lásd.

A kisfiú apukája karjából nézi az érkező metrót. Tátott szájjal mered a csodára. Nézi-nézi az egyre lassító kocsikat, és pici kezecskéivel integetni kezd. A metróvezető viszonozza az üdvözlést, int ő is. És mosolyog!
És az utasok is! Én is! Olyan klassz ez a reggel!

Beszállunk, mindenki elhelyezkedik. A kisfiú ügyes mozdulattal az ablakhoz térdel. Még mindig tátott szájjal bámulja a kinti világot. Az ajtók záródnak, folytatódik a nagy kaland az alagútban.

Ekkor nálam is megelevenedik a varázslat. Megcsörren a telefonom, FaceTime-on hívnak. Ahogy megpillantom a képernyőt, fülig ér a szám. Nem is tudom abbahagyni a mosolygást. Kérdezz-felelek kezdődik:
– Mit álmodtál ma, kisbabám?

Kikerekedett szemmel néz rám, szinte látom, ahogy forognak a kis agytekervényei. Komoly képpel fontolgatja a választ, csücsöríti a száját, majd a világ legédesebb babahangján hirtelen rávágja:

– Bebebé, bababá, gágágá.

Ahha, mindent értek, biztosan nagyon szép álom volt!

Varázslat! Hallani azt, ahogy tizenhárom hónaposan meglep a világ legédesebb válaszával…
A kisunokám!