Boszorkányölő.com 1.rész

– Már megint egy újabb gyilkosság! – bosszankodott Konrád felügyelő. Felvette a kabátját a székéről, és a helyszínre sietett.
Magassága ellenére ruganyos léptekkel közeledett az áldozat felé.
– Helló doki! Mit tudsz mondani? – fogott kezet a törvényszéki orvossal.
– Amint látod olyan, mint az előzőek. A földben egy pentagramot rajzoltak, körülötte kövek és középen az áldozat ördöglakat csomózással megkötve. Vagyis saját magát fojtotta meg ezáltal. Csak egy apró eltérés van a többi áldozathoz képest, hogy a mostani egy férfi.
– Egy férfi boszorkány? – ráncolta össze homlokát a felügyelő.
– Lehetséges – bólintott a doki –, bár inkább sámánnak hívnám, de mindenképp voltak férfiak is, akik hittek az okkultizmusban.
– Na szép! – fogta a fejét Konrád, ahogy visszagondolt az elmúlt félév eseményeire.

Konrád maga sem hitte volna, hogy valaha boszorkánygyilkos után kell nyomoznia. Az efféle misztikus dolgokat mindig is szemfényvesztésnek tartotta.
Az első áldozat egy ötven év körüli nő volt, a férje jelentette, hogy nem ért haza a felesége a munkából. A férj nagyon kikelt magából, hogy csak másnap kezdték el keresni a feleségét, akit pár nap múlva az otthonuktól nem messze lévő közeli erdőben találtak meg.

Még a sokat látott nyomozó is elszörnyedt, mikor a szerencsétlen asszonyt meglátta. Egy kövekből kirakott kör, azon belül egy pentagram állt, a holttest hason fekve, keze-lába összekötözve egészen a nyakáig, ahol a kötél egy hurokban végződött. A szerencsétlen nő haláltusája órákig elhúzódhatott, míg teljesen meg nem fojtotta magát.
Még a doki is elsápadt, amikor először meglátta az áldozatot.

Nem is láttam még ilyet… ez a csomó.. saját magát ölte meg – visszhangzott Konrád fejében, amit a doki mondott akkor.
A második áldozattal a következő hónap teliholdján végeztek, szintén ezzel a brutális kegyetlenséggel. Szegény áldozat arca még holtában is rémületet tükrözött.
A harmadik és a negyedik áldozat is ugyanígy végezte, arcukon a rémisztő félelemmel. A felügyelő minden kis részletet megvizsgált, hogy valami apró összefüggést találjon az elhunyt nők között, de semmi nem vezetett eredményre. Talán az egyetlen hasonló dolog, hogy mindegyikőjük a negyvenes évei végén és az ötvenes évei elején járt.
Elsődlegesen a férjeik váltak az első számú gyanúsítottakká, de mindnek megdönthetetlen alibije volt a gyilkosság időpontjára. Úgy tűnt, hogy mindegyik normális házasságban élt és eléggé megtörtek voltak az özvegy férfiak.

Konrád felügyelő pályafutása során először zsákutcában ragadt.
Már lassan maga is hinni kezdett a boszorkányok és okkult tudományok létezésében annyi könyvet és internetes cikket olvasott a témában. De sajnos a legfontosabb hiányzott: a szemtanú. Olyan tökéletesen vitte véghez a gyilkosságokat az elkövető, mintha ismerte volna az áldozat szokásait. Természetesen itt terelődött a gyanú a férjekre, de a gyilkosság idején még az adott városban sem tartózkodtak.

Ez volt az a pont, ahol a felügyelőt az oly sokszor jó megérzései cserbenhagyták.
Ahogy nézte a meggyilkolt férfi arcát, egy pillanatra összeráncolta homlokát, úgy tűnt,mintha ismerős lenne neki az áldozat.
Az igazolványa szerint Péterfy Áron volt.

A nyomozó nem sokkal később már az áldozat lakására ment. A dokitól megtudta, hogy őt valószínűleg valamivel elkábíthatták, mert kizártnak tartotta, hogy ez az életerős férfi ne védekezett volna a megkötözése ellen, de semmi erre utaló nyomot nem talált.
Konrádot egy teljesen hétköznapi, ízlésesen berendezett lakás fogadta. Ahogy a nappaliba ért egy fényképen megakadt a szeme. Egy vidám nőt ábrázolt az áldozattal. Megfordította és elolvasta a feliratot. „Húgommal”.

Meredten nézte a feliratot, majd mégegyszer megnézte a képet.
Szóval ezért volt ismerős – gondolta. Hiszen a nő a képen az első áldozat volt. A most meggyilkolt férfi pedig a testvére – folytatta gondolatait.
Talán megtudott valamit és ezért ölték meg, csak ezt is rituális gyilkosságnak akarták beállítani – világosodott meg a felügyelő.
Körülnézett gyorsan, és a hálószobában egy nyitott laptopot talált, amelyet nem kapcsoltak ki. A gépen még ott volt egy utolsó üzenet hagyva, hogy „nemsokára találkozunk”. De címzett ismeretlen volt.

Konrád magával vitte a laptopot és átadta Ádámnak, az informatikusnak, hogy nézze át.
Eközben a felügyelő felkereste az elhunyt sógorát, aki az első áldozat férje volt, hátha tudna valami információt adni.
– Jó napot, Kovács úr! Konrád felügyelő vagyok, ha emlékszik még rám.
– Igen, persze. Mit akar? – hangzott az ingerült válasz.
– Nos… – hallgatott el egy pillanatra, ahogy a férfi kialvatlan arcát nézte – a sógoráról lenne szó. Az éjszaka megölték ugyanúgy, ahogy a volt feleségét is.
– Ki az drágám? – szűrődött ki egy kellemes női hang.

Kovács fülig vörösödött, ahogy meghallotta a hangot, zavartan köhintett, mielőtt megszólalt.
– A rendőrség… – szólt be a szobába.
Egy bosszankodó sóhaj volt a válasz.
– Zavarok? – kérdezte kissé irónikusan a nyomozó.
– Ööö… nem. Jöjjön be! – tárta szélesre az ajtót.

A bent lévő hölgy dühös arckifejezéssel öltözött fel és távozott.
– Szóval itthon töltötte az éjszakát?
– Iigen – jött a bizonytalan válasz.
Konrád figyelmét nem kerülte el ez az apróság.
– Talán nem egész éjszaka tartózkodott itthon?
– De igen, csak előbb elmentem a hölgyért. Tudja… – jött ismét zavarba Kovács – a feleségem halála után kezdtünk találkozni. Zsuzsa olyan, megértő volt.
– Hm – hümmögött jelentőségteljesen Konrád – hát persze. Milyen viszonyban volt a sógorával a felesége halála után?
– Nézze, nem voltunk haragban, de közelebbi kapcsolatban sem álltunk. Főleg a feleségem halála után már nem tartottam vele a kapcsolatot. Tudja szerettem a feleségem, de a szenvedély már kihunyt. Szegény nem ezt érdemelte… – csuklott el a hangja.

Konrádnak a síró férfi láttán hirtelen visszás érzése támadt, úgy érezte, hogy nem őszinte a sírása. De hangosan csak ennyit válaszolt:
– Mindent megteszünk, hogy elkapjuk a gyilkosát.
Majd elkérte a hölgy címét és távozott. Kovács feszülten zárta be maga mögött az ajtót. Majd elővette mobilját.
– Én vagyok. Odamegy hozzád. Csak óvatosan – utasította a vonal végén lévő felet.
Zsuzsa túláradó kedvességgel fogadta Konrádot.
– Egy kávét? – kérdezte szívélyesen.
– Köszönöm, két cukorral kérem – felelte a nyomozó. Tapasztalta, hogyha vendégként viselkedik, jobban megnyílnak előtte az emberek, mintha hivatalos hangnemben kérdezi ki őket.

Zsuzsa negyvenes évei elején járó vonzó, csinos nő volt. Lakása ízlésesen rendezett volt, de a nőies stílus erőteljesen érződött.
Konrád helyet foglalt a kényelmes bézs színű kanapén, tekintete aprólékosan vizsgálta a nappalit.
– Nagyon kellemes otthona van – kortyolt bele kávéjába – Régóta él itt?
– Igen, már tíz éve. A neten keresztül ismertem meg Andrist… vagyis Kovács urat.

Konrád kezében lévő kávéját letette és érdeklődve hallgatta a nőt.
– Szóval a neten? – kérdezett vissza. – Randis ismerkedős oldalon?
– Dehogyis – nevette el magát Zsuzsa. – Tudja, van egy közös ismerősünk, ő ajánlotta, hogy And… izé Kovács úr honlapokat készít és a vállalkozásomhoz kerestem egy készítőt. Ő megcsinálta, és így történt. De ekkor már özvegy volt – tette hozzá sietve.
– Á, értem. És a tegnap estét is együtt töltötték, ugye?
– Természetesen, hisz látta, hogy ott voltam. Értem jött, és utána egész este együtt voltunk.
– Mikor jött önért?
– Kb. fél tíz után lehetett, mert határidős munkája volt és be kellett fejeznie.
– Köszönöm a kávét és a segítséget – állt fel Konrád.
– Ugyan semmiség – legyintett a nő, de a mozdulattal elővillant a blúza ujjai alól egy gyönyörű arany karkötő.

Konrádnak nem kerülte el a figyelmét, hogy a nő zavartan ráhúzza a blúz ujját.
– Nagyon szép darab – dicsérte Konrád.
– Születésnapomra kaptam – harapta el mondata végét a nő.
De a szeme egyből elárulta, hogy kitől.

Értékeld a novellát csillagokkal!

[Összes: 0 Átlag: 0]

Ezt a novellát ennyien olvasták el: 29