Gyülekező Minnesotában

Gyülekező Minnesotában

1.

Nick is csak egy volt a sok közül, akiknek drámain meg-változott az élete ezen a napon. Igaz, nála a változás már korábban elkezdődött, csak e napig nem volt szembetűnő, hogy ez mennyire radikális és végleges lesz. Számára akkor zökkent ki a világ a megszokott kerékvágásból, amikor látott két embert meghalni. Két rendőrt, akiket egy csendes és békés településen ért a vég. Ők a harmadik világháború első áldozatai közé tartoztak, de ezt akkor még nem tudta. Csak annyit, hogy minden megváltozott, és onnantól a fegyverek hangja váltotta fel a vidék korábbi csendjét.

A nap pedig nyugodtnak ígérkezett, a szokásos semmittevést vetítve előre. Ami alapvetően kellemes volt, de számára elég hamar kezdett monotonná válni az üde vidéki táj és az itteni nyugalmas élet. Lévén, hogy tizennégy éves fiú volt, aki el tudott volna viselni kicsit több izgalmat és változatosságot is. A reggelit családja körében fogyasztotta el, mint mostanában mindig. Tojássalátás szendvicset evett és teát ivott, miközben videókat nézett mobiltelefonján. Ez még a megszokott rendben történt. Csak egy újabb könnyed nyári napnak tűnt a kissé kopottas nyaralóban, amelytől nem messze a tó vize kéklett és csillogott rajt a napfény. Körben pedig a fák zöldje látszott és a háborítatlan természet hangjai terjengtek.

Hétfő volt, augusztus huszonhatodika, és a nyár még tartotta magát itt is, bár a tó vize már elég hűvössé vált. Asszony-tónak hívták, és a legnagyobb állóvíz volt ezen a környéken, a kissé távolabbi Pióca-tavat nem számítva. Akadt még errefelé egy Lány-tó, egy Kisfiú-tó, Férfi-tó, Gyermek-tó, és még több más hasonló, vagy másféle nevű állóvíz is, szinte megszámlálhatatlan mennyiségben. Ezek partjain pedig üdülőhelyek és nyaralók sorakoztak, melyek lakói jelentették a környék népességének nagy részét. Egy Longville nevű apró falu volt az egyetlen település a közelben, de Minnesota államban az ilyesféle környék teljesen szokványosnak számított.
Szokványosnak számított errefelé a családja is: a távolról jött nyaraló-vendégeknek, akik itt pihenik ki a városi dolgos hónapokat. Ők a New Jersey állambeli Edisonból jöttek, ahol apja a MIC vegyi üzemben dolgozott mérnök-ként, anyja pedig tanár volt. Rajtuk kívül a tizenegy éves húga, Michelle tartozott még a családjához. Akikkel így négyesben töltötte az időt, az Asszony-tó partján álló nyaralóban, immár nyolc napja.

Viszont az ok, ami miatt itt voltak, nem lehetett teljesen szokványos. Ugyanis ők nem nyaralni jöttek, inkább csak vesztegeltek itt. Apja Dél-Amerikában, Argentínában nyert el egy különleges állást, ahol két évet kell majd tölteniük. Valahol egészen lent délen, távol a világtól, ráadásul egy évig haza sem jöhetnek. Valami bányászati vállalkozásról volt szó, ahol apja szakértelmére nagy szükség van, de anyja számára is kerítettek ott munkát. Mivel egy világtól elzárt területen élnének, egy e célból létrehozott faluban, ezért is mennek családostól. Ez nem nagyon tetszett Nicknek, de apja nem vállalta volna ezt a megbízásnak nevezett munkát, ha nem családjával mehet. De mindennek a veleje a pénz, amit kaphat ezért, és ami miatt ellenvélemény a családban nem lehetett. Egyébként is amerikaiak között élhetnek majd ott is, mivel szándékosan innét válogatják a szakembereket, persze csakis a legjobbakat. Apja büszke is volt arra, hogy átment ezen a kőkemény kiválasztáson. A pénz és szülei további karrierje pedig kárpótolni fogja őket minden kellemetlenségért, ezt hallhatta eleget.

Nem ők voltak az egyetlen család, akikre ez a sors vár. És közülük sokan szintén itt tartózkodtak a környéken, egy kényszerű nyaraláson.

– Minneapolisból fog indulni a különgép, valamikor augusztus végé felé – mondta az apja, amikor nyolc napja megérkeztek ide, és ekkor ismerhetett meg sok részletet. – Van errefelé még több család, és egyedülálló szakemberek is, akik részt vesznek ebben a projektben. Fontos felkészítések várnak még mindenkire a napokban, egyesével és kisebb csoportokban is. De csapatépítő tréningingnek is szánják ezt az időszakot, viszont csak önkéntes alapon kell ebben részt venni a leendő munkatársaknak. Addig is főleg nyaralunk.

Apját Chuck Normannek hívták, aki a munkáját illetően nem épített fel eddig különösebb karriert. Ugyanannál a vállalatnál, és ugyanazt csinálta már tíz éve. Anyja szerint, csak az egyik „projekt-vezetővel” való régi ismeretsége az oka, hogy elnyerhette ezt a munkát. Aminek azért eléggé furcsák voltak az eddig megtapasztalt részletei, és a leendő dolgokban is sok gyanús momentum akadt. Legalábbis az anyja szerint.

– Mintha egy gyűjtőtáborban lennénk – méltatlankodott Nick anyja néhány nap után. – Mi az, hogy nem mehetünk sehová messzebbre? Főleg ha nem tudják a pontos idejét, hogy mikor indulhatunk. Talán még heteket is várhatunk?

– Figyelj rám, Andrea – próbálta megmagyarázni a helyzetet apja. – A szerződést megkötöttük, innentől kár nem érhet bennünk. Steve mondta, lehet engem is beválasztanak egy külön elit-csapatba, akkor pedig bármikor indulnunk kellhet, egy másik géppel. Ezt ő sem tudja befolyásolni, mert a nagyfőnök intézi. De szerződés ide vagy oda, erről lemaradok, ha nem tudnak időben elérni. Legyek készenlétben, és ti is. Ez Steve tanácsa.

– Nagyszerű. És itt várjunk ugrásra készen, úgy hogy még Minneapolisba sem mehetünk?

– Voltunk már Minneapolisban, annyi legyen elég – válaszolta apja. – Úgy is tudod, hogy itt sokkal többről van szó. És elvárják, hogy engedelmeskedjünk és megőrizzük a titkaikat. Nem véletlenül avattak be engem is.

Ezt a titkot Nick sem ismerte, legalábbis eleinte. Aztán apránként mégis megtudott róla valamennyit. Úgy tűnt, az apja mégsem őrzi ezt annyira szigorúan, de lelkére kötötte, hogy ő se beszéljen erről senkinek.

A bányászati munkával volt kapcsolatos, amit Argentínában végez majd a cég. Itt főleg nikkelt termelnének ki, ami értékes. De igazából a ritkaföldfémekre koncentrálnak majd, melyből akár elképesztő mennyiséget is találhatnak. Ez az igazi titkuk, és könnyen lecsaphatják ezt a kezükről nagyobb és befolyásosabb korporációk. Az üzletben nincs pardon, se tisztességes játszmák, ha igazán nagy a tét. A ritkaföldfém pedig nagyon ritka és nagyon értékes. Ez az akadálya, hogy tömegesen gyártsanak a jelenlegieknél nagyobb teljesítményű számítógépeket, vagy akár robotokat. És ebből a giga-üzletből a családjának is nagy pénzek juthatnak.

Kiment a tópartra, nem sokkal a reggeli után. Egy csónak lengedezett a vízen, a tóba benyúló rövid stég oldalában. Apjával egyszer el voltak horgászni ezzel, és annyi elég is volt Nicknek a kalandból. Akadtak azért még szórakozási lehetőségek a környéken, de elég nagyok voltak a távolságok, messzire csavarogni pedig nem engedték szülei. Meg a legtöbb unalmas is lenne egyedül, Michelle és a nem messze lakó barátnője pedig nem a legjobb társaság volt számára. A szőke lány most jött ki a kertbe, és egy nevetséges tánc gyakorlásába kezdett a ház oldalában. Az egyik szomszédos tó partján (Nick nem tudta a nevét, csak annyit, hogy innét keletre van) egy korabeli, Larissa nevű lány is lakott a családjával. Illetve csak nyaraltak itt, de mivel ők is erre a dél-amerikai furcsa expedícióra készültek, így ez sem volt pontos kifejezés. Nick eddig csupán egyszer beszélt vele, és szerette volna, ha újra találkoznak. De alighanem sor kerül még erre, ami némi vigasznak tűnt ebben a kényszerű helyzetben.

Tehát szép, de unalmas volt a környék egy maga korabeli fiúnak. Azonban Nick úgy sejtette, hogy ez csak a látszat. A tavak körül rengeteg fegyveres alak kószált: rendőrök, katonák, és egy jóval különösebb foglalkozást űző emberfajta, akik drága öltönyeikben legalább annyira kitűntek az itteni népek közül, mint az egyenruhások. Apja szerint ügynökök voltak; az FBI-tól, a nemzetbiztonságiaktól és még bárhonnan, akár külföldről is. Feltűnően sok volt mindegyik fajtából és a járműveikből. Rendőrségi és katonai járgányok mellett, böhöm nagy luxusautók lepték el az utakat, és láthatóan nagyon kerestek valamit, vagy valakit. Néha lezártak egyes területeket, ahová senki nem léphetett be. De homályos kérdésekkel érdeklődtek az üdülővendégektől is, valamint ellenőrizték személyüket és nyaralójukat. Anyja rögtön megrémült, hogy egy veszélyes bűnöző lehet a környéken, de apja úgy vélte, hogy szó sem lehet erről, mert nem figyelmeztették semmire az itt vendégeskedő népeket. A környéken persze folyamatosan ment a pletyka és a találgatás, főleg mert a médiában semmi itteni történésről nem tettek említést. Sokan ufókat emlegettek, a gyakorlatiasabbak pedig titkos, magas rangú politikai találkozót feltételeztek. A dolog megmozgatta Nick fantáziáját is, de ő sem fejthette meg a titkot, ahogy mások sem. Apja úgy vélte, éppen azon munkálkodhatnak, hogy ez a valami titokban is maradjon. Ez nagyon izginek tűnt, ehhez képest ő unatkozhatott itt naphosszat.

Történtek errefelé más rejtélyek is. Legalábbis anyja nagyon különösnek találta, hogy legjobb itteni barátnője, valamikor tegnap dél körül, családostól eltűnt. Nem üzent neki semmit, ő pedig azóta sem érhette el a nőt. Pedig ma estére egy kerti-partit szervezett a nyaralójukba, de ebből már nem lesz semmi. Egy iskolabusszal távoztak, állítólag sokad magukkal. Ugyanis másoktól is hallott erről, mivel az ő ismerőseik is szó nélkül eltűntek. Alighanem repülőn ülnek – apja szerint – ezért nem érheti el őt; de anyját mégsem hagyta az nyugodni, hogy előtte nem üzent neki erről, csakúgy mint mások, akik szintén titokban leléptek. Korábban is hallott már ilyesmiről, természetesen szintén itt, a minnesotai tavas-mocsaras vidéken. Apját viszont az nyugtalanította, hogy talán a számára is belengetett titkos projekt résztvevői „tűntek el”, amiből kihagyták őt. Ez anyjának is egy észszerű magyarázatnak tűnt, de közölte, hogy akkor sem tetszik neki, sőt nagyon gyanús az egész.

Talán az összes furcsaságnak ugyanaz a titok lehet az oka – gondolta Nick. Beleértve azt is, hogy egyáltalán itt vagyunk ezen a helyen. És emiatt lehetnek itt a titkos-ügynökök és a rendőrök is.
Inkább viccesnek tartotta ezt a gondolatot, de a lelke mélyén tényleg valami hasonlót érzett.

Tíz óra után nem sokkal az apja jött ki a kertbe, ahol ő egy műanyag székben ülve a mobilján játszott éppen.

– Most hívtak. Csomagolnunk kell, mert nemsokára jönnek értünk, és indulunk a reptérre. De ne is beszéljetek erről senkinek ti sem. Rendben? – Apja komolyan nézett rájuk, mivel Michelle is a közelében ült.

Nick megtudta, hogy semmi pontosabbat nem tudni egyelőre. Aztán apja sürgető kézmozdulatokkal terelte be őket a házba, hogy mielőbb összepakolják holmijukat.

Hát akkor viszlát Amerika, gondolta a fiú elkedvetlenedve, amint bement a házba. De leginkább egy furcsa érzés töltötte el, és csak arra gondolhatott ő is, hogy ez az egész helyzet átkozottul furcsa és gyanús. Mert talán csak-ugyan eltűnnek most ők is, és soha senki nem talál majd a nyomukra.

2

Hosszú órák teltek el aztán anélkül, hogy bárki értük jött, vagy legalább üzent volna. Utóbbit nem is nagyon lehetett megtenni.

– Értem én, hogy ne beszéljünk róla, mégis legalább Paulskyéknak telefonálok, hogy tudják, elmegyünk. Nem leszek olyan, mint Marissa – közölte Nick anyja, még jóval korábban. Aztán meglepetten tapasztalta, hogy ez nem lehetséges a mobiltelefonján. Sőt, a többiekén sem. Semmilyen hálózat vagy az internet nem volt elérhető a nyaralóban.

– Szó sem lehet róla, hogy odáig elmenj – jelentette ki az apja, amikor ezt követően anyja elsétált volna egy nem túl messze lakó másik ismerőséhez. – Megvan ennek az oka. Talán nem is kerül sor mindenki elutazására – tette hozzá dacosan.

Két óra lett már, mikor megjelent nyaralójuknál egy sárga iskolabusz. Volt bőven holmijuk, de ez még belefért a limitbe, amit az utazáshoz személyenként megszabtak. Bérelt autójuk viszont nem volt, de alkalmanként rendelhettek és kaptak is kocsit a helyi „felügyelőktől”. Állítólag azért volt így, hogy ne adódjon probléma, ha váratlanul kell elutazniuk, mint most ez meg is történt. De a fiú (és anyja) szerint, azt sem akarhatták, hogy elutazzanak innét.

A buszt egy teherautó követte, amelyre poggyászaik is felkerültek, ők négyen pedig felszálltak az iskolabuszra, ami csaknem megtelt már. Egy férfi és egy nő fogadták őket, akik legelöl ültek.

– Egy repülőtérre megyünk, ami csak egy órás út lesz – tájékoztatta őket a nő. – Adódott egy kis probléma, ezért kellett sürgősen átszervezni mindent. De utazás előtt mindenkit tájékoztatnak majd a pontos helyzetről, ami már megnyugtatóan rendeződött, ahogy hallottam.

– Nekem viszont semennyire nem tetszik ez a helyzet, hogy titkolóznak, és csak terelnek bennünk, mint a marhákat – okvetlenkedett Nick anyja, mire apja morcos képet vágott. – Hogyan létezhet, hogy telefonálni sem tudunk? Maguk sem? – kérdezte aztán útitársaikat.

A többi utasnál is ez volt a helyzet, és nem tűntek kedélyesnek ők sem.

– Erről mi nem tehetünk – válaszolta a kísérőjükként jelenlévő szőke fiatal nő. – De minden kérdésükre választ fognak kapni hamarosan, miután megérkeztünk.

A fiú az ablaknál ült, a húga mellett, a busz első részében. Viszonylag hangos zene szólt a járművön, ami nagyjából elnyomta az utasok zsörtölődését. Nick úgy gondolta, ez is lehetett a célja. Még két nyaralónál álltak meg, egy újabb négyfős családért, majd egy fiatal párért. Ezután az Asszony-tó partjáról Longville település felé vették az irányt.

A faluig tempósan haladtak, ott azonban egy kereszteződésnél megálltak, ahol a busz lehúzódott az út mellé. Nick látta, hogy egy másik iskolabusz is felzárkózik mögéjük.

Rendőrök állták útjukat, akik négyen voltak, két kocsival. Errefelé az ilyesféle ellenőrzés vagy útlezárás teljesen megszokottnak számított. Az elől ülő férfi és nő leszálltak tárgyalni a rendőrökkel, akik mintha nem akarták volna tovább engedni őket. Pár perc után pedig megérkezett egy katonai dzsip is, villogó vészlámpákkal, majd megállt az út szélén, és négy katona szállt ki belőle.

A férfi és a nő visszatértek a buszba, majd közölték, hogy egy kicsit várakozniuk kell. Nick nem örült ennek, mert várakozhattak már eddig is eleget. És idebent a buszon, valamint odakint az utcán is feszültnek tűnt a légkör. A rendőrök és a katonák nyugtalanul járkáltak, telefonálva és rádiózva eközben.

– A nagy részük pedig elhúzott innét! – kiáltotta egy férfi, igyekezve túlharsogni a zenét. – Már a katonák és az ügynökök. Délben siettem vissza a tóhoz, és láttam, hogy Minneapolis felé mentek, egy hosszú konvojban, szirénázva.

Nick nem értette, hogy mi jelentősége lehet ennek. Ha csak az nem, hogy valami különös esemény történhetett, még ha nem is itt, hanem Minneapolis felé.

– Gyerünk! Húzzanak innét, visszafelé! – üvöltötte az egyik katona a buszsofőrnek.

– Mindjárt itt lesznek az embereink, ezt beszéljék meg velük! – szólt ki a sofőr mellett férfi kísérőjük.

– Várunk még! – kiáltott ezután a velük utazó szőke bubi-frizurás nő; nem kifelé, hanem az utasoknak.

A buszon morgolódások hallatszottak, amik elnyomták egymást, egy morajló zajmasszává alakulva, de a hangos zene miatt sem érthettek egymásból sokat az utasok. Ellenben a nyugtalan tekinteteket semmi nem fojthatta el. A fiú is látta ezt, és ő maga is növekvő feszültséget érzett, valamint tompa szorítást gyomrában. Egyre valószínűbbnek érezte azt az őrült feltételezést, hogy az ittlétük, az úti céljuk és a környékbeli titokzatos dolgok (amit rendőrök és ügynökök hada próbált megfejteni vagy leplezni) szorosan összefüggnek. És hamarosan megtudhatják mi ez a titok, de ebben nem lesz köszönet…

Dübörgés hangzott fel útirányuk felől, majd a fiú egy tank-szerűséget látott felbukkanni, amit aztán még egy páncélos követett. Megálltak az útkereszteződésnél, és Nick biztos volt benne, hogy az itt várakozó katonák kaptak erősítést. Láthatott már errefelé páncélozott jármű-vet eleget, de nem ilyen harctéri batárokat, lánctalpakkal és fenyegetően meredő fegyvercsövekkel. Feltételezésével ellentétben, azonban a katonák és a rendőrök is a páncélosok elé sorakoztak, majd rájuk szegezték fegyvereiket.

– Milyen tankok ezek? – kérdezte a mögötte ülő apját, ami kérdés leginkább arra irányult, hogy kinek az oldalán állnak?

– Nem tankok, csapatszállítók. Harctérre valók – felelte apja. – AIFV-k, azt hiszem.

– TEGYÉK LE A FEGYVEREKET, ÉS ADJÁK MEG MAGUKAT! – harsogta utasítását az egyik harci gép, miközben fegyvercsöve az előtte álló egyenruhásokat pásztázta, akik hátrálni kezdtek.

Ezután mennydörgés-szerű robajlás és csörömpölés hangzott fel, mikor a másik páncélos az egyik rendőrautót vette célba, és gyakorlatilag rommá lőtte. A kocsi aztán füstölni, majd égni kezdett, végül teljesen lángba borult, fekete füstöt árasztva az égre.

A buszon ülők felhördültek és elkerekedett szemekkel bámultak kifelé. Az egyenruhások közül többen megadóan felemelték kezeiket, néhányuk a fegyvereit is lerakta. Két rendőr azonban oldalirányba húzódott, majd a katonai terepjáró mögé bújtak fedezékbe. Ezután lövéseket adtak le a bal oldali (hozzájuk közelebb eső) páncélosra. Majd egyikük gránátot hajított alá, ami irgalmatlan csattanással robbant, még nagyobb füstbe borítva az útkereszteződést.

A buszon többen felüvöltöttek, és sokan összekuporodtak. Az egyik ablak is betört. Nick azonban tovább bámult kifelé. Előzőleg azt is látta, hogy a rendőr az egyik katona gránátját kapta fel.

A két rendőr egy épület felé rohant, újabb fedezéket remélve, de az AIFV-nek nevezett jármű – aminek láthatóan nem sokat ártott a gránát – gépfegyvertüzet zúdított rájuk. Újabb mennydörgés-szerű zaj harsant fel, miközben torkolattűz villanások látszottak. Eközben a két rendőr megtántorodva, vért és ruha-cafatokat hullajtva zuhantak a járdára. Nick nehezen tudta levenni róluk a szemét, amint kicsavarodott testtel hevertek egymás mellett, egy gyorsan növekvő vértócsában.

A maradék hat egyenruhás erre végképp megadta magát, és az út mellé pakolták fegyvereiket.

– HAGYJÁK EL A HELYSZÍNT, DÉL FELÉ! – jött az újabb üzenet hozzájuk.

A két rendőr és a négy katona pedig engedelmeskedett, majd lassan, hátrálva távoztak.

– Tovább megyünk! – kiáltotta az utasoknak az elől álló férfi.

– Mi van itt? Mi történik? – üvöltötte egy rémült hang.

– Háború van! – válaszolta férfi kísérőjük. – De hamarosan biztonságban leszünk.

A páncélosok mozgásba lendültek. A jobb oldalon álló az utat tisztította meg a két rendőrautótól, amik közül az egyik lángokban állt; a másik harci jármű pedig a távozó egyenruhásokat sürgetve szegődött azok nyomába. Előzőleg két civil ruhás, de felfegyverzett férfi szállt ki belőlük. Egyikük az elhagyott fegyvereket szedte össze, majd a katonai dzsipbe pakolta, aminek aztán a kormánya mögé ült. Társa pedig a buszra szállt fel, amin Nick is utazott. Az oldalán gépfegyver lógott, és üdvözölték egymást a busz elejében álló férfival és nővel.

Terroristák lehetnek, gondolta rémülten a fiú. De mégis furcsállta higgadt nyugalmukat, és hogy semennyire nem léptek fel fenyegetően az utasokkal.

– Le akarok szállni! – kiáltotta egyik útitársa, amit többen helyeseltek, és csatlakoztak volna.

– Mindenki a buszon marad! – parancsolta a férfi, aki a kísérőjük, túszejtőjük, vagy akármi lehetett. – Egy biztonságos helyre megyünk, majd onnan, aki akar, távozhat. A többiek pedig velünk tarthatnak.
Elindultak észak felé, elhagyva a zűrzavaros helyszínt, majd a korábban békésnek látszó falut is. A harci jármű mögött haladtak, utánuk a katonai dzsip, majd a másik iskolabusz következett, a mögött pedig a teherautók a csomagjaikkal. Végül leghátul a másik AIFV biztosította a konvojt.

– Hozzuk a poggyászaikat is. Ez egy hosszabb küldetés lesz, ahogy megbeszéltük, és nem lesz kötelező senkinek részt venni benne – közölte hangos szavakkal az elől álló nő, röviddel azután, hogy elindultak. Két férfi társa mellette állt, és valamennyien hátrafelé fordulva, az utasokat figyelték. Alighanem azért, hogy senki ne tegyen valami „ostobaságot”.

Útjuk kevesebb mint negyed órás volt, ami egy erdőn át vezetett. Előbb az országúton haladtak, majd lefordultak egy földútra. A korábbi erős napsütés egy ideje fakóvá vált, és gyengén befelhősödött az ég. Nick megpróbálta összerakni a képet, hogy mi a fene történhetett nemrég, és történik most is, de semmi észszerű elképzelésre nem jutott. Michelle is rémültnek látszott, és szüleik a mögöttük lévő ülésekről nyugtatták őket. A többi utasnál is hasonló volt a helyzet, és talán mert sok gyerek utazott velük, ezért nem akarhattak pánikot. A zene eközben kedélyesen szólt tovább. Most éppen Eminem dalolt, vagyis inkább szövegelt.

Megálltak, mialatt újból lövések dörrenése hallatszott. Gépfegyverek mennydörgő zakatolása. Éppen kiértek egy tisztásra, ami egy farmnak tűnt. De az ilyesféle helyekre jellemző vidéki idillre most aligha számíthattak. A fiú látta, amint az előttük álló AIFV mozgásba és támadásba lendül.

– Nyugalom! Folyik a rendcsinálás odakint, és mindjárt célnál leszünk. Nem vagyunk terroristák, csak egy biztonságos helyre akarjuk juttatni magukat – tájékoztatta őket a szőke nő, miközben végigsétált az ülések között, és barátságosan mosolygott és biccentett az utasok felé. Akik többnyire rémülten néztek rá.

Nick pedig valami homályos és őrült módon hinni is akart neki, bár azért voltak fenntartásai. A fegyverek pedig dörögtek tovább.

Egy tankot látott forgolódni a viszonylag tágas terepen, ami a környező erdőt lőtte. Az őket felvezető harci-járgány pedig a másik irányba tette ugyanezt. Nick nem tudta, hogy mennyi ideig tartott ez a művelet, amit a nő „rendcsinálásnak” nevezett, mert az idő mintha megszűnt volna. De csak néhány perc lehetett, majd a lövések zaja elhalt. Szürke füst gomolygott az előttük elterülő tisztáson, ami egy farm volt, de most éppen harctérré változott.
A busz elejében álló három fős csoport (akikhez alighanem még a buszsofőr is hozzátartozott) telefonált. Nekik ez láthatóan nem probléma, miközben az utasok mobiltelefonjai továbbra sem működtek. Nické legalábbis semmiképpen. Majd a busz elindult, miután befejezték a telefonbeszélgetést és mondtak valamit a sofőrnek. A farmon Nick négy holttestet látott heverni. Valamennyien katonáknak látszottak, akik egymástól viszonylag távol feküdtek a talajon. Egy újabb katonai dzsip, és egy újabb iskolabusz parkolt még a területen, ahol lassan eloszlott a füst.

Egy hangár-szerű épület felé fordult a busz, ami ezen a helyen istálló vagy pajta lehetett, majd behajtott ennek kapuján. A napfény eltűnt, és a busz csak haladt tovább a sötétben, nem lassított. Lefelé mentek, ez tisztán érezhető volt, ráadásul nem is rövid ideig tartott. De útjuk ezután is folytatódott, csak mentek tovább a sötétben. Az iskolabusz reflektorai világítottak, ezért Nick jól láthatta útjukat, ami egy metróalagút-szerű járaton vezetett, szürke ívelt falak között. Percekig haladtak a föld mélyén húzódó járatban, ez volt igazán döbbenetes, és elsöpörte a józan gondolkodás maradékát is. Jöjjön, aminek jönnie kell! – csak ez a beletörődés maradt a fiúnak.

Végül egy villanyfényes térre jutottak, ami mintha egy metróállomás lett volna. De itt nem látszott semmi cicoma, csak a töredezett kövek alkották a falakat. Durva erővel kiharapott üreg volt ez a föld mélyén, távol a napfénytől, és mindentől, ami a szabad világot jelentheti az embernek. A busz megállt, majd megnyitotta az ajtókat, itt ahol már nincs menekvés.

3

– Ez még nem a végállomásunk, az picit odébb lesz, de kapnak majd egy kis tájékoztatást, addig is – közölte a vezetőjüknek kinevezett férfi. És hogy ki nevezhette ki erre, arról elképzelése sem lehetett az utasoknak.

Nick leszállt a sárga járműről, és utána szorosan egymás közelébe húzódtak családjával. Megérkezett a másik iskolabusz is, majd ezt követte a két teherautó, az utasok holmijaival. A tömeg morajlása töltötte be a teret, ami itt visszhangozva, felerősödve hallatszott. Kísérőik eltűntek, akik mintha rögtön menekültek volna a zúgolódó tömegtől, melyet egy ravasz megtévesztéssel csaltak lépre, és akaratuk ellenére hoztak erre a helyre. Az útjuk során lezajlott események azonban rémültté és zavarttá tették ezt a tömeget, amit végül a szürreális álomra hasonlító célállomásuk tetőzött be. Most pedig tanácstalanul álltak itt, megfosztva bármi hasznos vagy haszontalan ötlettől és lehetőségtől. Nick Norman is elveszettnek és tehetetlennek érezte magát, és tudta, hogy szülei is azok. Ő is csak abban bízott, hogy valaki végre magyarázatot ad erre az őrült helyzetre, és utána…

Nincs utána… Elindulunk kifelé a hosszú alagúton, és végül hazajutunk, mint Dorothy Óz birodalmából. Aztán el is felejtjük az egészet.

A buszok elindultak visszafelé, de a teherautók még maradtak. Hat férfi kezdte lepakolni róluk a csomagokat, amiket kézikocsikra tettek. Nick látta, hogy jó néhány sorakozott ezekből. Voltak itt egyéb holmik is, de mindent vászonnal takartak le. Talán tíz perc telt el türelmetlen és feszült várakozással, míg végül egy nő és egy férfi másztak fel a fal mellett veszteglő pótkocsi platójára. A nő vörös hajú volt, talán harminc lehetett, és lenge zöld ruhát hordott. A férfi farmerben és fekete pólóban állt mellette, sötét, bozontos hajjal és rövid szakállal. Egy mikrofont állítottak fel, majd rövid, hangos elektromos zaj gerjedt irányukból, de enélkül is mindenki rájuk figyelt. A nagyjából száz fős tömeg morajlása elcsendesedett, majd a nő beszélni kezdett.

– Stella Coverdale vagyok, ő pedig a férjem, Lester Coverdale – mutatta be a mellette álló férfit is, aki bólintott. – Mi vagyunk ennek a bázisnak a vezetői, ami a legbiztonságosabb hely most errefelé, és talán egész Amerikában is. Egy közös küldetésben fogunk részt venni, ami egy kissé más lesz, mint az a kaland, amire eredetileg vállalkoztak. De a szükség alakította így, nem tehettünk mást, és aki nem kíván ebben részt venni, az hamarosan távozhat.

Az embersereg halkan felmordult, majd néhány egyéni bekiabálás is hallatszott, de a többség csendben és figyelmesen hallgatta a tájékoztatást. Meg persze feszülten és türelmetlenül, de az volt számukra fontos, hogy végre megtudjanak valamit. Nick sem vágyott másra, azon kívül, hogy biztonságban leléphessenek innét. Utóbbiról azonban szó sem lehet, ezt tudhatta meg a következő percekben.

– Én azonban lebeszélnék a távozásról mindenkit – folytatta a vörös hajú nő. – A háború kutyái ugatnak már odakint, és vért akarnak. Senki nem lehet majd biztonságban a fenti világban arató kaszástól, és az apokalipszis lovasaitól, akik hamarosan vágtára indulnak. Az a világ, amit eddig ismertünk, el fog tűnni a föld színéről. Háború van már odafent, de még csak ezen a korábban csendes környéken. Ez azonban csak az előszele annak a pusztító folyamatnak, amit senki nem tud majd megállítani. Már elkezdődött, csendben, de gyorsan és feltartóztathatatlanul. A mai napon alighanem már bevetik az atomfegyvereket. Nem keveset, és innét már nem lesz megállás.

A hallgatóság többször felmorajlott, és feszülten figyelt. Mindenképp veszélyes kelepcében voltak, ezt érezték sokan. Vagy azért, mert igazak az állítások; vagy mert ilyen galád módon át akarják verni őket.

– Ezen a helyen háromszáz fő számára tudunk biztonságot nyújtani. Megfelelő élettér áll rendelkezésre, minden alapvetően szükséges eszközzel, élelemmel és gyógyszerekkel. És természetesen tiszta vízzel. Több évet kell majd eltölteniük itt, mert sajnos, hosszú időbe telik, amíg csillapodik a helyzet odakint. Vannak fegyvereink is, nem kevés, hogy megvédjük magunkat, amikor távozunk innét. Ez a bázisunk nem az egyetlen menedékhelyünk, ugyanis jó néhány akad belőlük világszerte, melyekkel rádiókapcsolatban leszünk. Komoly, több éves szervező-munka áll mögöttünk, aminek az eredményét láthatják. Elhivatottságunkat és profizmusunkat pedig megtapasztalhatták már eddig is. Mindezt a legnagyobb titokban kellett tennünk. Bizonyára sokaknak feltűntek a környéket ellepő fegyveresek és szövetségi ügynökök. Ők valamennyien ránk, bázisunkra és fegyvereinkre vadásztak. De nem tudták megakadályozni küldetésünket, amivel a tervek szerint haladunk. Ellenségeink utasítására, álnok mesterkedésére járnak el, és vadásznak ránk a hivatalos szervek. Holott éppen ők azok, akik el fogják szabadítani a földi poklot, mi pedig tudunk minden tervükről. Ezért is ütközött nehézségbe, hogy biztonságosan eljuttassuk önöket és másokat titkos bázisunkra. A idő sürgetett, és kockázatot kellett vállalnunk, sőt harcba kellett szállnunk azért, hogy sikeresen lebonyolíthassuk ezt. Ellenségeink szinte a teljes emberiségnek a könyörtelen ellenfelei. Miattuk háborúban álltunk eddig is a hatalmi szervekkel, de a harc csak a rejtőzködésre és a védekezésre korlátozódott eddig részünkről. Ma azonban támadásra kényszerültünk ellenük, hogy időben véghez vihessük a feladatainkat. Ezért jelenleg is fokozott veszélyhelyzetben kell végrehajtanunk az utolsó mozzanatokat. De alapvetően jól állunk, és talán már biztonságban vagyunk.

A végére már hangosabbá vált a zúgolódás a tömegben. Ez szólhatott annak is, hogy itt akarják tartani őket, egy elképzelt fenyegetést vizionálva; de lehetett a kételkedés hangja is, vagy esetleg az ellenkezésé, hogy nem vennének részt semmi őrültségben, ha van alapja az elmondottaknak, ha nincs. Egyszerűen akaratuk ellenére hozták ide őket, és ez már elég ok az ellenszegülésre. Talán nem kevesen el is hittek mindent, de ők alighanem csendben maradtak. Nick nem tudta, mit higgyen, ez volt a legrosszabb. Veszélyes lehetett a kinti helyzet is, de biztosan veszélyesek voltak ismeretlen vendéglátóik is.

– Nyilván vannak kétségeik a szavaimban és csapatunk szándékainkban. De láthatják előkészületeinket és terveink kivitelezésnek komolyságát. A következő napok történései a nagyvilágban, azonban mindenképp bennünket fognak igazolni. És ha a józan eszükre hallgatnak, akkor a mi oldalunkra állnak abban a küzdelemben, ami az elkövetkező nehéz évek túléléséért fog folyni. Az erő velünk van, és a mi kezünkbe adatott a lehetőség, hogy fényt gyújtsunk a hamarosan mindent elborító sötétségben, és végül elűzzük azt.

A nő, aki Stella-ként mutatkozott be, rövid szünetet tartott, majd folytatta beszédét.

– Önök nem egészen véletlenül vannak itt. Oda figyeltünk ellenőrzésükre, hogy megbízható embereket gyűjtsünk magunk mellé. Kapcsolatban állnak szervezetünk valamely rangosabb tagjával, nevezzük beavatottaknak őket. Azt is tudják, ki ő, ezért is bízhatnak bennünk. Tehát emiatt került sor a maguk kiválasztására, és szigorúan ügyeltünk arra, hogy családtagjaikkal jöhessenek. Ez a kiválasztás a túlélést jelentheti maguknak, ami egy korrekt megállapodás alapja lehet azért cserébe, hogy kövessék utasításainkat. Ugyanis szükségünk van emberekre, nem is kevésre. Ez egy hosszú és viszontagságos küldetés lesz, amihez a munkát már idelent el kell kezdenünk. De a legnehezebb feladatok majd odakint várnak ránk, a pokollá változott világban. Sajnos, nem szolgálhattam jó hírekkel, de elégedjenek meg azzal, hogy időben elmenekülhettek a veszély elől. A legtöbben nem lesznek ilyen szerencsések. A hely pedig, ami az elkövetkező években az otthonuk lehet, még egy mérföldnyivel odébb van, amit gyalogosan kell megtenniük. A csomagjaikat embereink odaszállítják, most ne törődjenek ezzel. Egy kis türelmet kérünk maguktól, ne akarjanak elhamarkodottan dönteni semmiről. Türelmet, nyugalmat és kitartást kérek. Ennyit akartam most elmondani.

A tájékoztatás utolsó része mintha meggyőzőbbnek tűnt volna, de inkább csak a tanácstalanságot növelte. Nick is zavaros kételyekkel állt családja mellett, de alapvetően megpróbált hinni az elhangzottakban. Talán mert más választása nem lehetett. A végére kell járni ennek az őrült kalandnak, sodródni az eseményekkel, és megvárni, mi sül ki belőle. Gyanította, hogy semmi jó, de még mindig jobb így, mintha neki magának kellene most eldönteni, hogy mit tegyenek. Szülei is tanácstalannak tűntek, néhányan körülöttük viszont ellenérzésüknek adtak hangot. A „miért nem távozhatunk?” és a „miért kellene bármit elhinnünk ebből?” kérdések hangzottak el leggyakrabban.

Elindultak kényszerű új otthonuk felé, de nem az alagútban, hanem egy szűk folyosón, ami az oldalfalon nyílott, azzal párhuzamosan. Ez nem volt hosszú, és végül az alagútba torkollott, majd ebben a tágas járatban haladhatott tovább a rémült, zavaros és tanácstalan tömeg. Gyenge fényű kék lámpák világítottak, és egy baljós hangulatú fantasztikus film szereplőjének érezhette magát a tizennégy éves fiú. Azonban így valóságosan megtapasztalva, nagyon más volt ez, mintha tévében látná.

Libasorban haladtak egy keskeny sávban, egy végtelennek tűnő jármű-konvoj mellett. Traktorok és a hozzájuk kapcsolt hosszú trélerek vesztegeltek itt, melyeken kék ponyva takarta a rajtuk lévő nem kevés szállítmányt. De a trélerek alatt is zsúfoltan összepakolt csomagok sorakoztak. Nick nem tudhatta, miféle holmik lehetnek, de ez csak az egyik kérdés volt a sok közül.

– Sok minden igaz lehet abból, amit hallottunk – mondta apja útközben. – Biztosan különös dolgok fognak történni, és ezek is különleges dolgokra készülhetnek. Minden jel erre utal, és minden, ami eddig történt. De… Honnan a fenéből lehetett elég pénzük ahhoz, amit tettek, és amire készülnek? Ekkora pénzeket nem szoktak, és nem is tudnának tisztességes módon megszerezni; és főleg nem is akarhatnák tisztességes, önzetlen célokért befektetni – morfondírozott apja a valóban nyugtalanító kérdésen.

– Nekem is nagyon bűzlik ez az egész – felelte anyja. – De mit tehetünk? Ezt mondd inkább.
– Egyelőre semmit. Csak legyünk óvatosak és gyanakvóak végig. Aztán lépjünk le, ha lehet – válaszolta a férfi.

Egy újabb fényes helyre jutottak, ami jóval nagyobbnak is tűnt az előző állomásuknál. És annak sivárságával szemben, ezt zsúfoltan berendezték. Az alagút azonban folytatódott az üreg-csarnokon túl, és tovább sorakoztak benne a veszteglő jármű-szerelvények, látszólag a végtelenségbe nyúlva.

Több férfi járta végig a tömeget, és a körülöttük állókat megkérték, hogy válogassák ki csomagjaikat (felcímkézték és nevüket már a nyaralóban felírták ezekre, ahogy kérték) amik kézikocsik sokaságán érkeztek meg. Azután foglalják el kabinjaikat, amelyek mind kétszemélyesek, és se több, se kevesebb lakójuk nem lehet. Kétszemélyes kanapéágyak vagy emeletes ágyak vannak a kabinokban, ezek alapján lehet választani lakóiknak.

Nick megfigyelte, hogy ezek a kabinok teszik ki a berendezés nagy részét, és két szinten vették körbe a nyílt, jókora közösségi területet, aminek középső részén néhány nagyobb, különálló pavilon épült. Családja az emeleti kabinokban kapott helyet, melyek egy körfolyosóról nyíltak, ami valóban körbe is futotta a tágas teret, és több lépcsőn lehetett feljutni ide. Könnyen összeszerelhető, műanyag elemekből épültek ezek a helyiségek, figyelte meg a fiú. Olyasfélék voltak, mint egy vásár vagy egyéb rendezvény pavilonjai. Azonban csupasz fehér és puritán volt minden, semmi díszítést nem mutatott a hatalmas terület.

– Majd ki lehet festeni és dekorálni mindent. Az eszközök megvannak ehhez, és ideje is lesz erre az embereknek – hallotta aztán kísérőjüktől, egy melegítős férfitől, aki egy tíz fős csoportban kísérte őket leendő lakóhelyükre.

Nick Michelle-lel ment be a közös kabinjukba, ami egy apró szoba méretének felelt meg, nagyjából háromszor három méteres területtel, és a legszükségesebb bútorokkal. Egy emeletes ágy, két kisebb fotel egy kis asztallal, két gardróbszekrény, egy komód és egy íróasztal, a hozzá tartozó székkel jelentette a berendezést. A vizes helyiségek pedig közösek, de mindenhol a közelben vannak, és nem kell majd sorba állni értük, tudta meg a fiú. Csomagjaikat két fordulóval cipelhették aztán szüleikkel a szobáikba, amik természetesen egymás mellett voltak. Tévé is került minden lakóhelyre, de ezeken csak rögzített tartalmakat lehetett lejátszani, fogható csatorna nincs. Ugyanígy internet sem. „De ezeket felesleges is volna bevezetni ide” – hallotta Nick elképedve kísérőjüktől. Nyilván mert a föld mélyén vannak, gondolta a fiú, de attól még megoldható lenne…

Nem sokkal később már a kőből kivájt csarnok középső részén sétált a négy tagú család, amit minden oldalról a lakó-kabinok vettek körbe, két szinten elhelyezkedve. Bár akadtak köztük másféle helyiségek is, a vizesblokkokon kívül. A kijárat felé eső falnál, a körbefutó lakósorok mögött, egy különálló kabinsor húzódott, ami a vezetőség területe, a lakó és az egyéb helyiségekkel, amik titokzatos tevékenységeikhez szükségesek. Ide tilos volt a bejárás, de Normanék most a közösségi területen sétáltak, mintha csak egy üdülőhelyre érkeztek volna meg, és most körülnéznének.

Kissé hajazott is egy üdülőre a helyszín, mert többnyire pihenésre, evésre-ivásra és szórakozásra való berendezéseket láthattak. Kanapék és fonott kerti bútor-garnitúrák, étkező-asztalok sokasága mellett, akadt itt néhány billiárd, csocsó és egyéb játékasztal is. Utóbbiak a három külön pavilon tetején álltak, további bútordarabokkal együtt, és természetesen lépcsők vezettek fel a három tető-teraszra. A pavilonok közül kettőben tágas konyhák, a középsőben pedig konditerem volt látható, és persze használható is. És ahhoz képest, hogy internet és kábeltévé-mentesnek mutatták be a helyet, több tévé működött a közösségi területen, amiken tévécsatornák aktuális műsorai mentek. Néhányan pedig laptopot használtak, láthatóan net-kapcsolattal. Nick megtudta, hogy csak korlátozott számú eszköz kapcsolód-hat az itteni hálózathoz. De a vendégek nem léphetnek kapcsolatba a külvilággal, ezért sem a netet, sem a telefon-hálózatokat nem használhatják, egyelőre. A tévéműsorokat azonban itt ők is nézhetik. Egyelőre.

Egy újabb csoport is érkezett a titkos rejtekhelyre, ami kisebb létszámúnak látszott az övéknél. Ez talán fél órával a családja érkezése után történt, és mostanra már ők is a közösségi területen nézelődtek. Nick pedig észrevette közöttük a Larissa nevű lányt, aki a szüleivel volt. De láthatja még itt eleget, ezért inkább körülnézett. Most egy kis egyedüllétre vágyott, és hogy összerendezze zavaros vízként kavargó gondolatait. Alighanem mindenki hasonlóan érezheti itt magát, félelemtől és kétségektől gyötörve, ugyanakkor elszakadva minden korábbi gyakorlatias problémától, sőt magától az ismert világtól is. Mintha félálomban lenne, ezt érezte Nick is. Részben még önmaga lehetett, de ez már nem tűnt fontosnak, mert egyre inkább átcsúszott egy másik világba.

Már mindenki itt van, akinek itt kell lennie. Ezt az információt is hallhatta a fiú, miközben új otthona felfedezésébe és zavaros gondolataiba merült. A lakóhelyként szolgáló kabinok egy belső gyűrűt alkottak, láthatta ezt is. Ezek és kőfalak között pedig a legkülönfélébb holmikat és eszközöket raktározták, magas polcos tárolókon. Megnézhette ezeket is, csak a bejáratnál lévő fal melletti rész volt egy tolóajtóval lezárva, ahol a vezetőség szintén kétszintes kabinsora húzódott. A belső gyűrűben lévő kabinok között pedig talált egy orvosi vizsgálót, sőt emellett egy műtőt és egy három ágyas kórtermet is.

Nick Norman kezdett beletörődni kényszerű, és várhatóan hosszú ittlétébe, de úgy tűnt, ezzel nem mindenki volt így.

– Azt mondták, hogy aki akar, távozhat. Mi ennek az akadálya? – kérdezte egy apja korabeli pasas azt a férfit, akinek a felesége szónokolt nemrég, ő pedig mellette állt.

Állítólag ők itt a vezetők. Nick egy pisztolyt látott a csípőjén lógni, akár csak a többi „emberüknél”.

– Két okot tudok most említeni – felelte higgadtan a borostás és bozontos sötét hajú férfi. – Az egyik, hogy nemrég felrobbantottuk a bejáratot, ami beomlott. Azért, hogy ne jöhessen senki utánunk. Azelőtt pedig felgyújtottuk az erdőt, rakétákkal. Egy hatalmas erdőtűz veszi körbe jelenleg a területet. Van még egy vészkijárat, de ez most a lángoló pokolba vezet.

A férfi elsétált, kérdőre vonója és a többiek körülötte, pedig meghökkenten néztek utána.

Nick visszament szobájába, de sokat nem kezdhetett magával. Talán később majd feltalálja és elfoglalhatja itt magát, most azonban aligha volt kedve bármihez. Csak a tehetetlenség érzése maradt, minden tevékeny szándék elveszett lelke sivatagában. Nemsokára azonban újra a családjával tért vissza a közösségi területre, egy közös étkezés céljából. Fél hat volt, és szülei feltételezték, hogy húgával biztosan megéheztek már. Nick nem volt éppen éhes, mamája viszont mindenképp kíváncsi volt az itteni konyhára. Sőt, még kiszolgálást is feltételezett. Csalódhatott persze.

Maguknak kell itt elkészíteni az ételeket, azt is lehetőleg nagyobb adagokban. A hozzávalókkal viszont nem lesz gondjuk, de azért ezekből is korlátozott a választék. Az első két napon azonban vendéglátóik meg akarták kímélni őket ettől, ezért kaphatnak kész ételeket is, amiket csak melegíteni kell. Ezek már készenlétben álltak a két hatalmas konyhában. Családja pedig négy pizzát melegített végül magának, amiket aztán egy négyes asztalnál készültek elfogyasztani. Kaphattak mellé kólát is, de megtudták, hogy ez különleges alkalom, és holnaptól már ne számítsanak palackozott üdítőkre, csak italporok lesznek. Nick apja pedig az utolsó, vagy utolsó előtti sörét ihatta, még beláthatatlan ideig.

Láthatóan sokaknak jött meg most az étvágyuk, mert a konyha zsúfolt volt, és szabad étkezőasztal is alig maradt. Nick újból észrevette Larissát, aki egy tőlük nem messze lévő asztalnál ült anyjával. A hosszú sötét hajú lány éppen megitta üdítőjét és felállt. Nick pizzája még forró volt, ezért egy közelben lévő illemhely meglátogatása mellett döntött. A lány egy nagy méretű tévéképernyő előtt állt, azt figyelte, és a hely éppen útba esett Nicknek.

– Helló – szólította meg a fiú. – Veled beszéltem a fagyizónál, a…

Milyen tónál is? A fene se tudja a nevét – gondolta a fiú. De nem is baj, mert nem most kell bevetnem a legfőbb fegyverem, csak beszélgetni valamiről… A vicc, hogy nem volt legfőbb fegyvere, de azt helyesnek érezte, hogy nem kell elkapkodni semmit, idő lesz erre bőven.

– Szia – köszönt vissza a lány, különösebb lelkesedés nélkül. A tévén egy netflixes sorozat ment, talán az érdekelhette, vagy eleve is rossz kedve lehetett a helyzet miatt.

– Azt hittem, Argentínába mész – mondta aztán a fiú, de a lány furcsa tekintetétől rögtön arra gondolt, ez lehet, hogy rossz vicc most…

– FIGYELEM! FONTOS TÁJÉKOZTATÁS! ATOMTÁMADÁS ÉRT EGY AMERIKAI VÁROST! A PONTOS RÉSZLETEK NEM ISMERTEK. FIGYELJÉK A HÍRADÁSOKAT, AMÍG LEHET!

Egy hangosbemondó közölte ezt, és láthatóan mindenki felhagyott addigi tevékenységével. Nick és Larissa ijedten néztek egymásra.

– Hová valósi vagy? – kérdezte a fiú.

– Kansas City. Missouri – felelte a lány. – Igaz lehet ez? Mert remélem, hogy…

Többen a közeli tévék elé sereglettek, és váltogatták a csatornákat.

– FIGYELEM! KANSAS CITY-T ÉRTE TÁMADÁS! VALÓSZÍNŰLEG HIDROGÉNBOMBÁT VETETTEK BE, ÉS A VÁROS TELJES KÖRNYÉKE ELPUSZTULT, KANSASI ÉS MISSOURI OLDALON IS – közölte a hangosbemondó.

Larissa elrohant, Nick pedig döbbenten nézett utána, majd csak bámult maga elé. Ki lehet képes ilyesmire? – erre gondolt, és arra, hogy mi jöhet még ezután…

Sorra szakították meg műsoraikat a csatornák, de nem közöltek semmi információt. Néhány állomáson kiírták, hogy hamarosan rendkívüli hírekkel jelentkeznek, semmi több. Ez a kivárás nem volt eddig jellemző a szenzáció-hajhász műsorszolgáltatókra, most azonban láthatóan nem mertek közölni valami olyasmit, aminek a részletei még bizonytalanok. Csupán két csatornán lehetett egy kevés információhoz jutni, ezeken is csak szűkszavúan, néhány mondatban számoltak be arról, mi történt. Kansas City vége azonban biztosnak látszott. Az itt tartózkodók többségét azonban főleg az döbbentette meg, hogy vendéglátóik tudták ezt már előre. Utólag pedig úgy érezték, hogy igazán meg sem lepődtek rajta. Erre gondolt Nick is. A tévécsatornák azonban továbbra sem tájékoztattak a helyzetről, majd szép sorban elsötétültek vagy megszűntek, alighanem lekapcsolták magukat, vagy mások tették ezt. Megszűnt az internet, és leálltak a telefonos hálózatok, még a műholdas vételűek is, amilyen idelent működött. Pedig mindenki arra lett volna kíváncsi, hogy mi következik, milyen forgatókönyv lép éltbe? De ez láthatóan nem volt publikus.

Vezetőik azonban tájékozottabbnak tűntek, mert valami módon levadászták az információkat. A hangosbemondó közölte, hogy világszerte sokasodnak az atomcsapások. Az Egyesült Államokat pedig tizennégy atomtámadás érte ez idáig, legalábbis ők ennyiről tudnak, de ez a szám folyamatosan növekszik. Az itt tartózkodók azonban biztonságban vannak. Csak néhány rádióadó maradt, amik idelent is foghatók voltak. Ezeken előre felvett beszédet sugároztak, és kijárási tilalmat rendeltek el, valamint arra kérték az embereket, hogy kövessék a helyi erők utasításait, amiket hangosbeszélőkön közölnek.

Nick aznap korán készült lefeküdni, hogy lezárhassa a mai napot. Ami csak zűrzavart és drámai változásokat hozott, nem csak a világban, hanem a fejében is. De ezzel sokat nem törődhetett, mert mások megtették helyette, és kijelölték a sorsát. Csak azt nem érthette, hogy miért? Mire ez a nagy igyekezet, és honnan ez a hatalom, amivel szembeszállnak mindennel, talán még a sorssal is?

Idővel megtudja majd, úgy érezte, mert most minden a jövőről szólt, ami jelenleg nem csak rejtélyesnek, hanem sötétnek is tűnt. A múlt pedig könyörtelenül eltűnt, már csak egy lábnyom volt a porban.