Mese a bekarmolt halálról

Mese a bekarmolt halálról

Minden egy párás, ködös, kora őszi vasárnap reggel kezdődött. Ekkor láttam meg a fiammal együtt a halált.
A vasárnap reggelek koreográfiája már több, mint két éve azonos módon történik. A feleségem 6 órakor kelt, Ő már ekkor legalább egy órája kukorékol, és serte-pertél a konyhában. Wc és zuhany után beszólok a fiam szobájába, majd ezt tíz perc múlva megismétlem. Mire kimászik az ágyából, én már magamra rángatom a „klottgatyát” és pólót, vagy a melegítőt időjárás függvényében, és a tornacsukát húzom fel. Egy pillanat alatt csatlakozik hozzám, s már robogunk is az Omszki-tó felé.
Hozzátartozik a szertartáshoz a rágógumi, amit kötelezően rágni kell a megérkezésig. A tó mellett kipattanunk a kocsiból, megpróbáljuk egymást eltalálni a kiköpött gumival, majd minden bemelegítés nélkül nekiindulunk a kiszabott három kör lefutásának. Hányszor körberöhögtünk már lelkes sportembereket, akik húszperces bemelegítés után legfeljebb a Halfaló büféig jutottak el. Nem mondom, mikor jó két éve belekezdtünk a vasárnapi rohangálásba, én 50 méter után fulladoztam a légszomjtól, s az akkori két kör javát is inkább sétálva tudtuk le. De mára már, ha nem is rohanva, inkább csak kocogva, lemegy a három kör és otthon sem agonizálok egész nap a fáradtságtól. A fiam meg kényelmesen bírja a tempómat. Naná, húsz évesen!
Ezek a reggelek nemcsak arra jók, hogy egy kicsit formába hozzam magam, – arra úgyis kevés lenne csak ennyi,- hanem sok mindenről el tudunk dumálgatni, amire a hétköznapok húsdarálójában nem lenne időnk.
A három kör után mesteri időzítéssel, plusz-mínusz 5 perc, odaérünk az áruházhoz. Egy kis csipsz vagy más rágcsálnivaló, és egy kóla /szigorúan lightos/ a visszaútra, aztán irány haza. Megfeledkeztem arról, hogy menet közben alig halhatóan 1000 decibellel a Rammstein zenéje szól, s csodák csodájára pont akkorra ér véget a CD mire hazaérünk.
Ott tartottam, hogy ködös, őszi reggel volt ezen a vasárnapon. Utunk Csobánkán dimbes-dombos terepen visz keresztül, s párásabb időben nagyon gyakran lepi köd a dombokat. Tiszta angol mikroklíma. Csobánkán a faluba jó tizenöt százalékos lejtő vezet be, s a helységjelző táblánál szokott ritkulni a tejföl.
Nahát még egyszer nekifutok. Ezen a reggelen alig értünk a falu széléig, mikor a ritkuló ködpamacsok között a szürkületben, egy támolygó alakra lettem figyelmes. Megböktem a fiam vállát:
– Nézd, Tamás! Ez a pali sem szomjas már! Billeg, mint a kárókatona.
– Berúgott, mint egy állat – törölte ki a csipát a szeméből – Biztos nem egy borízű almát evett meg egy alkoholos filc után. De mi van a kezében?
Közeledve hozzá, valahogy a sötétség alig akart ritkulni körülötte, én is észrevettem a kezében a hosszúkás tárgyat. Aztán elsuhantunk mellette, gondosan nagy ívben kikerülve, nehogy a kocsi alá essen, felismertem egy kaszát. Arcából nem láttam semmit, fekete ruhájának csuklyája teljesen eltakarta, mégis teljesen illuminált állapota ellenére, /savanyú lőre szaga lengte körül többméteres körzetben/ valahogy iszonyú félelmet keltett bennünk. Csak több tízéves rutinomnak köszönhetem, hogy nem mentünk neki semminek.
Végre tisztes távolba érve tőle mertünk a fiammal egymásra nézni. Rajta is láttam a lassan oldódó iszonyatot.
– Ez ki lehetett? – s mintha a házak között megbúvó árnyak suttogták volna vissza helyette:
– A halál!
Később megesküdött rá, hogy a tóig meg sem mert szólalni.
Hetekig rányomta kedélyünkre bélyegét a találkozás, minden vasárnap félve mentünk át a falun, jobbra-balra tekintgetve, bár bevallani nem mertük mitől tartunk.
Ahogy telt az idő, végül csak feldolgoztuk a hajnali találkozást, sőt még humorizálni is tudtunk rajta, bizonyos bebaszott halált emlegetve. Azután novemberben ismét volt egy találkozásunk valakivel. Természetesen ismét Csobánkán. A szokatlanul enyhe időjárás sűrű ködöt hozott magával. Beérve a faluba, a kihalt hajnali utcán csak egy biciklist láttunk felénk kerekezni. A későn kelő nap első ígéretei furcsa optikai csalódást keltettek.
– Tamás! Nézd az öreg csókát! Nincs feje!
– Tényleg úgy néz ki! Tök állat.
Öreg, fekete, váltó nélküli Csepel férfibiciklin tekert, zöld, széles szárú gumicsizmája nevetségesen megroggyant sötétkék melós ruhájának begyűrt szára fölött. Vastag, zöld pufajkája felett kilátszott kockás, kínai flanelingének nyaka. De afölött nem ült fej. Sőt. Ahogy közelebb ért, bár lehet, hogy csak a szemem káprázott, mintha az ingnyak hatalmas, varráshoz nem szokott kéz pelenka öltéseivel össze lett volna fércelve, nehogy a nyak csonkja kikandikálhasson. A kerékpáros oldalán lógó bő, elzsírosodott bőrtáska úgy dudorodott ki, mintha focilabdát, vagy nagy fej káposztát hordana benne.
Melléértünk, elhagytuk, de fejet akkor sem láttunk. A múltkori ijedelem után azonban már rutinosan vettük tudomásul a dolgokat:
– Csobánkán minden előfordulhat. Legközelebb talán meztelen, nagycsöcsös lányok fognak itt grasszálni, de akkor megállunk és felvesszük őket.
– Azt még én is elviselném – Tamás lassan visszatért szunyókálásához.
Jót futottunk, hazamentünk, s ha később mégis eszünkbe jutott, csak röhögtünk egyet a fej nélküli biciklis esetén.
Egészen addig, amíg a napi sajtóban nem találtam egy cikket. Az újságíró, maga is kacsának tartva az egészet, de muszájból, hogy megtöltsön egy kis helyet újságjában, írt a Csobánkai állatnyakazóról. A cikk szerint, a Pest megyei községben az utóbbi pár hónapban jó néhány állat lefejezett tetemét találták meg. Először néhány macska, három kutya, legutóbb a Kemenes gazda legnagyobb birkája esett áldozatul az ismeretlen elkövetőnek. A Körzeti Megbízott azonos elkövetőre gyanakszik, mivel mindegyik tetemet egyetlen vágással, talán egy borotvaéles kaszával szabadítottak meg a fejétől. A helyi állatbarátok tiltakozó akciókba kezdtek. Követelik a Polgármester lemondását, a tettes azonnali kézre kerítését és példás büntetését, valamint a Körzeti Megbízott Lada Niva-jának lecserélését modern nyugati terepjáróra. A sorrendet nem biztos, hogy helyesen jegyeztem meg.
További egyezést jelent az esetek között, a tett színhelyén érezhető penetráns cefre szag. A bevetett rendőrségi kutyák azonban semmilyen hajlandóságot nem mutattak a forró nyomos keresésre, ugyanakkor Vincze Pali bácsi több hordó borának eltűnését jelentette be, amint néhány nap után előkerült pincéjéből. Borvirágos orrát látva bejelentését senki nem vette komolyan.
A cikket olvasva azonnal a bekarmolt halál képe ugrott be. Kaszája, emlékeim szerint borotvaélesnek tűnt, s az ócska bor szaga is rávallott.
Nem szoktam hozzá, hogy ha valami foglalkoztat, sokáig halogassam az utánajárást. Húsz perc múlva már úton voltam Csobánka felé. A tudást legkönnyebb beszerezni, akárcsak az amcsi filmekben, a kocsmában. A templomtól pár méterre /ez magyar hagyomány/ találtam is egy megfelelő talpon fekvőt. Az első kis körtét lassan szopogattam el, jól is esett a kinti nyirkos, hideg időben. A helyiek tíz perc alatt megszokták a jelenlétemet. Amikor a jellegzetes zsibongás újra beindult, kértem egy újabb körtét egy sör társaságában. Ekkor már bátran kérdezhettem a csapostól, a bizonyítás után, hogy nem egy nyikhaj városi vagyok. Legjobb az emberek szimpátiáját felkelteni valamivel, utána könnyebb másra terelni a szót. De hogy mindjárt telibe találjak?
– Nem tud a környéken egy eladó kis házat? Szeretném az anyósomat saját lakásba költöztetni, ne szívja már tovább a vérem.
– Hát, a Gizikének, a jegyző húgának van egy ingatlan irodája, itt nem messze a Mező utca sarkán. Az szokott ilyenekkel foglalkozni.
– Á, én nem úgy akarom azt. Ezek a közvetítők lehúzzák a nagy százalékot, aztán meg rám sóznak valami ócska romhalmazt.
– Igaz, ami igaz, a Gizike is minden hájjal megkent némber, de hát ő a jegyző húga…
– Nekem meg nincs túl sok pénzem. Pláne az anyósomra. De végre sikerült úgy összevesznem vele, hogy elköltözzön. Meg ne gondolja magát!
– Minden anyós egyforma. Legszívesebben ráülnék arra a mocskos szájára. Mesélhetnék én is az enyémről, de még a fröccsöm is megsavanyodik a számban. Ha házat akar, talán a Lajos Bá tud valamit. Ott ül a sarokban, kérdezzük meg tőle.
– Papa, akar valaki házat eladni a környéken? – a kérdezett aszott arcú kis öregúr volt, három számmal nagyobb, de tiszta ruhában. Gombos kardigánja úgy harminc éve mehetett ki a divatból, farmerje viszont valami divatmárka kínai utánzata lehetett. Előtte az asztalon rózsaszínre hígított nagyfröccs, csomag mezítlábas cigi és olcsó öngyújtó.
– Hát csak egyrűl tudok, de abba meg kísértetek vannak, – foga csak bal oldalon volt, talán három, egy kicsit nehezen is ejtette a szavakat, – pont az anyósának való.
Hoppá, az öreg végig kagylózta, amit eddig beszélgettünk!
– Mondjon valamit még arról a házról! – Miután lapos pislantást vetett a poharára, rendeltem neki még egyet. Én is megszomjaztam!
– Az vót a Dani háza, aki még ősszel tűnt el. Rozzant egy vén tróger vót, felettem járt az elemibe. Mindenki azt hitte hamar értegyön a kaszás, de ő egyszer csak eltűnt. Néhány vérfótot tanáltak a házba, de a Dani sehó. Azóta sem kerűt elő, és az unokája, az a pénzéhes Bea akarja mán eladni a házat. Csakhogy, – nikotintól sárga mutató ujját jelentőségteljesen emelte fel – senkinek sem köll. Éjszaka a szomszédok hallják a zajokat, látják, valaki motoz benn. Tán a Dani. Az Erzsók hallotta, amint motyog magában: lucskos káposztás disznaji, hun van a priccsem, ki akólbólította el. – merthogy a Dani így szokott beszéni.
– Az Erzsók a szomszédasszonya –ezt már Gyula a csapos tette hozzá, – de az már tavaly Szűz Máriát is látta, oszt kiderült, csak a Maca a Kert utcából volt, a zabigyerekével.
– Most megesküdött az anyja emlékére, hogy még a Dani biciklijét is hallotta nyikorogni, mert hogy az folyton nyikorgott. Olajat osztán sosem etetett vele. Meg már gyerkőc kora óta hasznáta. A vége mégis az, hogy nincs vevő a házra. A Danitul ugyan senki fia nem fél, mégse akar senki egy zsémbes, vén kísértettel együtt lakni.
– Aztán mit kérhetnek ezért a kunyhóért a Beáék…

Hú, a fenébe! Egészen megcsapott ez a hideg levegő. Talán túlságosan is belemerültem a beszélgetésbe. Meg nem kellett volna ennyi sört innom. Most, hogy fogok kocsiba ülni és hazamenni? Hiába csak pár kilométer, ezeken a kanyargós utakon nem vállalom. De ez a Gyula nagyon fasza gyerek. Meg is hívott a jövő hétre, egy bográcsos őzpörköltre, vasárnapra. A Lajos Bá pedig egy rafinált vén csóka, szépen kibeszélte az egész falut.
Ha nem lettem volna annyira bekarmolva, talán eszembe sem jut ilyenkor éjszaka megnézni a házat. De így piásan jó ötletnek tűnt ott aludni ki magam reggelig. A nejem már úgyis alszik, neki majd holnap mesélek valamit, miért nem értem haza.
Megindultam hát a kísértetházhoz. Olyan részletesen leírták, merre van, hogy csukott szemmel is odatalálok. Csak akad még benne valami, amin megalhatok.
Hamar megtaláltam, és nehogy Erzsók asszony meglásson, és tőlem kapjon szívbajt, lábujjhegyen osontam be a hátsó /bezáratlan/ ajtón. Tíz éve nem bagózom, de most vettem a kocsmában egy doboz gyufát magamnak. Az apró konyhában gyújtottam meg egy szálat, hátha lelek valahol egy villanykapcsolót, vagy gyertyát.
Nem ordítottam fel a környéket, de dobtam egy hatalmas hátast. Az asztal mellett ott ült a fejetlen biciklista, /ahogy múltkor láttam, az ing nyaka bevarrva/ fejét nemes egyszerűséggel az asztal közepére tette le, onnan pislogott rám a hirtelen jött fényben. Ez a fény hamar kialudt, amikor eldobtam a gyufát. Reszkető kezekkel gyújtottam meg egy másikat, de sajnos az alak nem tűnt el közben. Találtam a kredencen egy gyertyát, mielőtt körmömre égett volna, aztán bámultam tovább.
– Nem láttá még fehérembört, fijam? Ne bámujj már annyira, mer azt hiszöm, tetszöm.
A szája az asztalon tátogott, de a hang valahonnan a testéből jött.
– Csípjen már meg valaki! – mondanom sem kell, minden bódulat azonnal kiszállt belőlem, mégsem akartam hinni a szememnek.
– Ha én mögcsíplek, akkó még jobban vonyítni fogsz, azt a lucskos káposztás mindönit, oszt felvered az egész környéköt.
Az első ijedtség múltával, valahogy már nem tudtam félni tőle. Az asztalon ülő fej valami olyan fáradt bölcsességgel nézett rám, hogy inkább sajnálni kezdtem az öreget. – Maga mit csinál itt ilyen fejvesztve, Papa?
– Mit kőne csinánom a saját házamba? Hát élök, ha lehet ezt még élötnek nevezni. Egy korty bort söm tudok leöngedni rendösen a torkomon. Hát milyön élöt ez? No, mönj innön fijam, ölegem van belőled. Majd akkó gyere vissza, ha mögmondod, miként rúghatnék be mögint, úgy istenösen.
– Ha megpiáztatom, akkor elmeséli mi történt magával? – az agyam időnként a fénysebesség százszorosával működik, máris találtam megoldást a problémájára, hogy a szája nem találkozik a gyomrával. – Holnap este visszajövök, és úgy berúgatom, mint a csacsit.
– Röndben, de éjfél előtt gyere ha itt akarsz tanálni.
– Mi történik éjfél után?
– Majd hónap elmesélöm. No mönj már!
Imigyen kijózanítva megkerestem a kocsimat, és hazatértem.
Másnap hamar beszereztem a szükséges felszerelést, jó, ha az embernek mindenhol vannak ismerősei, vettem egy kanna tablettást is. Dani Tatának már úgyis az a lényeg, hogy ártson. Azután alig vártam az estét, a munkára nem nagyon tudtam koncentrálni.
Sötétedés után hajtottam be Csobánkára, a háztól vagy százméternyire álltam meg, s lábujjhegyen osontam ismét odáig.
Az öreget ugyanott találtam. Amikor beléptem az ajtón, akkor kattant be, hogy ma van Halloween. S a gyertya mellett az asztalon a töklámpás. Vagy legalábbis egy tökfej!
Ha én izgatott voltam, róla szinte sütött a várakozó izgalom. Egy absztinenciára kényszerített alkoholista! Amint meglátott, szinte rám mordult:
– No csináj már valamit. Aztat igérted, mögitatsz!
– Nyugi Tata, ahol a legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség, mondá a biblia. – nem nagyon értékelte a humoromat.
Láttam, hogy alig bír magával, ezért haladéktalanul nekiláttam a nagy terv kivitelezésének. Megtöltöttem a tasakot a lőrével, s az infúziós tűt lazán a vénájába böktem. Ez volt a terv leggyengébb pontja, de szerencsére éreztem, hogy ha lassan is, de ver a szíve, s szállítja a vérét, és már benne a cefrét is. A vénája meg jól kidagadt aszott karján. Állvány híján a boros tasakot nemes egyszerűséggel felakasztottam a konyhaszekrény egyik gombjára. Megtöltöttem még a kannából egy kis poharat is, s a kezébe nyomtam.
– Ezt meg szép lassan nyalogassa, hogy teljes legyen az élvezet.
A vérébe kerülő alkoholszerű lötty pillanatok alatt jókedvre derítette az öreget. Kicsit állítottam a csapon, csökkentettem a bevitel sebességét, nehogy hamar kiüsse a pia.
– Na. Most meséljen!
– Nagy franc vagy te fijam! Mögérdemled, hogy elvögyem a jó kedvödet a történetömmel.
– Az úgy történt, hogy nagyon betög vótam …
Amit elmesélt az, leginkább egy ócska fantasy vagy horror történetre emlékeztetett, s körbe is röhögöm, ha nem látom a fejét az asztalon tátogni, s a kezét külön gesztikulálni hozzá. De csak óvatosan, nehogy az éltető infúzió kiessen belőle.
Tehát, nagyon dögrováson volt már, ennek ellenére nagyon piásan feküdt az ágyán, mikor azon az kora őszi éjszakán, pontban éjfélkor betoppant hozzá a Halál.
– Most magammal viszlek Dani! Eleget szagoltad már a boroshordót!
– Hé, várj mán egy kicsinyt, ne siöss mán annyira. Legalább hadd igyam mög ezt a kis ezerjót. Most kaptam a sógortó, kár lönne itthagyni a Beának. Még mögszlapáná az a dög.
– Nem bánom, de siess vele. Nem várhatok itt az örökkévalóságig. Az majd rád vár a pokolban – sötéten vihogott a saját tréfáján a halál.
– A föne söm bánja, ha ott is kapok bort. De kóstód mög te is, ha már vendégöm vagy, még ha hívatlan is.
– Na jó, nem tiltja semmilyen szabályzat. Lucifer meg nézzen most máshova.
Csontujjai ráfonódtak a homályos üvegpohárra, majd egyetlen mozdulattal belöttyintette a csuklyája alá. A következő pohárral már ő töltötte magának.
Kellemes kvaterkázásba kezdtek, a Halál a pokolbéli viszonyokról mesélt Dani Tatának, jókat kuncogva néhány szadistább részleten. Borotvaéles kaszáját hamar beállította a sarokba, lelkesen hintáztatta magát a masszív hokedlin.
Aztán mivel egyszer minden véget ér, kiürült a demizson is.
Addigra mindketten csont részegek voltak.
A Halál fekete köpenye alól bizonytalanul tapogatózva húzott elő egy homokórát. A pergő homokszemek már majdnem teljesen az alsó részben voltak. A maradék, ijesztő gyorsasággal eredt a többiek után.
Kapott a kaszájához és hatalmasat lendített vele. Az öreg feje nagyot koppant a sarokban, de vér szinte alig jött. Az erek azonnal elzáródtak. A fejetlen test pedig döbbenten ült tovább a hokedlin, csak másodpercek múlva böffent ki belőle hang:
– Hát öz mi vót?
– Affene! Rosszul mondtam el a varázsigét! Azt a tököt se kellett volna levágnom. Na próbáljuk újra!
De hiába próbálkozott, akadozó nyelvével képtelen volt kimondani a bonyolult mondatot, ami a lélek elválasztásához szükséges a testtől.
Amíg egyre idegesebben próbálkozott, Dani Tata magához tért, és haldoklóhoz méltatlan sebességgel magához vette a fejét, beletömte bőrszütyőjébe. Ezután kirohant a házból, felpattant rozoga bringájára, s belevetette magát az éjszakába. Azt még látta, hogy a Halál utánaindul, de megbotlott a magas küszöbben, nagyot dörrenve esett pofára.
Dani szégyenét, fejetlenségét megmutatni nem merte senkinek. A falun kívül ismert egy nagyobbacska üreget, ott húzta meg magát. Pár napig nem mert sehova elmozdulni, nehogy a halál megtalálja. Közben rádöbbent, hogy semmilyen testi szükséglete nincs, mégis húsz éve nem érezte magát ilyen jó erőben. Azaz egy problémája volt, de az borzasztó: hiányzott a pia.
Lassan nekibátorodott, éjszakánként elosont saját házához, megpróbálta kilesni a Halált. Kifigyelte, hogy az minden éjszaka éjfélkor jelenik meg nála, türelmetlenül vár egy rövid ideig, azután eltántorog a Vincze Pali pincéjének irányában.
Ettől kezdve sötétedés után hazatért, de éjfél előtt kiosont a házból, majd biztonságos távolságban kivárta a Halál távozását. Utána reggelig maradt még otthon. Aludni ugyan nem tudott lefejezése óta, de legalább hazai környezetben töprenghetett sanyarú sorsán. Mást nem is tudott csinálni. Most, hogy egy kicsit bemólézott, története végén kiböffent belőle az elhatározás:
– Ma éccaka bevárom! Nöm bírom öszt tovább. Hadd vigyön végre el. Ez nem élöt. S odale talán visszaragasztják a fejömet. Akkó mög majd tanálok valahó egy kis bort.
Igazat adtam neki. Előbb-utóbb megtalálná valaki, s aztán csak vizsgálgatnák, mint egy kísérleti patkányt.
– Fijam, maradj itt velem. Ha itt vagy, talán könnyebb lösz elindúnom a hosszú útra.
– S mi lesz, ha engem is el akar vinni? Nekem még nincs itt az időm!
– Majd elduglak a palláson. Csak tudjam, hogy itt vagy. Akad ott egy rés, amin lelátsz.
– Rendben, Tata – olyan könyörögve nézett rám, nem tudtam elhajtani. Meg a kíváncsiságom is dolgozott – megvárom, amíg elindul.
Nem köszönte meg, de a tekintete egy szomorú tehén hálájával nézett rám.
Nem sok volt már éjfélig hátra, így elhelyezkedtem a poros padláson. Tényleg mindent láttam a résen át. Szememet szorosan rátapasztottam, mikor órám éjfélt mutatott. Menetrendet lehetett igazítani a Halálhoz; merev részegen, de időben érkezett.
– Hát, uhujra találkoztunk… Dani, hukk… – beszélni alig tudott, de legalább ugyanannyit csuklott hozzá. Te meg, hm… aki vagy, hukk… gyer… hukk, le a padlásról!
Mit tehettem volna, lekászálódtam a Halál elé. Most valahogy nem találtam olyan félelmetesnek.
– Mihez… kezdjek most, hukk veled? A legjobb, ha viszlek… hm téged is, böff… magammal. – a száján kiszaladt cefreszagú büfögéstől majdnem rosszul lettem. – Inkább egy kicsit… huelőbb, ha már… mehegláttál. Na mondom is… a va… varázs… hukk… varázsszavakat: Sa… Satanas mundi… nem, mudili… nem munduli…
Kaszájával vágó mozdulatokat tett, de most gondosan ügyelve, nehogy a nyakunk közelébe érjen vele. Viszont a mondókáját csak nem tudta kiejteni megfelelően. Egy ideig hallgattam mit összemakog, aztán eluntam magam.
– Na csá! Majd legközelebb találkozunk! Nekem mennem kell.
Elindultam kifelé, szórakozzanak együtt az öreggel. De aztán valami megállított!
– Drága… ba… barátom. Gyere, hukk viissza… kérlek! – Te! Ez sír! Egészen megsajnáltam a Halált. Nézzük, csak mit akar!
Megtudtam! Elhüppögte nekem. Szóval Ő, a Halál, csak akkor térhet vissza a pokolba, tüzes otthonába, ha már elvégezte a rábízott feladatot. Vagyis, vinnie kell magával a begyűjtött lelket. Először elmondja az első varázsigét, ami áldozatát kiemeli a testéből, a kasza mozdulata szükséges az eredményhez, de az ember testéhez nem érhet, nem tehet benne semmilyen kárt. A második varázslatot csak akkor mondhatja el, ha már a lelket begyűjtötte az iszákjába. Lucifer valószínűleg ezer évre gané takarításra fogná, ha üres kézzel térne haza. Többi Haláltársa pokoli röhögéssel fogadná a balfácánt, és ott tennének alá, ahol tudnak.
Mikor Daniért szalasztotta a Főnök, éppen egy véres Tarot kártyaparti közepén nyerésre állt, nagyon sietett vissza besöpörni a száz tűzopált, s a sistergő rohanásban pokoli szomjas lett. Ezért is fogadta el a kínálást. Vesztére! Már az első pohár bor kicsinálta, a többiről már ne is beszéljünk. Mire elfogyott a pia, már nem volt képes kimondani a varázslatot, s kaszáját sem rendeltetésszerűen használta.
Mikor Dani Tata lelépett tőle, nem tudván mit csináljon, bevetette magát a temető egyik kriptájába és elaludt. Felébredve iszonyú fejfájást, és újra csak szomjúságot érzett. A becsöpögő víz nem enyhített helyzetén. Addig bóklászott a környéken, amíg egy borospincébe tévedt. Azt ugyan szentül elhatározta, hogy csak egy kortyot iszik a nedűből, de a vége az lett, hogy több hordót is elgörgetett az összkomfortos kriptába. Ezek után ugyan kötelességszerűen minden éjfélkor elment Daniért, ám hamar visszaindult tovább vedelni.
Ez a jelenlegi állapot, s továbbra sem tud megbirkózni a szavakkal. A kaszáját ugyan már begyakorolta kutyákon és birkákon, a nyelvének nem tud parancsolni.
És most jön, amiért visszahívott! Mondjam el én el helyette a varázsigéket! Ha reszket is a keze, leírja egy darab papírra, nekem csak fel kell olvasnom. Sorban mind a kettőt!
– Ne habozz, fijam! Tödd amit tönned köll! –Dani Tata nagyon elszántan nézett rám. – Azt a lucskos káposztás mindönit! – Az erélyes szólammal inkább magát bátorította.
– Nem bánom! Essünk túl rajta! – Bizony az én gyomrom is összeszorult: még sosem küldtem senkit a túlvilágra.
A Halál keze igazi csontkéz volt, ahogy előbukkant a fekete köpeny ujjából. Az öreg a kredenc fiókból adott neki egy ácsceruzát, avval kaparta a mondatokat egy nálam lévő számlalevél hátára. Remegtek ugyan a csontujjak, de a nyomtatott nagybetűk olvashatóak maradtak.
– Satanas munde kerelodo… – nyelvtörőnek is jó ez a szöveg, de eredményes: Dani Tata anélkül, hogy elköszönt volna, összecsuklott a széken, az asztalon ülő feje lekókadt, s élettelenül nézett a világba. Az a kis ködfelhő, ami kiszállt a testéből, beszivárgott a Halál iszákjába. Lezártam a szemeit, s egy percig némán elbúcsúztattam magamban. Eléggé megkedveltem az öreget…
– Na, most ehemgem – nem hagyott sokáig merengeni a pokol futára.
– Tanasas demun relodeko… – mi a fene! Ez az előző szöveg variációja. Mondhatom, nem vall túl sok kreativitásra.
A Halál még intett egyet felém, ahogy eltűnt, aztán egyedül maradtam egy halott társaságában. Ráadásul ez a halott úgy bűzlött, mintha több hónapos lenne. S most már úgy is nézett ki.
Gyorsan elhagytam a házat, s a jóval arrébb parkoló kocsimmal hazavágtattam.
Másnap reggel, mikor felébredtem, ez az elmúlt pár nap úgy tűnt, mintha valamikor réges-rég történt volna velem, vagy esetleg csak álom volt. Mintha visszazökkentem volna az eredeti világomba.
A nadrágzsebemben találtam meg a számlalevelet. Jól látszott a hátán a felirat!
– Tehát mégsem álmodtam!
Szokás szerint ismét agymenésem támadt: azt nem kérte tőlem senki, – biztos a nagy cefregőzben elfelejtette a Halál – hogy semmisítsem meg a varázsszavakat. Tehát most itt vagyok, és bárkit következmények nélkül elküldhetek a pokolba! Akár a Halált is, ha értem találna jönni! Mondhatom: élet-halál ura vagyok! Pokoli helyzet!
Még aznap csináltattam egy miniatűr kaszát az ékszerésznél, aranyból. Most is itt lóg a nyakamban. A lista meg a zsebemben a nevekkel egyre hosszabb lesz.
– Emberek! Vigyázat! Jövök…